Olasz-magyar: miért nem működött ugyanaz, mint az angolok ellen?

Az első félidőben nem tudtuk érvényre juttatni azt, amit elterveztünk. Kevésnek bizonyult a három nap a két mérkőzés között, mert így alig tudtunk dolgozni. Nem feküdt nekünk az olaszok pozíciós játéka, szerettük volna lelassítani őket a középpályán és a szélekre kényszeríteni őket, de ez nem igazán sikerült. A második félidőre rendeztük a sorokat, akkor jól mozogtunk

– így értékelt Marco Rossi, miután a magyar válogatott Anglia legyőzése után idegenben szenvedett 2-1-es vereséget az Európa-bajnoki címvédő, de a világbajnokságról lemaradó Olaszországtól.

A saját hazájába erre a meccsre visszatérő szövetségi kapitány nyilatkozata szinte magába is foglal mindent, ami a mérkőzésen történt, de érdemes részleteiben vizsgálni, hogy miben nyilvánult meg a tavaly nyáron is rendkívül sikeres olasz pozíciós játéknak a fölénye, és pontosan miért tudott feljavulni a szünet után a magyar válogatott játéka.

Az talán várható lett volna, hogy az alig néhány napja lejátszott, és eléggé megterhelő angolok elleni mérkőzést követően a szövetségi kapitány eszközöl néhány változtatást a kezdőcsapatban, de talán pont a rövid felkészülési idő miatt – , a már előre beharangozott Gulácsi Péter–Dibusz Dénes cserét leszámítva – inkább az előző találkozón már összeszokott kezdőcsapat lépett pályára a megszokott 3-4-2-1-es hadrendben Cesenában.

Ezzel szemben a másik oldalon az egyébként is rendkívül bő kerettel dolgozó Roberto Mancini alaposan felforgatta a csapatát, és a németek elleni döntetlenhez képest hat helyen is más játékost állított a csapatába. Gianluigi Donnarumma, Alessandro Bastoni, Bryan Cristante, Lorenzo Pellegrini és Matteo Politano megtartota a helyét, de először lépett pályára kezdőként a tavalyi Európa-bajnokságon súlyos térdsérülést szenvedő Leonardo Spinazzola, vagy éppen az első körben gólpasszal debütáló, mindössze 17 éves Wilfried Gnonto is a megszokott 4-3-3-as alapfelállásban.

Ahogy azt az Európa-bajnokságon már láthattuk, az olasz csapat 4-3-3-as felállási formája labdabirtoklás esetén legtöbbször 3-2-5-re módosul azáltal, hogy a jobbhátvéd mélyebb pozíciót vesz fel harmadik belsővédőként, a balszélső beljebb húzódik, a balhátvéd pedig nagyon magasan helyezkedik. A magyar csapat alapesetben ez ellen egyszerű emberorientált védekezéssel az 5-2-3-as védekező hadrendjében az egész pályán létszámegyenlőséget tudna kialakítani, viszont, ahogy a fenti képen is látszódik, az olasz válogatott folyamatos visszamozgásokkal és mélységi beindulásokkal bontotta a mieink védelmét.

A fenti jelenet során a balszélsőként a félterületben helyezkedő Gnonto lépett vissza a labda irányába, ezzel kimozgatva a pozíciójából Lang Ádámot, a magasan helyezkedő Spinazzola pedig ezzel tökéletes szinkronban máris támadta az így megnyíló szabad területet.

Az olaszokat segítette ebben a helyzetben az is, hogy a magyar csapat középmagas blokkban helyezkedve gyakran nem helyez egyből nyomást a labdát birtokló védőkre, vagy a védelem első sora mögé visszalépő középpályásokra, így bőven volt lehetőség ezeknek a hosszú indításoknak a pontos kivitelezésére.

Az első olasz gól előtt pedig szinte teljesen ugyanez a szituáció alakult ki a bal oldalon, miután Cristante a védelem elé visszalépve zavartalanul indíthatta a Gnonto visszamozgása által kreált területbe beinduló Spinazzolát, aki egy az egy elleni szituációba került Nego Loickal szemben.

A folytatásban hiába állt még fent létszámegyenlőség a magyar tizenhatos környékén, Nagy Ádám és Schäfer András a labda irányába tolódott, Szalai Attila pedig bal oldali középhátvédként a védőtársaival egy vonalban a tizenegyespont magasságában védekezett, így már nem tudott időben nyomást helyezni arra a Nicolo Barellára, aki végül egy remek lövéssel bevette a magyar kaput.

Ennél is látványosabb volt viszont, hogy az olasz válogatott gyakran létszámfölényes helyzeteket is ki tudott alakítani az utolsó vonalban azáltal, hogy a középpályáról Pellegrini is folyamatosan beindult a félterületben, ezzel gyakorlatilag egy hat az öt elleni létszámfölényt kialakítva a magyar hátvédsorral szemben. Ráadásul, mivel középmagas blokkban továbbra sem sikerült nyomást helyezni a labdás játékosra, így pontos forgatással a hosszú oldalon rendszeresen sikerült kettő az egy elleni helyzeteket is kialakítaniuk az olaszoknak.

A következő jelenet is hasonlóan alakult, némi eltéréssel: ezúttal nem Davide Calabria, hanem Spinazzola tagozódott be harmadik védőnek, és egy, az olaszok által előszeretettel használt módszerrel Bastoni először úgy tett, mintha a balhátvédnek akarna passzolni, kiugrasztva ezzel Negót a helyéről, majd mégis Gianluca Mancinit játszotta meg a másik oldalon, aki pedig már egy hosszú indítással ki tudta használni, hogy Nego kilépése, valamint Pellegrini ismételt beindulása miatt kettő az egy elleni helyzet jött létre a hosszú oldalon.

Nem sokkal később Bastoni először ismét Spinazzola felé fordult, hogy utána Mancinit játssza meg a jobb oldalán. Nego ekkor már ismét kilépett a Roma szélsőhátvédjének irányába, de ezúttal nem ívelés következett, hanem a középcsatár helyéről visszalépő Giacomo Raspadori kapta meg a labdát, aki már jóval tisztábban tudta megjátszani a Pellegrini beindulása miatt ismét teljesen szabadon maradó Gnontót.

Az olasz válogatott második gólja pedig szintén egy hasonló szituációból érkezett: érdemes megfigyelni a kép tetején, hogy Nego Spinazzolára kilépve ismét nagyon magasan helyezkedik, a helyzetet pedig tovább súlyosbította, hogy Nagy Zsolt nagyon rossz pozíciót vett fel, így Politano egyből Szalai Attilára vezethette rá a labdát.

A hosszú oldalon pedig emiatt Nagy Ádámnak kellett besegítenie a tizenhatoson belül, hogy ne alakuljon ki kettő az egy elleni helyzet Lang Ádámon, de Nego korábbi magas pozíciója miatt nem ért vissza időben, ezért Pellegrini teljesen üresen érkezhetett a tizenhatoson belül, hogy góllal fejezze be a támadást.

Az olaszok tehát így tudtak folyamatosan fölényt kialakítani labdával a magyar válogatott ellen, de mi történt az angolok ellen annyira jól működő magyar támadásépítésekkel? Az Eb-ezüstérmes ellen Rossi együttese azáltal tudott folyamatosan létszámfölényes helyzeteket teremteni, hogy Schäfer lépett vissza a védelem közepének bal oldalára, és Szalai Attila vette fel a balhátvéd pozícióját, Nagy Zsolt pedig magas pozícióban helyezkedett. Ezt azért is sikerült rendszeresen jól kivitelezni, mert az angolok Declan Rice személyében folyamatosan hátul tartották az egyik középpályásukat, hogy a védelem előtti zónát felügyelje, és mivel Jude Bellingham Nagy Ádámra figyelt a középpályán, Jarrod Bowennek kellett volna két emberre is felügyelnie.

Ezzel szemben az olaszok bevállalták azt, hogy az egész pályán egy az egy ellen védekeznek a magyar játékosokkal szemben, így Schäfer által sem sikerült létszámfölényt kialakítani, vagy területet nyitni a pálya egyéb pontjain. A fenti képen egyértelműen látszódik, hogy egyetlen szabad embere sincs a magyar csapatnak az építkezés során, ugyanis Barella a középpályáról nagyon magasan fellépett a visszamozgó Schäferre, a mögötte megnyíló területbe menetrendszerűen visszamozgó Szoboszlai Dominikot pedig Cristante vette fel. A magyar csapatnak még a kapus segítségével sem sikerült létszámfölényt kialakítani, Raspadori ugyanis rendszeresen úgy támadta meg Dibuszt, hogy közben elzárta a Willi Orbánhoz vezető passzsávot.

A magyar válogatott egyetlen reménye lehetett volna, hogy gyors forgatásokkal a hosszú oldalon próbál kettő az egy elleni helyzetet kialakítani Spinazzolán Sallai Roland és Nego segítségével, de egyrészt az agresszív olasz letámadás miatt erre szinte egyáltalán nem volt lehetőség, másrészt az egész pályás emberezés miatt Bastoni a fent látható módon folyamatosan nyomást helyezett Sallaira. Ennek a hatékonyságát jól mutatja, hogy amíg a magyar csapat csak egyszer tudott támadást indítani az ellenfél csapatának kapujától legfeljebb negyven méterre, addig az olaszoknak ez nyolc alkalommal is összejött.

De mi változott a második félidőben, ami miatt Rossi szerint is jobban mozgott a magyar válogatott? Ez elsősorban pont az olasz válogatott letámadásának intenzitásában keresendő. A kétgólos előny birtokában Mancini csapata már jóval kevesebbszer próbálta egészen a saját tizenhatosánál letámadni a magyar válogatottat, amelynek így lehetősége volt többször is szerkezeti fölényt kialakítani a pályán.

Amíg az első félidőben Schäfer folyamatosan visszalépett a védelmi vonalba a támadásépítések során, addig a szünet után a sokszor a védekezést már csak a középpályán megkezdő olaszok ellen többször is tarthatta a pozícióját a pálya közepén, így a magyar csapat három belső védővel, két belső középpályással, valamint a szárnyvédőkkel együtt öt támadóval tudott építkezni.

A fenti jeleneten a Nagy Ádámot váltó Callum Styles és Schäfer foglalja el a középpályát, és mivel a magyar belső védőkre az olasz szélsőknek kellett nyomás helyezni, ezért Rossi csapata az utolsó vonalban már öt a négy elleni létszámfölényt tudott kialakítani. Ebben a szituációban Spinazzola lépett ki Sallaira, és a szintén csereként beálló Fiola Attila támadta a mögötte megnyíló területet, a hazai védelem labda irányú csúszása miatt pedig a hosszú oldalon kettő az egy elleni helyzet alakult ki Calabriával szemben.

A szépítést jelentő öngól is egy ilyen támadásból esett: Szoboszlai a visszalépésével kimozgatta a helyéről Bastonit, Schäfer pedig a középpályáról azonnal beindult az így megnyíló területbe, hogy ismét öt támadóval tudjon jelen lenni a magyar csapat az utolsó vonalban. Eközben pedig Sallai és Fiola ismét létszámfölényt tudott kialakítani Spinazzolával szemben, ami miatt a fehérvári játékos tisztán adhatta be a labdát, hogy a Bastoni helyére visszazáró Mancini szerencsétlen mozdulattal azt a saját kapujába juttassa.

Ha a vereséget okait keressük az olasz válogatott pozíciós játékának sokkal magasabb minősége mellett, akkor ezt valószínűleg az angolok elleni meccstervhez való ragaszkodásban kell keresnünk. Schäfer visszamozgásaira az olaszok már alaposan fel voltak készülve, de talán pont a Rossi által említett, szűken rendelkezésére álló idő miatt sem történt meg a váltás a meccs elejétől kezdve arra a 3-2-es építkezésre, amivel nyomás alatt akár hosszabb forgatásokkal is, de létszámfölényt sikerülhetett volna kialakítani az olasz védőkkel szemben.