Akkor most világklasszis Jorginho vagy nem?

Jorge Luiz Frello Filho, azaz Jorginho Brazíliában született 1991. december 20-án, de futballkarrierjét nagyon korán meghatározta olasz kötődése: 15 éves korában került családjával Itáliába. Ez nem meglepő, hiszen velencei származású dédapja révén Jorginhónak olasz állampolgársága is volt.

A Hellas Verona ificsapatában kezdte el rúgni a bőrt, innen került 2010-ben, 18 évesen az első csapathoz. A 2010/11-es évadot még kölcsönben töltötte a negyedosztályban, ám 2013-ban már alapemberként vívta ki a sárga-kékekkel az élvonalba jutást. A veronaiak mezében mutatkozott be a Serie A-ban 2013 őszén, s a Napoli az első adandó alkalommal felfigyelt rá.

Már a téli időszakban leigazolták őt a kékmezesek, s még azon a tavaszon olasz kupagyőztes lett az akkor még Rafa Benítez vezette csapattal. Bár a spanyol mesternek Raúl Albioltól Marek Hamsikon át Dries Mertensig és Lorenzo Insignéig sok neves játékos állt rendelkezésére, a játék mégis sablonosnak és kiszámíthatónak tűnt, az olasz bajnokságban pedig ekkoriban csak egy-egy harmadik és ötödik helyre futotta az együttesnek, mindkétszer 24 ponttal lemaradva a győztes Juventustól.

2015-ben Maurizio Sarri lett a Napoli edzője, aki élete első élvonalbeli munkáját kapta. A következő három évben a nápolyiak rengeteg semleges szurkoló szívébe lopták be magukat a Sarri névjegyének számító rövidpasszos, kombinatív, de Pep Guardioláéhoz képest valamivel direktebb játékkal, amit a sajtóban gyakran „mélységi tiki-taka” névvel illettek.

Ez az időszak hozta el Jorginho karrierjének felvirágzását is:

Sarri rendszerében klasszikus, olasz típusú regista, azaz mélységi irányító volt, aki a védelem előtt játszva nem a védekezésével és a fizikai erejével, hanem a labdás játékával és a passzaival tűnt ki. A Napoli a pálya baloldalát túltöltve, a labdát mélységben mozgatva csalogatta ki az ellenfeleket, ahol Jorginho a védelem előtt őrjáratozva tökéletes triót alkotott a középső középpályás Allannal és a magasabban, majdhogynem tízesként játszó Hamsikkal (aki az ellenfél védővonalai között a Napoli támadásainak egyik gyújtópontja volt). Sarri első szezonjában Jorginho 5,6-del a mai napig a legmagasabb xA (várható gólpassz) mutatóját produkálta. Ez azon lövések xG-értékének az összege, amelyeket ő készített elő. Jorginho azonban már ekkoriban sem leginkább a gólpasszokért, hanem a labdák felvételéért és elosztogatásáért felelt a támadás első két fázisában. Ezt a legjobban az xGBuildup méri. Ez a mutató az xGChain-hez hasonlóan kumulálja az összes olyan támadás xG-értékét, amelyben a játékos részt vett, ám ebből kivonja a játékos saját kulcspasszait(xA) és lövéseit (xG). A 2015/16-os Serie A-évad egész mezőnyében két Napoli-játékos, Hamsik(22,34) és Jorginho(21,75) állt az első két helyen. E két játékos labdaérintései adták tehát a Sarriball lelkét.

Sarri 2018-ban elvállalta élete első külföldi munkáját: a Chelsea csapatánál váltotta Antonio Contét. lett. Hogy Jorginho mennyire fontos volt az ő rendszerében, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy Jorginhót a londoni kékek a trénerrel egy időben igazolták le. Sarri egyébként három évvel korábban az Empoliból is több játékosát magával vitte a Napolihoz, ezúttal azonban egyedül Jorginho tartott vele korábbi csapatából. Egy megbízható mélységi irányítóhoz Sarrinak Londonban is szüksége volt.

A kísérlet felemás eredménnyel zárult,

Jorginho sok kritikát kapott első angliai évében.

A Chelsea különösen a rangadókon szenvedett, amelyeken az ellenfelek agresszív letámadást alkalmaztak, és Jorginhóra gyakran külön, emberfogással ügyeltek. A brazil-olasz irányítónak így nem maradt elég területe a megszokott passzokhoz, és fizikailag sem tudott alkalmazkodni az erős presszinghez. Az ő esete tökéletesen megmutatta, hogy a két évtizeddel korábban a legtaktikusabbnak tartott olasz bajnokság mennyire lemaradt a Premier League-hez képest, amelyben a külföldi edzők időközben a modern futball szinte összes taktikai innovációját elhozták a szigetországba, legújabban Pep Guardiola és Jürgen Klopp jóvoltából. Az egykoron a védekezés nagymesterének tartott Serie A-ban a modern futballt meghatározó agresszív, kompakt, passzsávok lezárására épülő letámadást nemhogy a kiscsapatok, de még az élcsapatok is ritkán használják. A Premier League-hez vagy a Bundesligához képest sokkal nagyobb területen zajlik a játék, így egy Jorginhóhoz hasonló, fizikailag nem kiemelkedő játékosnak még a védelem előtt játszva, a pálya közepén is rendelkezésére állnak azok a területek, amelyek a Manchester City vagy a Liverpool darálójában egyszerűen nem léteznek. Ennek ékes példáját láthattuk 2019 februárjában, amikor a kékmezesek megsemmisítő, 6-0-s vereséget szenvedtek Guardiola Manchester Cityjétől.

A már említett, régimódi védekezés egyébként Sarri csapataira is jellemző. Ennek Jorginho védekező középpályásként Angliában is kárvallottja lett. Bár az Olaszországban még mindig gyakran használatos emberfogás (gondoljunk az Allegri-féle Juventusra) helyett Sarri egyértelműen zónavédekezést játszatott csapataival, ezekből általában hiányoznak azok a csapdázó mozgások, amelyekkel a Liverpool már a saját tizenhatosuknál meg tudja zavarni az ellenfelek labdakihozatalait. Sarri csapata az említett 0-6 alkalmával is képtelen volt nyomást gyakorolni a manchesteriek labdakihozatalaira, folyamatos ütemkésésben volt a gárda, az égszínkékek pontosan úgy csalogatták ki a középpályájukat, ahogyan Sarri szerette volna azt látni saját csapatától… Jorginhónak így a védelem előtt játszva hatalmas területet kellett volna levédekeznie, amit fizikai párharcok helyett a passzok lefülelésével akart volna megoldani – nem sok sikerrel.

Sarri azonban rövidesen távozott Angliából, és 2019 nyarán a korábbi klublegenda, Frank Lampard vette át a londoni Kékeket, ő azonban másfél év alatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Labdabirtoklásban a csapat soha nem volt kellően magabiztos, és egy idő után a kezdetben ígéretes letámadásintenzitása is vészesen lecsökkent. Pedig Lampard gyakran kifejezetten támadó szellemben állította össze középpályáját 4-3-3-as vagy 4-2-3-1-es felállásban: a védelem előtt Jorginho társa duplaszűrőben sokszor a kifejezetten labdaügyes középpályás horvát középpályás, Mateo Kovacic volt. Ez védekezésben törvényszerűen éreztette a hatását, és ami még rosszabb: a rendszer hiányosságai miatt támadásban sem sikerült profitálni belőle.

2020 tavaszán – Lampard eddigi egyetlen kieséses BL-párharcában – a Bayern München agresszív letámadása teljesen elszívta a levegőt a Jorginho, Kovacic duó elől. A Chelsea az alábbi képen is ívelésre kényszerül.

2021 telére a Chelsea a Premier League középmezőnyébe süllyedt vissza. Ugyan a járvány miatt gyorsított tempóban megrendezett idény felborította a ritmust, meg kell jegyeznünk: hiába Ziyech, Havertz vagy éppen Werner leigazolása, Lampard nem tudott rájuk működő rendszert építeni.

Utólag Jorginho a sajtóban is kritizálta akkori menedzserét, mondván: Lampard játékosként legendának számít a Chelsea-nél, edzőként mégsem áll készen egy ilyen nagy klub irányítására.

Lampard utódja Thomas Tuchel lett, aki amellett, hogy gyorsan stabilizálta a csapat védekezését, gyorsan adta át sikeresen játékosainak a Guardiolától ellesett pozíciós játék alapelveit. A 3-4-2-1-es vagy 3-4-1-2-es felállás jól illeszkedett a német edző játékstílusához: a három belső védő stabilitást adott a védelem közepén, a három belső támadós rendszer Havertz és Werner számára is helyet talált. Jorginho pedig mélységi irányítóként hatékony párost alkotott N’Golo Kantéval, hiszen a francia szűrő fizikuma és védőmunkája kitűnően kompenzálta Jorginho labda elleni hiányosságait.

Erre láthatunk egy példát az alábbi képen: a Chelsea nagyszerűen védekezi le a City labdajáratását a 2021-es BL-döntőben. A három belső védő a pálya közepét őrzi, Kanté agresszíven kilép a labdásra, míg Jorginho – picit hátrébb – a passzsávot zárja.

Tuchel húzása azért volt zseniális, mert ezzel a felállással csapata képes volt uralni a pálya közepét, mind labdabirtoklásban, mind védekezésben.

A kisebb csapatok ellen egyre jobban nézett ki a pozíciós játék, a Bajnokok Ligájában pedig a védekezésben és a kontrajátékban remekelt Tuchel csapata ­– olyannyira, hogy a Chelsea 2012 után ismét Európa trónjára ülhetett, miután a döntőben Havertz góljával legyőzte a Guardiola vezette Manchester Cityt. Ahogyan kilenc évvel korábban, ezúttal is beugró edzővel lett BL-győztes a Chelsea – ám ezúttal kevésbé a szerencsének és sokkal inkább a minőségi játéknak köszönhetően.

Jorginho a mostani szezonban is legtöbbször Kantéval együtt foglalta el a pálya közepét. Igaz, az évad vége felé mind kevesebbszer játszotta végig a 90 percet, a Real Madrid elleni párharc több mint 210 percéből összesen 78-at töltött a pályán; a visszavágón Kovacic volt Kanté társa. Hogy a két játékos kiegészíti egymást, azt a Chelsea-ben mutatott számaik is bizonyítják. Mivel az idei PL-szezonban Jorginho némileg többet (2285 perc) játszott, mint Kanté (1697 perc), így kettejük mutatóit érdemes 90 perccel átlagolva elemezni.  Erre vetítve Jorginho 0,64-es, míg Kanté 0,61-es xGChain mutatót produkált eddig a szezonban, azaz nagyjából hasonló mértékben járulnak hozzá csapatuk helyzetkialakításaihoz. Ugyanakkor az xGbuildup-mutató 90 percre vetítve Jorginhónál 0,6, Kanté esetében viszont 0,4, vagyis a brazil-olasznak fontosabb szerepe van a labdakihozatalok megindulásában. Mindeközben a 90 percre vetített várható gólpassz mutatójuk (xA) 0,11-es értékkel teljesen megegyezik.

Jorginho játéka az évek során tehát nagyban függött az adott liga taktikai kontextusától és attól, hogy mennyire illeszkedett az éppen aktuális edző csapatába.

A 2014-től napjainkig összesített legfontosabb statisztikáit lentebb láthatjuk. Ebből leszűrhetjük, hogy a támadásépítésben történő részvétele (xGChain, xGBuildup) az angliai időszakban némileg visszaesett, különösen a kezdeti nehézségek, illetve a Lampard-korszak sikertelensége okán. A mostani évadban azonban szinte az összes releváns statisztikában javuló tendenciát mutat.

Az olasz válogatottban Jorginho nehéz utat járt be, mire stabil csapattaggá vált. Még 2016 márciusában, Antonio Conte irányítása alatt mutatkozott be egy spanyolok elleni barátságos mérkőzésen, de a franciaországi Európa-bajnokságon nem került a keretbe. Conte utódja, Gian Piero Ventura 2016 és 2017 között nem számolt vele – egészen az utolsó mérkőzéséig, amikor is a Svédország elleni vb-pótselejtező visszavágóján szorult helyzetben dobta egyből a kezdőbe. Az olaszok az idegenbeli 1-0-s vereséget követően hazai pályán is csak gól nélküli döntetlent tudtak elérni, így 60 év után lemaradtak a világbajnokságról.

Ventura utódja, Roberto Mancini a kezdettől fogva alapemberként számolt Jorginhóval, és a válogatottszinthez képest meglepően szervezett pozíciós játékot valósított meg a csapattal. A 4-1-4-1-es védekezés támadásban leggyakrabban 3-2-4-1-re váltott át, Jorginho pedig a pálya közepén olyan játszótársakat kapott, mint Marco Veratti vagy éppen Manuel Locatelli. Bár a több hasonló típusú játékos időnként kissé kioltotta egymást, Mancini csapata összességében jóval olajozottabban működött az átlagos válogatottnál. Erre láthatunk példát a törökök elleni 3-0-s olasz győzelemmel végződő Eb-nyitómeccsről, amelyen a labdabirtoklásban kialakított hármas védősor a Jorginho, Locatelli párossal együtt totálisan dominálja az ellenfél rendkívül rendezetlen középpályáját.

A sztori többi része unalomig ismert: az egy évvel későbbre halasztott Európa-bajnokságon könnyű menetelés a csoportban, nehéz meccsek a kieséses szakaszban, majd Jorginho tizenegyest hibázik a döntőben, Olaszország ennek ellenére Eb-aranyérmes.

Jorginho mégis a 2021-es Aranylabda egyik várományosa lett.

Sokakat megosztott a kérdés: valóban világklasszisként emlegethetjük-e?

Ha figyelembe vesszük, hogy a taktikailag mindinkább lemaradó Serie A-ból érkezett a Premier League-be, talán nemleges választ kapunk: az angol bajnokság „hatos” poszton mást követel meg egy játékostól, mint az olasz. Azzal is érvelhetnénk, hogy egy világklasszis játékos nem hibázik a döntő pillanatokban – gondoljunk csak a Real Madrid idei BL-menetelésére –, márpedig Jorginho az Eb-döntőben kihagyott tizenegyese mellett a világbajnoki selejtezősorozatban Svájc ellen mindkét meccsen hibázott a büntetőpontról, ez az olaszoknak a csoport első helyébe került, a pótselejtezőben pedig elvérzett az Európa-bajnok.

Ugyanakkor egyetlen futballistát sem lehet csak önmagában értelmezni: a csapatjáték egyik lényege, hogy a különböző profilok kompenzálni tudják egymás gyengeségeit, miközben kidomborítják a másik erősségeit.