A napokban beszéltem Marco Rossival, és felvetettem neki, hogy ha igaz a csapatra ragadt bélyeg, miszerint minél jobb ellenféllel találkozik, annál jobban játszik, akkor szuper kis nyarunk lesz, mert nehéz ellenfélből nem lesz hiány. Bár a kapitány nevetve jelezte, hogy ez sajnos nem automatikus, azóta már túl vagyunk az Eb-döntős Anglia legyőzésén, ami egyrészt ráerősített a krédónkra, másrészt újra futball-lázba taszította az őszi vb-selejtezők miatt kicsit lankadt szurkolókat. Kedden Olaszországba utazik a magyar együttes, méghozzá egy olyan válogatotthoz, amely egészen másként közelít a Nemzetek Ligájához. És jól is teszi.
A magyarok és az olaszok hasonló utat jártak be az elmúlt egy évben. Mindkét csapat a saját szintjén kiváló Európa-bajnokságot produkált, amit ősszel súlyos és az Eb miatt váratlan pofonok követtek. Míg azonban Rossi gárdája a tavaszra megtalálta a formáját, a nyarat pedig bravúrral kezdte, az olaszokat egészen más hangulatban találja az összecsapás.
Kiégtek, leégtek, kikerültek
Az olasz válogatottnak megvoltak a problémái már az Eb-n is, de ezeket a csapatszellem és az emocionális többlet elfedte, hogy aztán a gondok az ősszel egyenként az arcukba robbanjanak. A sokkoló vb-selejtezős bukást összehozó csapatba csak minimálisan nyúlt bele Roberto Mancini kapitány a múlt heti Finalissimára, és az argentinok kegyetlenül elporolták a rettenetesen festő olasz együttest. Domenico Berardi és Marco Verratti hiányzott ugyan, a helyetteseik pedig rémisztően rosszul futballoztak, de önbecsapás lenne az itáliaiaktól, ha a két klasszis hiányára fognák a silány produkciót.
