Magyar–angol: a Rossi-éra legjobb teljesítményét nyújtotta a válogatott

A magyar csapat az elmúlt szűk egy évben már harmadszorra futott össze az angol válogatottal, és amíg Gareth Southgate gárdája ezeken a mérkőzéseken rendre hasonló problémákba ütközött, Marco Rossi együttese folyamatosan fejlődött. És egy vereség meg egy döntetlen után a Nemzetek Ligája első körében már legyőzte riválisát.

A magyarok a két nemzet első világbajnoki selejtezőjén egy félidőn keresztül még szépen demonstrálták azt, amit egy éve az Európa-bajnokságon láthattunk:

képesek akár a világ legerősebb csapatai ellen is szervezett védekezést bemutatni.

Ugyanakkor amint nyíltabbá vált a játék, az angolok minden hibát megbüntettek. A visszavágón viszont már nemcsak a labda elleni játékban sikerült bizonyítani a felállt védelem ellen sokszor tanácstalan angolok ellen, hanem a hátulról indított, felépített akciókkal az ellenfél kapujáig is többször veszélyesen jutott el a magyar együttes.

A harmadik összecsapásra pedig – a jelek szerint – minden összeállt. A Rossi-csapat továbbra is legfőbb erényeként tudja felmutatni a szervezett labda elleni játékot, aminek köszönhetően egészen a meccs hajrájáig nem is szorult be tartósan mélyen a kapuja elé, miközben jól kimunkált, gyakran előre lezongorázott sémák mentén a labdajáratásban is magas szintet sikerült megütnie.

Ebben persze az is nagy segítség volt, hogy Rossi papíron talán a legerősebb kezdőcsapatát küldhette a pályára, hiszen a sérülése után már a klubjában is bevethető Szalai Attila ott lehetett a hármas belső védő sor bal oldalán, és a topligás játékosaink (Gulácsi Péter, Willi Orbán, Schäfer András, Szoboszlai Dominik, Sallai Roland) mind bevetésre készen álltak. Botka Endre volt az egyetlen, aki jobb oldali belső védőként még eséllyel pályázott volna a kezdőcsapatba, de sérülése miatt el kellett hagynia a keretet, így Lang Ádám töltötte be a pozícióját. A másik kérdőjel a bal oldali szárnyvédő posztja fölött jelenhetett meg, de ott végül az utóbbi mérkőzéseken, és a Wembley-ben is kezdőként szereplő Nagy Zsolt megtartotta a helyét Callum Styles-szal szemben a már megszokottá váló 3-4-2-1-es szerkezetben.

Az angol válogatottban viszont több változtatást is eszközölt Southgate

a legerősebbnek mondható csapatához képest. Bekerült például Conor Coady a védelembe, ahogyan a klubszinten posztja egyik legjobbjának számító, de a válogatottban csak sokadik opcióként számon tartott Trent Alexander-Arnold is megkapta a lehetőséget a két debütáns, James Justin és Jarrod Bowen mellett. A legkomolyabb eltérést az előző két, magyar válogatott elleni mérkőzéshez képest azonban a felállási formában kell keresni. Amíg a világbajnoki selejtezőkön az angol csapat 4-3-3-ban futott ki a pályára, Southgate ezúttal 3-4-2-1-ben gyakorlatilag letükrözte az ellenfél felállását.

Ám az angol szerkezetváltás nem volt nagy hatással arra, ahogyan a magyar válogatott labda nélkül megközelítette a mérkőzést, sőt: mivel mindkét együttes ugyanazt az alakzatot vette fel, mindenkinek egyértelmű volt a feladata. Miképpen a fenti jeleneten is látszik: a házigazda csapat a megszokott módon középmagasan kezdte meg a védekezést, 5-2-3-as formációban, a cél pedig elsődlegesen az volt, hogy öt játékossal minél hatékonyabban le tudja zárni a pálya közepét, és a szélen már komolyabb nyomást helyezzen a labdát birtokló játékosra.

Az angolok azonban nem minden esetben építkeztek három belső védővel. Alapesetben a magyar csapatból a két szélső támadó helyezett nyomást Walkerre és Maguire-re, az angolok oldalsó középhátvédjeire, míg szárnyvédőként Loic Nego és Nagy Zsolt James Justinra, illetve Alexander-Arnoldra lépett ki. A fenti képen is látható esetben viszont a szigetországiak aszimmetrikusan, négy védővel próbálták kihozni a labdát azáltal, hogy Alexander-Arnold vett fel mélyebb pozíciót a jobb oldalon, Bowen foglalta el az ő helyét a szélen, a másik oldalon pedig Justin egészen magasra felment, és Maguire lépett ki a balhátvéd helyére. Ekkor a magyar csapat labda elleni játéka is módosult, és a szárnyvédők helyett a szélső támadók mozogtak ki az angol szélsőhátvédekre, ahogyan ezt ebben az esetben megtette Szoboszlai Dominik is.

Southgate együttese emellett elsősorban a jobb oldalon rendszeres pozíciós rotációkkal igyekezett magának előnyösebb helyzeteket teremteni, így Alexander-Arnold is többször helyet cserélt Walkerrel, vagy akár bemozgott a pálya közepére is, hogy Jarrod Bowen egy az egy elleni helyzetbe tudjon kerülni Szalai Attilával szemben. Éppen emiatt az angolok legveszélyesebb játékosa is a West Ham játékosa volt, akit többször hosszú labdákkal próbáltak a védelem mögé indítani, vagy a már fent említett módon izolálni a védőjével szemben.

Az angol válogatott pedig lövésekig el tudott ugyan jutni, igazán nagy ziccert akcióból szinte nem is dolgozott ki. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy a magyar középhátvédek nagyon agresszívan helyeztek nyomást a gyakran az utolsó két védelemi vonal közé, vagy még annál is mélyebben visszalépő Mason Mountra, Jarrod Bowenre és persze Harry Kane-re. A fenti esetben például az összességében kiemelkedően jó mérkőzést záró Lang egészen az ellenfél térfelére, az oldalvonal mellé követte Mountot, hogy ne tudjon kapu felé fordulni, miközben a csapattársak elzárták a közeli passzopciókat.

Mindemellett, ha az angolok nagyobb kockázatot vállalva, agresszívabban próbálták a védelmi vonalak közé feljátszani a labdát, az lehetőséget jelentett a magyar válogatottnak arra is, hogy veszélyes helyen labdát szerezve átmenetekből tudjon veszélyes lenni. A fent látható szituációban Szalai Attila hagyta el a pozícióját, hogy nyomás alá helyezze, és végül meg is előzze Bowent, majd Szalai Ádám a félpályáról megeresztett lövése alig tévesztett célt.

Ami viszont a leginkább kiemelendő a magyar válogatott játéka kapcsán, az talán a legtöbbet kritizált elem a Rossi-érában: a labdás játék. A magyarok olasz szövetségi kapitánya és stábja most már hosszú ideje próbál a rendelkezésre álló rövid idő alatt a játékosokkal begyakoroltatni olyan támadásépítési sémákat, amelyekkel részint akár a saját kapujuk előtt nyomás alatt is képesek megtartani a labdát, részint pedig – megfelelő kivitelezés mellett – néhány húzásból el tudnak jutni akár az ellenfél tizenhatosáig.

A magyar csapat egyik jellegzetessége a támadásépítések során, hogy az egyik középpályás – mostanában leginkább Schäfer– visszamozog a védelembe, és háromról négyvédősre alakítja a formációt azáltal, hogy Szalai Attila húzódik ki a balhátvéd helyére. Mindeközben Nagy Zsolt bal oldali szárnyvédőként egészen magas pozíciót vesz fel, visszaszorítva az ellenfél szélen védekező játékosát, vagy ha az mégis feljebb merészkedne, akkor közvetlenül tudja támadni a mögötte megnyíló területet. Hasonlóan építi fel csapatai támadójátékát két abszolút a világ élvonalába tartozó olasz edző, Antonio Conte és Simone Inzaghi is.

A magyar válogatott ezzel a módszerrel folyamatosan létszámfölényes helyzeteket volt képes kialakítani az angolok ellen, elsősorban Bowen oldalán. A West Ham játékosának ugyanis egyszerre kellett volna nyomás alá helyeznie a visszamozgó Schäfert, és kizárnia a játékból az oldalvonal mellé kihúzódó Szalai Attilát. A fenti jelenetnél jól is próbálja megoldani a helyzetet, hiszen zárta a Szalaihoz vezető passzsávot, de Schäfer Nagy Ádámot vonta be a játékba, aki egyérintőből egy harmadik emberes kombináció végén már megtalálta a teljesen szabadon maradó Szalai Attilát.

A csapat tudatosságát mutatja, hogy ezt követően néhány passzból sikerült ziccerig eljutni: Szalai Attila egy felpasszal azonnal játékba hozta a visszalépő Szalai Ádámot, akinek a lekészítése után Nagy Ádám szintén egyből kiforgatta a labdát a jobb oldalon beinduló Negónak. Ráadásul Szalai a visszamozgásával kimozgatta a helyéről Coady-t is, területet nyitva az angol védelem mögött.

Nego ezt követően szintén egyből betette a labdát a területbe beinduló Szoboszlainak. Az ő lövését az utolsó pillanatban visszaérő Coady ugyan kivágta a gólvonal előtt, de ebben a támadásban gyakorlatilag minden benne volt, amit Rossi stábja eltervezhetett a mérkőzést megelőzően.

Ezekkel a kombinációkkal a magyar válogatott folyamatosan problémákat okozott az ellenfelének. Schäfer és Szalai Attila ebben a szituációban harmadik ember bevonása nélkül tudta kijátszani Bowent…

… a Schäfer védelembe való visszamozgása miatt a középpályára visszalépő Szoboszlai pedig magával húzta Walkert a védelemből, területet nyitva a beindulásra a magas pozíciót felvevő Nagy Zsoltnak.

Szintén fontos elem, és talán a legnagyobb újdonság volt a magyar támadójátékban Loic Nego pozíciója. A fehérvári szárnyvédő nagyon sokszor nem a szélességet tartotta az oldalvonal mellett, hanem akár egész mélyen a pálya közepe felé mozgott be, ezzel vagy szabaddá tette saját magát, vagy egy az egy elleni helyzetet tudott izolálni az oldalvonal mellé kimozgó Sallainak. Ennél a jelenetnél Schäfer és Szalai Attila ismét kijátszotta Bowent, Nego pedig már bent helyezkedett a pálya centrumának közelében.

A Szoboszlai-helyzethez hasonlóan Szalai ezúttal is visszalépett a labdáért, mellette Nego szabad emberként segíthette, hiszen Maguire nem merte ennyire látványosan elhagyni a pozícióját, Justin pedig Sallai miatt nem lépett be középre, és végül éppen vele kellett szembenéznie egy az egyben.

A következő szituációban a második félidőre Justint váltó Bukayo Saka szárnyvédőként lekövette ugyan Nego bemozgását, de ahogyan folyt tovább az akció, az Arsenal játékosa elfoglalta a helyét a védelem szélén…

…emiatt pedig Nagy Ádám és Nego kettő az egy elleni helyzetet alakíthatott ki Rice-szal szemben, hogy végül a francia származású játékos lövése Maguire könyökéről vágódjon le.

A győztes gólt eredményező tizenegyest megelőző építkezés szintén remekül demonstrálta a magyar játékosok magabiztosságát, még fokozott nyomás alatt is. Ahogyan kikerült az oldalvonal mellé a labda Langhoz, minden közeli opciót szorosan fogtak az angolok, miközben a magyar csapatból mindenki a „természetes” pozíciójában helyezkedett: Nagy Ádám középen, Nego az oldalvonal mellett, Sallai Roland pedig magasabban a félterületben. Végül a Freiburg játékosa volt az, aki visszamozogva passzopciót nyújtott, és kimozgatta a helyéről Maguire-t.

Néhány, nyomás alatt remekül kivitelezett passzal később pedig már Nagy Ádám volt az, aki a szélen megkapta a labdát, és mivel időközben Maguire a pozíciójába visszatérve levált róla, teljesen szabadon ívelhette át a labdát a hosszú oldalon a meccs során már sokadjára beinduló Nagy Zsoltnak, aki végül kiharcolta az elég „könnyű síppal” befújt büntetőt.

A mérkőzés képe Szoboszlai Dominik találatát követően persze megváltozott. A magyar csapat sokkal mélyebben kezdett el védekezni, miközben Southgate egy középhátvédet levéve a pályáról igyekezett még támadóbbá tenni a csapatát, de valódi ziccerig ezután is inkább a magyarok jutottak el a csereként beálló Kleinheisler, valamint Schäfer révén.

Ha pedig a szemteszt nem lenne elég, akkor a számok is magukért beszélnek: az angol válogatott mindössze egyel több kapura lövési kísérletet eresztett meg, de az Opta mérése szerint ezek közül egyik sem tekinthető nagy helyzetnek, miközben a magyar csapatnak három ilyen lehetősége is volt a mérkőzés során. A várható gólok mennyisége (xG) szintén magyar fölényt mutat 1,73-0,89 arányban, és ez még akkor sem fordul meg, ha a tizenegyest kivesszük a képletből.

És mivel a házigazda együttesnek nemcsak minimalizálnia sikerült az angol csapat által jelentett veszélyt, hanem nyomás alatt is veszélyes területekre tudta juttatni a labdát, talán nem nagy túlzás kijelenteni: az ellenfél erősségét is figyelembe véve

a Marco Rossi-éra legmeggyőzőbb teljesítményét láthattuk a rendes játékidőben 2020 novembere óta veretlen angol válogatott ellen.