Előkerült a régi lemez: Mourinho lemásolta az öt évvel ezelőtti EL-döntőt

A harmadik számú kupasorozat első kiírásának döntőjét az AS Roma és a Feyenoord vívhatta egymással. A római pirosmezek kispadjára a mostani évad elején ült le José Mourinho, aki ezzel több, mint egy évtized után tért vissza Olaszországba.

A portugál edző nem hazudtolta meg magát, és a tőle az utóbbi években megszokott kockázatkerülő, alkalmazkodó futballt játszatta csapatával.

Mourinho ugyanakkor a kezdeti próbálkozás után a 4-2-3-1-ről átállt a három belső védős rendszerre. Az alkalmazott játékstílus ezután is a szokásos maradt: védekezésben csak annyira támadott le, támadásban pedig csak annyit futballozott a csapat, amennyire az ellenfél karaktere, a mérkőzés állása, vagy a körülmények azt szükségessé tették. A csapat kimért, alkalmazkodó stílusú játékába azért időnként színt vitt Mkhitaryan játékintelligenciája, Lorenzo Pellegrini irányítói készsége és kreativitása, vagy éppen Tammy Abraham gólérzékenysége.

Arne Slot szintén tavaly nyáron, az évad elején kezdte meg a munkát a Feyenoord vezetőedzőjeként. Ezt megelőzően már az AZ Alkmaar együttesénél is dolgozott, először John van den Brom segítőjeként, majd 2019 és 2020 között vezetőedzőjeként. Erik ten Haghoz hasonlóan a megújuló holland iskola egyik éltanulója lett, a támadásban és védekezésben is rendkívül kompakt csapatszerkezettel, a labdabirtoklásra épülő támadójátékkal és a labdaszerzés utáni azonnali visszatámadással. A játékoskeret minősége azonban az Ajaxhoz képest lényegesen gyengébb, így a hasonló játékstílust a Feyenoord némileg alacsonyabb technikai színvonalon és kötöttebb pozíciókkal próbálta megvalósítani, 4-2-3-1-es felállásban.

A Roma tehát a szokásos 3-5-2-es szerkezetben futott ki a gyepre. A portugál kapus, Rui Patrício előtt Gianluca Mancini, Chris Smalling és Roger Ibanez alkotta a védelem belsejét, a két szélen pedig Rick Karsdorp és Nicola Zalewski a teljes pályát bejátszotta. A védelem előtt Bryan Cristante őrjáratozott, Pellegrini pedig majdnem harmadik támadóként kötötte össze a középpályát a támadósorral. A harmadik középső ember a kezdőcsapatban az örmény Henrikh Mkhitaryan volt, de egy sajnálatos sérülés miatt őt már negyedóra után le kellett cserélni, így az ábrán is a helyére beállt Sérgio Oliveira szerepel. A két középcsatár pedig Nicoló Zaniolo és a kitűnő idényt futó Abraham lett.

Slot sem sokat variált a 4-2-3-1-ben megszokott alapcsapatához képest.

A kapuban Justin Bijlow állt, a négyfős védelem közepét az osztrák Gernot Trauner és az argentin Marcos Sensi alkotta. A hátvédsor jobboldalán Lutsharel Geertruida amolyan hamis szélsőhátvédként, míg a másikon Tyrel Malacia a támadásokkal gyakran felfutva játszott.  A középpálya közepén Guus Til mellett a norvég Fredrik Aursnes és a török Orkun Kökcü felelt a játék folyamatosságáért. A két szélen két gyors játékos, az Arsenal-nevelés Reiss Nelson és a kolumbiai Luis Sinisterra támogatta az egy szem középcsatárt, aki a nigériai Cyriel Dessers lett.

Amint az várható volt, a mérkőzés nagy részében Mourinho csapata átadta a kezdeményezést a holland együttesnek, mindössze 35 százalékban volt a labda a rómaiaknál. Gól nélküli állásnál is csak annyit vállaltak a lapos passzos építkezésből, amennyit a Feyenoord letámadása megengedett, később, a vezetés birtokában pedig szinte teljesen feladták azt, minden kirúgásnál Rui Patrício felíveléseire szorítkozva. Az első félidőben azonban láthattunk még néhány szituációt, amelynek során a Roma labdakihozatallal próbálkozott. A három belső védő ekkor viszonylag lassan, biztonságosan járatta a labdát, amit a mélyre visszalépő Cristante igyekezett megtámogatni. A Feyenoord letámadásában – amint azt az előző mérkőzéseken is megszokhattuk – a négy védő előtt Aursnes és Kökcü feladata volt a támadások megszűrése, míg a négy elülső játékos együtt mozogva próbálta megakasztani az olaszok labdakihozatalait. Időnként némileg hátrébb, csak az ellenfél térfelének közepén kezdték el megzavarni a labdakihozatalt. Ilyenkor a csapat láncban mozogva, egymást biztosítva, 4-4-2-es felállásban zárta le a pálya közepét. Más alkalommal Dessers már az ellenfél tizenhatosánál megindította a letámadást, miközben a középső emberek egy az egyben próbálták levenni a pályáról a római középpályásokat.

A Feyenoord a középső blokkból indítja meg a letámadást 4-4-2-ben. Dessers oldalról támadja meg Smallingot, aki így kénytelen visszaforgatni a játékot.

Smalling Mancinihoz passzol, de őt Til tereli a pálya közepe felé. Smallinghoz túl közel van Dessers, így kénytelen hazaadni a labdát a kapusnak.

A Roma leginkább az utóbbi esetben, a Feyenoord magas letámadása esetén tudott néhány sikeres labdakihozatalt produkálni. Egyrészt a Feyenoord játékosai elsődlegesen az ellenfelek helyezkedéséhez igazították saját pozíciójukat, míg a megnyíló passzsávokban Pellegrini, vagy akár az időnként visszalépő Zaniolo is megkaphatta a labdát. Másrészt a három belső védős rendszer előnyössé vált a biztonságos labdakihozatalokhoz, hiszen a plusz belső védő révén akár hét ember is rendelkezésre állt a saját térfélen a támadásépítés kezdetén. A Roma ráadásul hónapok óta alkalmaz tudatosan gyors forgatásokat a labdától távoli oldalra, kihasználva ezzel főként a bal oldali szárnyvédő, Zalewski gyorsaságát.

A hazaadás után Rui Patrício visszadja a labdát Mancinihoz. A Feyenoord játékosai többnyire légüres térben, Mkhitaryan szabadon kaphat labdát.

Mkhitaryan a visszalépő Zaniololóhoz passzol, aki lekészít Cristantének, ő pedig a szélre forgatva pörgeti fel a játék ritmusát. Zalewski nem fér fel a képre, de szárnyvédőként ő lesz a célpont.

Ezzel együtt a Roma győztes gólja nem kimondottan kidolgozott helyzetnek köszönhetően született meg. A 32. percben egy betömörülő, labdával szemben lévő védelemmel szemben a némileg céltalanul beívelt labda ívét Trauner elszámolta, az érkező Zaniolo pedig Bijlow mellett a kapuba pöckölt.

A Roma tehát nemcsak nem erőltette a lapos passzos játékot, de nem is tudott sok minőségi helyzetet kidolgozni. Mindössze 0,41-es xG-mutatót hoztak össze a mérkőzésen, amiből Zaniolo gólja önmagában 0,33-as értéket képviselt. Bár a Feyenoord viszonylag magasabb, 0,58-as mutatót tudott összehozni, ez is rendkívül alacsony, a tetejébe a hollandok a kevés helyzetet sem tudták gólra váltani. Ezt pedig a játékuk minősége indokolja: Arne Slot csapata labdabirtoklásban egyszerűen nem volt elég hatékony a szerdai fináléban.

A Feyenoord a kezdettől fogva megpróbálta kihozni a labdát a saját térfeléről.

Szinte minden erejüket a pálya bal oldalára koncentrálták,

a jobbhátvéd Geertruida hátul maradva, befelé mozogva játszott, hogy könnyebben részt tudjon venni a labdavesztés utáni visszatámadásban. Mivel eközben a jobbszélső Reiss Nelson is gyakran befelé, a többi támadóhoz közel helyezkedett, a Feyenoordnak támadásban gyakran szinte egyáltalán nem maradt jobb oldala.

Noha ez részben megkönnyíti az ellenfél dolgát, mert védekezésben csak a pálya egyik oldalára kell koncentrálnia, az ilyesfajta aszimmetrikus támadójáték működhet: erre például éppen a Ten Hag-féle Ajax a bizonyíték, amire a Feyenoord játéka látszólag hasonlítani akar. Ahhoz, hogy ez működőképes legyen, két dolog szükséges.

• Részint az „erős” oldalon, amelyet a csapat aszimmetrikusan túltölt, megfelelő gyorsasággal kell járatni a labdát,
• valamint a tizenhatoshoz érve szükségesek a dinamikus, mögé- és alákerülő beindulások a pálya szélén, illetve a szélsőhátvéd és a középhátvéd közötti területen.

A Feyenoord játékából ezen az estén mindkét tényező hiányzott, gyakorlatilag a mérkőzés elejétől a végéig. Bár Malacia elvileg végig szélességet biztosított a pálya hangsúlyosabb, bal oldalán, a Feyenoord valamiért általában középen próbált passzsávokat nyitni a négy támadó felé. A védővonalak közötti szűk területen azonban Til, Dessers, Sinisterra és Nelson nem igazán tudott a labdával a kapu felé fordulni. Ráadásul Mourinho ezen a ponton is profitált a háromvédős rendszerből: a plusz belső védő révén a labdát kapó rotterdami játékosokra egy hátvéd mindig szabadon kiléphetett, hiszen még mindig négyen maradtak a védősorban. Ezek fényében nem meglepő, hogy a Feyenoord igen kevés minőségi helyzetet volt képes kidolgozni a mérkőzésen.

Kökcünél a labda. A Feyenoord támadásban a pálya közepére összpontosít, a Roma ötfős hátvédsora egyik oldalon sincs igazán széthúzva. Dessers középen, a kapunak háttal kap labdát, Smalling simán kiléphet vele.

Mourinho csapata az első félidőben időnként még feltolta a letámadást. Ekkor leginkább azt használták ki, hogy az akció második fázisában centrálisan helyezkedő Geertruida nem tudott elég gyorsan visszahúzódni az eredeti pozíciójába, így ha a rómaiaknak sikerült lezárni a játékot a pálya bal oldalán, akkor a túloldalt a Feyenoord igencsak megzavarható volt. Ekkor Geertruidára a bal oldali szárnyvédő Zalewski léphetett fel, a két belső védőt Abraham és Zaniolo támadta, a két visszalépő középpályás egyikét Pellegrini őrizte egy az egyben.

A Roma letámadása: Trauner Geertruidához passzol, akit Zalewski támad meg. A két csatár a két középhátvédre figyel, Pellegrini pedig Kökcüt veszi ki a játékból.

A második félidő felénél a Romában Zaniolo helyett a védekező középpályás Jordan Veretout állt be, Mourinho ezzel még inkább védekezésre és az egygólos előny megtartására hangolta csapatát. Slot pedig hiába biztosította a jobb oldali szélességet a támadó szellemű jobbhátvéd, Pedersen behozatalával, hiába hozott be a mérkőzés végén minden mindegy alapon két újabb támadót, továbbra sem sikerült bejátszani a pálya legfontosabb területeit, s a Feyenoord még a mérkőzés utolsó perceiben is oldalirányban való passzolgatásra volt kárhoztatva, mintha csak ők játszottak volna előnyben…

A mérkőzés vége felé már mindkét oldalt széthúzza a Feyenoord, a jobb oldalon a csereként beállt Pedersen ad szélességet. A pozíciós játék viszont továbbra is problémás: Malacia itt éppen Sinisterrához passzol, de ő csak hátrafelé tudja átvenni a labdát. Érdemes megfigyelni, hogy a szárnyvédő és a belső védő közötti folyosó nincs elfoglalva, továbbra is nagyon statikus a játék.

A Roma tehát viszonylag magabiztosan nyerte meg 1-0-ra a futballtörténelem első Konferencia Liga-döntőjét.

Mourinho tipikusan olyan taktikával aratott győzelmet, amelyet a rangadókon szokott alkalmazni az elmúlt egy évtizedben. Ráadásul az ellenfelet illetően sem kellett nagyon aggódnia, hiszen 2017-ben, még a Manchester United edzőjeként szinte kottára hasonló mérkőzésen nyert Európa Ligát egy holland csapat ellen. Az akkori ellenfél az André Onanát, Matthijs de Ligt-et, Lasse Schönét vagy éppen Kasper Dolberget is a soraiban tudó, Peter Bosz vezette Ajax volt, rendkívül fiatal kezdőcsapattal. Az öt évvel ezelőtti EL-finálé meccsképe a megszólalásig hasonlított az idei Konferencia Liga-döntőhöz: a Mancheser United teljesen átengedte a kezdeményezést a hollandoknak, és többnyire emberfogással védekezett, támadó fegyvere pedig leginkább a Fellainire való felívelgetés volt. Az Ajax csikócsapata pedig rendkívül lassú, statikus és féloldalas labdabirtoklást mutatott be, továbbá alig tudott helyzetet kidolgozni. Mourinho csapata kétszer büntetett: az első félidőben Paul Pogba egy szerencsésen megpattanó távoli lövéssel, a második félidőben pedig a most is Mourinhóval dolgozó Mkhitaryan szöglet után talált a kapuba.

Összességében tehát a Roma megérdemelten győzött a mostani mérkőzésen,

José Mourinho vezérletével a farkasok 51 év után szereztek ismét európai trófeát.

Igaz, egy olyan csapatot sikerült célfutballal legyőzni, amelynek az összértéke kevesebb, mint amennyit – az olasz bajnokságban is csak hatodik helyen végző – együttes tavaly igazolásokra költhetett.

A bajnoki bronzérmes Feyenoord húsz év után játszhatott ismét európai kupadöntőt, szurkolóinak nagy örömet szerezve. A világklasszis játékosokat nem igazán felvonultató rotterdami gárda tehát bőven elégedett lehet, ugyanakkor a csapat játékminősége egyelőre még messze van az európai élcsapatokétól.