Krízis a köbön: ötven éve jutott az Eb négyes döntőjébe a válogatott

Budapesten 1-1 volt, Bukarestben 2-2. A románok már többet értek el a magyarokkal szemben, mint addig, mert az 1972-es Európa-bajnokság negyeddöntőjében vívott párharcig egyetlen döntetlent és kilenc vereséget számláltak. Sajnos 1981 szeptembere óta fordított a helyzet: attól kezdve hat román győzelem és öt döntetlen szerepel a statisztikában.

A két „ikszet” a korabeli szabályok szerint harmadik mérkőzés követte semleges pályán. Felvetődött, hogy a csapat Bukarestből menjen Belgrádba, de Illovszky Rudolf szövetségi kapitány úgy vélte, jobb a következő három napot idehaza tölteni. A szakvezetőnek akadt gondja elég: Vidáts Csaba, Fazekas László, Branikovits László sérült volt, a május elsején Hamburgban – Bene Ferenccel, továbbá Franz Beckenbauerrel, George Besttel, Eusébióval, Geoff Hursttel, Gerd Müllerrel együtt – az Európa-válogatottban játszó Mészöly Kálmán, valamint Farkas János 1972. május 31-én, a Vasas gyászos 3-1-es egri veresége alkalmával alig harminc évesen elbúcsúzott az aktív játéktól. Ráadásul a román fővárosban „agyon nyert” találkozót adott döntetlenre a csapat. Az első félidőben pompásan játszott a magyar együttes, a virtuóz Kocsis Lajos finom fektetős gólt lőtt, majd briliáns alakítása után, 2-1-nél tizenegyest rúghatott. Ha belövi, lehet, hogy K. O. a vége.

De Necula Raducanu védett.

A Csikónak becézett labdaművészt talán megtévesztette a zsúfolt Augusztus 23. stadionban kifeszített transzparens szövege: „Éljen a román és a magyar nép barátsága!”

De nemcsak ő tévedett. Angelo Niculescu román szövetségi kapitány a visszavágót megelőzően kijelentette: „Nem lesz harmadik mérkőzés.”

Belgrád előtt talán csak Géczi István nem izgult. A ferencvárosi kapus magabiztosan jövendölte: „Nyerünk 2-1-re. A győztes gólt a 88. percben szerezzük meg.” Önbizalom dolgában nem állt rosszul, noha nem volt jó passzban, a románok budapesti-bukaresti góljainak mindegyikében frusztráló szerepet játszott. Illovszky harmadszorra ki is hagyta, és a tatabányai Rothermel Ádámra bízta a háló őrzését.

A kapitány még egy poszton váltott: Szűcs Lajos helyett a legjobbak között először kezdő Kű Lajost vetette be. Merész, de nyerő húzás volt, az addig csupán 24 perces válogatott Kű a csapat lendítői közé tartozott. Tizenegy nappal korábban, május 6-án még a B válogatottban játszott, és mindjárt az első percben ő fejelte a győztes gólt a románoknak Gyulán (1-0). Illovszky kérdezte dr. Lakat Károlyt, a B együttes szakvezetőjét, hogyan játszott Kű Lajos, mire kollégája azt válaszolta: „A góljáig ragyogóan.”

Ezzel együtt Illovszky a Rothermel – Fábián, Páncsics, Bálint, Juhász Péter – Juhász István, Kocsis, Kű – Szőke, Bene, Zámbó tizenegyet küldte a pályára, a románok pedig úgy indultak Belgrádba, hogy onnan Joszip Broz Tito ment Nicolae Ceausescuhoz. A román pártvezér átnyújtotta jugoszláv kollégájának a Román Szocialista Köztársaság Hőse címet és a Szocializmus Győzelme Érdemrendet.

A magyar nyelvű Előre pedig így harangozta be a belgrádi mérkőzést: „Reméljük, a román játékosok valamennyien azzal az eltökélt szándékkal lépnek majd pályára, hogy számukra ma nem ér véget az Európa-bajnokság maratoni küzdelemsorozata. És ha így lesz, akkor újabb két fejezettel bővül labdarúgósportunk aranykönyve. Először: válogatottunk ott lesz Európa legjobb négy csapata között. Másodszor: a két ország közötti találkozók összesített tabellájára bekerül az első román győzelem. Egyik nagyobb siker lesz a másiknál…”

Lett volna.

Kocsis igyekezett kárpótlást nyújtani az elrontott tizenegyesért, és vezetést szerzett 55 ezer néző előtt.

Azért voltak ily sokan, mert előmeccset is rendeztek: a belgrádi Partizan bajnoki mérkőzésen találkozott a szkopjei Vardarral (2-1). A három magyar–románt összesen 202 ezren látták a helyszínen. A JNA (Jugoslovenske Narodne Armije, a Jugoszláv Néphadsereg) stadionjában Alexandru Neagu egyenlítő gólja fokozta az izgalmakat, majd Illovszky elküldte melegíteni Szűcsöt és Dunai Antalt. Géczi nyilván arra gondolt: fölösleges… Igaz, társai a jelzettnél egy perccel korábbra hozták a döntést. A 87. percben Zámbó Sándor átadását Kű érzéssel átlépte, Bene jobbra tolta a labdát Szőke Istvánnak, aki a tizenhatos jobb sarka közeléből menthetetlenül a „hosszúba” lőtt (2-1).

A hatalmas termetű Raducanunál elszakadt a cérna. A kapus az utolsó percben dühödten beleszállt Benébe, Hrisztosz Mihasz görög játékvezető azonban nem ítélt semmit. Még a Sportske Novosti is azt írta: „Mihasz súlyos hibát követett el, hogy nem állította ki Raducanut, aki páros lábbal, szándékosan ugrott Benébe. Szerencse, hogy a magyar csatár nem szenvedett súlyos sérülést.”

A hazai sajtó sem dédelgette a válogatottat. Vándor Kálmán a Népszavában így kommentálta a diadalt:

A magyar labdarúgásban válságos éveket élünk már hosszabb idő óta, és a szurkolók soha nem mehetnek biztosra. Nemcsak azért nem, mert a labdarúgásban a dicső bizonytalanság a fő vonzóerő, hanem azért sem, mert labdarúgóink teljesítménye kiszámíthatatlan.

Ezt a válogatott legjobb négy közé jutása apropójából írta! Ide nekünk azt a rettenetes krízist… Igaz, hozzátette: „A románok elleni három mérkőzésen szereplő játékosok mindegyike teljes szívvel és lélekkel harcolt, ezért valamennyien dicséretet, elismerést érdemelnek.”

A Népsport szerint „Páncsics, Fábián, Kű, Szőke volt a magyar csapat négy legjobbja”, a belgrádi Szport Kűnek és Szőkének adta a legmagasabb osztályzatot (egyaránt 8-ast). Az MTI úgy vélte: „A magyar együttes nyugodtabb és kulturáltabb játékával rászolgált a győzelemre. Ezúttal is megmutatkoztak azonban válogatottunknak az előző két mérkőzésen tapasztalt hibái. A vezetés megszerzése után ismét kiengedett a csapat, s a későbbiek folyamán nem egyszer kritikussá vált a találkozó kimenetele.” Illovszky megállapította: „Az idegek harcában mi bírtuk jobban a nyomást.” Majd felhívta a figyelmet, hogy

Anglia, Csehszlovákia, Hollandia, Jugoszlávia, Olaszország, Spanyolország válogatottja nincs a négy között, a miénk ott van.

E tényen túl a legszebb egy tévékritika volt. Így szólt: „A televíziós műsorhét legizgalmasabb, legkiemelkedőbb adásának kétségkívül a magyar–román labdarúgó-mérkőzés belgrádi közvetítését nevezhetjük. Aligha csalódunk, ha ezt tartjuk a legtöbb néző előtt pergő eseménynek. S hogy a találkozó kimenetele ugyancsak kedvező volt, az külön öröm.”

Szőke, aki Bukarestben is beköszönt, a belgrádi öltözőben megcsókolta góllövő cipőjét. Szerintem azt a príma rüsztjét még inkább megcsókolhatta volna.

Mert micsoda láb volt abban a csukában!