Az a csapat nyerte az elmúlt évek legjobb hangulatú döntőjét, amelynek nem kellett kilépnie a komfortzónából

Néhány hónappal ezelőtt még kevesen gondolhatták, hogy az Európa Liga döntőjét az Eintracht Frankfurt és a Rangers játssza majd. Úgy tűnt, hogy a németeknél nem a legjobban sül el az edzőváltás, hiszen rögtön a szezon elején a harmadosztályú SV Waldhof Mannheim búcsúztatta a gárdát Német Kupától. Aztán az Adi Hüttert váltó Oliver Glasnerrel a kispadon a Bundesligában egészen októberig egyetlen meccset sem sikerült nyerniük a frankfurtiaknak, és végül összesen tíz győzelemmel a 11. helyen fejezték be a német bajnokságot.

A Rangers az előző évadban Steven Gerrard irányításával a klub 2012-es felszámolását és negyedosztályba történő száműzését követően először tudta megnyerni a skót bajnokságot, de a sikeredző a most zajló szezon közben az Aston Villa csapatához távozott. Bár a helyét a klubot korábban játékosként erősítő és a Feyenoorddal holland bajnoki címet szerző Giovanni van Bronckhorst vette át, a Celtic visszaszerezte trónt a skót élvonalban.

Ráadásul az Európa Liga egyenes kieséses szakaszának is olyan, náluk jóval esélyesebb együttesek vágtak neki, mint az Barcelona, a Napoli, az Atalanta, a Dortmund, a West Ham vagy éppen az RB Leipzig.

Ám a Dortmundot és a Leipziget a Rangers, a Barcelonát és a West Hamet pedig a Frankfurt búcsúztatta, így jött össze az elmúlt évek talán legjobb hangulatú fináléja, amelyben egyik csapat sem tekintette vigaszágnak az Európa Ligát. Ráadásul olyan kékbe és fehérbe öltözött szurkolók töltötték meg a Ramón Sánchez-Pizjuán stadiont, akik pontosan tisztában voltak vele, hogy talán ez lesz életük mérkőzése.

A két döntős csapat menetelésében kulcsszerepet játszott, hogy a korábbi párharcaikban nem nekik kellett felvállalni a domináns szerepet, így a meccs előtt a legfontosabb kérdés az volt: kinek kell majd ilyen szempontból kilépnie a komfortzónájából. Azt már a kezdőcsapatok alapján sejteni lehetett, hogy a skót bajnokságban dominánsabb futballt játszó Rangers lesz az, amely inkább igyekszik a labdával magához ragadni a kezdeményezést.

Merthogy Oliver Glasner a német oldalon gyakorlatilag nem szolgált semmiféle meglepetéssel, a csapata a megszokott 3-4-2-1-es hadrendben állt fel, és személyi kérdésekben is csak két fontos változás történt. Martin Hinteregger nem tudott felépülni a West Ham elleni visszavágón összeszedett sérüléséből, ezért őt a védelemben Almamy Toure váltotta Tuta és Ndicka mellett, viszont a támadóhármasba még az elődöntő első felvonásán megsérülő Jasper Lindström visszatérhetett Kamada Daicsi és Rafael Borré mellé.

A másik oldalon már előzetesen is sokkal több volt a kérdés, elsősorban azzal kapcsolatban, hogy Van Bronckhorst miként reagál az ellenfél alapfelállására, és a szárnyvédők – Ansgar Knauff, de elsősorban a Frankfurt legveszélyesebb játékosa, Filip Kostic – által jelentett veszélyre. A holland edző az elődöntő második mérkőzésén a szintén 3-4-2-1-ben felálló RB Leipzig ellen úgy döntött, hogy letükrözi a rivális hadrendjét, és John Lundstramot visszarendelve a középpályáról a védelembe ő is három belső védővel állt fel, ezzel megakadályozva, hogy az ellenfél a középpályán és szélességben is létszámfölényes helyzeteket tudjon kialakítani. Az volt az egyetlen mérkőzés a szezonban, amikor a skótok ezt a formációt választották, és bár kézenfekvő lett volna ugyanezt alkalmazni a fináléban is, Van Bronckhorst mégis a 4-3-3 mellett döntött.

A Rangers edzőjének döntése miatt is elég egyértelmű meccskép alakult ki az első félidőben. A skót csapat ugyan megpróbált a labdával építkezni, az Eintracht Frankfurt az esetek túlnyomó többségében ezeket a kísérletezéseket csírájában elfojtotta, hogy az után direkt módon tudja támadni az ellenfél kapuját.

Az első kiemelt jelenetnél pedig már az látható, hogy pontosan mit is próbált megvalósítani a Rangers a támadásépítések során. Van Bronckhorst a bajnokságban és az Európa Ligában összesen 13 gólt szerző és 14 gólpasszt kiosztó James Taverniert szerette volna minél közelebb tolni az ellenfél kapujához, ezért a jobbhátvéd folyamatosan magas pozíciót vett fel a pályán, az építkezés során pedig a középpályáról John Lundstram lépett ki a helyére, a jobb oldalra. Ezzel együtt a jobbszélső Scott Wright mozgott be a félterület irányába, hogy ott kérje el a labdát.

Ezzel az alapfelállás lényegében nem változott, a Rangers továbbra is 4-3-3-ban próbált építkezni, de így az 5-2-3-as alakzatban védekező Frankfurt könnyen létszámfölényt alakíthatott ki labda nélkül. Kamada könnyedén ki tudott lépni Lundstramra, aki csak a visszamozgó Wrightra tudta felpasszolni a labdát. Utóbbit viszont – éppen Lundstram visszalépése miatt – Sow szabad emberként vehette fel, és ezzel meg is akadt a glasgow-i együttes támadása.

A 42. percben szintén ilyen szituáció alakult ki: Lundstram középpályásként visszalépett a jobbhátvéd helyére, Tavernier jobbhátvédként magas pozíciót vett fel, így Wrightnak kellett bemozognia a félterületbe. Ám így Kamada, Sow, Kostic és a bal oldali középhátvéd Ndicka négy a három elleni létszámfölényt tudott kialakítani az oldalvonal mellé szorult Rangersszel szemben, és szinte esély sem volt veszélyes helyzet kialakítására.

A kérdés innentől kezdve az volt, hogy a Rangers hol lesz képes szabad embert találni, a válasz pedig a hosszú oldal volt.  A Frankfurt ugyanis az 5-2-3-as alakzatában folyamatosan a labda irányába tolódott, ezért a hosszú oldalon folyamatosan kettő az egy elleni helyzet alakulhatott ki a németek szárnyvédőjével szemben. Ahogyan fent is látszik, Kosticnak egyszerre kellett volna Wrightra és Tavernierre is figyelnie. De mivel a Frankfurt a labdás oldalon folyamatosan nyomást fejthetett ki, a skótok csak elvétve tudták gyors labdajáratással forgatni a játékot, és megtalálni a szabad embert.

A Rangers játékosai az építkezés során többször is azt próbálták kihasználni, hogy a Frankfurt a szélek felé kísérli meg kiszorítani őket, és a középcsatár Rafael Borré feladata volt a két középhátvéd között helyezkedve a pálya megfelezése. Viszont így a labdát birtokló középhátvédnek általában bőven volt ideje felnézni, és hosszú labdákkal igyekezett kihasználni a széleken kialakuló kettő az egy elleni helyzeteket. Ebben a szituációban például Bassey volt az, aki egy keresztlabdával igyekezett átforgatni a labdát Wright és Tavernier felé. Ez után azonban a skótoknak még párharcokat kellett nyerniük, és a második labdákat is muszáj volt gyűjteniük, így pedig ezekből a hosszú labdákból csak elvétve sikerült előnyös lehetőséget kicsikarni.

Sokkal kedvezőbb helyzet alakult ki akkor, amikor Goldson a rendelkezésére álló időt és területet kihasználva középhátvédként előretört, és magára tudta húzni Kamadát is, majd egy egyszerű felpasszal meg tudta játszani a bent helyezkedő Wrightot. Mivel Tavernier ezúttal is magas pozíciót vett fel, Kostic figyelme megosztott volt, így Wright befordulhatott, és az akció végén kialakult a skótok első tiszta lövőhelyzete. Ez viszont egyáltalán nem volt rendszeres, így a Frankfurt többnyire továbbra is sikeresen tudta a vonalak mellé szorítani ellenfelét, hogy ott végül hibára is kényszerítse. Az alábbi grafikán is pontosan látszik, mennyire nem tudott eljutni a középső területekre a Rangers az ellenfél térfelén.

Ahogy arról korábban már szó volt, a meccs előtt az egyik legfontosabb kérdés az volt: a Rangers miként tudja megakadályozni, hogy a Frankfurt a szárnyvédőivel és a két támadó középpályásával létszámfölényt tudjon kialakítani a pálya közepén és szélességben. Az RB Leipzig elleni meccsel ellentétben Van Bronckhorst Lundstramot ezúttal nem dedikáltan harmadik középhátvédként használta, hanem a csapatával emberorientált védekezést alkalmazva Kamadára állította rá a középpályást.

A fenti képen pedig tisztán látható az a struktúra, amelyben a Rangers középmagasan igyekezett védekezni a németekkel szemben. Kamara és Jack lépett fel középpályásként nyomást helyezni a két frankfurti hatosra, Rodéra és Sow-ra, Lundstram Kamadára figyelt, a bal oldali középhátvéd Bassey vette fel Lindström személyében a másik támadó középpályást, míg Goldson többnyire a középcsatár Borréra figyelt.

Emiatt a két szélsőhátvédnek, Taverniernek és Barisicnak a figyelme nem volt megosztott, így ők nyugodtan kiléphettek a szárnyvédőként felfutó Kosticra és Knaufra, nem tartva attól, hogy a támadó középpályások esetleg szabadon vehetik fel a labdát a vonalak között vagy éppen a mögöttük megnyíló területben.

Magas letámadás esetén is tisztán kirajzolódott a Rangers emberorientált védekezése. Amint a három támadó a három frankfurti középhátvédre helyezett nyomást, Kamara és Jack feljebb lépett Rodéra és Sowra, Lundstram pedig jobb oldali középpályásként ebben az esetben egészen a két középhátvéd közé követte Kamadát, ezzel átmenetileg ötös védelmi láncot alkotva.

Azonban ennek a megközelítésnek is megvolt a hátránya, ugyanis a Frankfurt sok elmozgással próbált szabad területet nyerni, ami több, bár kevésbé veszélyes lövőhelyzethez is vezetett. A legnagyobb gondot viszont az jelentette a skótok számára, amikor jobb oldali támadó középpályásként Lindström (majd a lecserélését követően Hauge) mélyebb pozíciót vett fel. Mivel a Rangers alapvetően négy védővel állt fel, ilyenkor Bassey-nek döntenie kellett, hogy követi-e az emberét, kockáztatva azt, hogy területet hagy maga mögött, egy az egyben hagyva Borrét Goldsonnal, vagy átadja Lindströmöt az egyik középpályásnak. A fenti képen pontosan ez látható, és emiatt Rode teljesen szabadon hozhatta fel a labdát. Nem meglepő módon a németek a szünet után komolyabb mezőnyfölényt is ki tudtak harcolni Lindström aktívabb visszamozgásainak köszönhetően, a Rangers vezetést jelentő gólja pedig közel sem a játék képéből fakadt.

A következő jelenet kiválóan illusztrálja mi történt akkor, amikor Bassey követte az egészen a saját térfeléig visszamozgó Lindströmöt. Toure azonnal észlelte a mögötte megnyíló területet, és már küldte is a labdát előre, Borré irányába.

A kolumbiai csatár a mozgásával magával rántotta Goldsont is a Rangers bal oldalára, az egy pillanattal korábban Bassey-t kimozgató Lindström pedig máris lendületből támadta az így megnyíló folyosót , és csak az egyébként egész mérkőzésen kiemelkedően játszó Bassey utolsó pillanatos közbelépésének volt köszönhető, hogy nem vezethette ziccerben a kapusra a labdát.

Giovanni van Bronckhorst ezzel a problémával egészen a rendes játékidő végéig nem tudott mit kezdeni, és itt már bőven Rafael Borré egyenlítő gólja után látható, hogy a csereként beálló Steven Davies követi le a Basic helyére kimozgó Haugét, minek a következtében Rode számára nyílt hatalmas terület közvetlenül a védelem előtt.

Végül a skótok holland edzője a hosszabbításra szánta rá magát komolyabb szerkezeti átalakításra, és előbb az előzetes várakozásoknak megfelelően Lundstramot tolta vissza jobb oldali középhátvédnek, 3-4-3-ra alakítva csapata szerkezetét, majd a 101. perctől a csereként beálló James Sands vette át ezt a szerepkört.

Maga a mérkőzés összességében rendkívül hullámzó, de éppen emiatt kiegyenlített is volt. Bár a Frankfurt többször tudta érvényre juttatni a direkt játékát, és végül Glasner csapata 22 lövésig jutott el a Rangers 14 próbálkozásával szemben, ezeknek a lövéseknek a minőségi átlagát tekintve a skótok nem maradtak el az ellenfelüktől, sőt: a Frankfurt lövésenként 0,10-es, míg a Rangers 0,11-es xG értéket produkált.

Mindezek mellett a döntetlen akár igazságosnak is mondható 120 perc után, de végül mégis az tűnt a legmeghatározóbbnak, hogy amíg a labdával kezdeményezőbb Rangersnek némileg fel kellett adnia azt a futballt, ami eljuttatta egészen a döntőig, addig

a Frankfurtnak nem kellett kilépnie a saját komfortzónájából,

és emiatt hatékonyabban is tudta megvalósítani a saját játékát.

A tizenegyespárbajban persze már nem ez döntött a Frankfurt javára, hanem a hosszabbítás végén még egy óriási védést is bemutató Kevin Trapp, aki hárította az alig pár perccel korábban beálló, meccshiányos Aaron Ramsey tizenegyesét.