Tisztelgő Celtic-sorfal a levonuló MTK-nak a KEK-elődöntőben elért 4-0 után

Szerkesztőségünk a következő levelet kapta hétfőn: „Mogyoródi Árpád nyugdíjas tanár vagyok Kazincbarcikáról. Olvastam Aranyossy Áron írását, amely azzal foglalkozik, hogy egy labdarúgócsapat tagjai, tiszteletük kifejezéséül, díszsorfalat állnak egy másik csapat játékosainak. Évtizedek óta melengetek egy emléket, amely a témához kapcsolódik. Az 1964-ben lejátszott MTK–Celtic labdarúgó-mérkőzésen a Skóciában 3-0-s vereséget szenvedő kék-fehérek a visszavágón 4-0-ra győztek. A találkozó után a Celtic játékosai sorfalat álltak, és megtapsolták az MTK levonuló labdarúgóit. Mivel a mérkőzést 58 éve játszották, lehet, hogy nem jól emlékszem. Hegyi Iván valószínűleg pontosítani tudja.”

Pontosítani tudom, olvasónk tökéletesen emlékszik. De, hogy ne csak rávágjam, a tanár úrnak igaza van, felidézem, a korabeli Népszava mit írt a KEK-elődöntő befejezéséről: „A felejthetetlen élményt nyújtó mérkőzés után hosszan tartó taps köszöntötte a pályáról levonuló kék-fehér labdarúgókat, akiknek teljesítményét a gyepszőnyeg szélén felsorakozó Celtic-játékosok is tapssal honorálták.” Az akkoriban roppant népszerű Hétfői Hírek, amely részletesen beszámolt a hajdanán vasárnap rendezett bajnoki fordulók találkozóiról, így tekintett vissza a hétközi aktusra (a mérkőzést szerda este játszották):

Nagy vereség érte a skót csapatot. Játékosait azonban nem kerítette hatalmába az elkeseredés, a szégyen és düh keverékének kellemetlen érzése, nem is rohantak fejvesztetten az öltözőbe, amikor a bíró a játékot lefújta, hanem a pálya szélén megálltak, és a lelkes közönséggel együtt tapsolták, ünnepelték a magyar fiúkat. S ez legalább olyan szép és magával ragadó volt, mint az MTK fergeteges győzelme.

A Celtic amúgy rémes szezont mondhatott a magáénak, mert az 1963/64-es évadban ötből ötször kapott ki a gyűlölt rivális Rangerstől (a bajnokságban 1-2, 0-1, a skót kupában 0-2, a skót Liga Kupában kétszer 0-3). Viszont a glasgow-i zöld-fehérek először kerültek a legjobb négy közé az európai kupák valamelyikében. Az MTK már másodszor vívott elődöntőt: 1962-ben a Vásárvárosok Kupájában játszott a döntőbe jutásért, ám váratlanul nagy differenciával alulmaradt a Valenciával szemben (0-3, 3-7). Pedig a pesti visszavágóra kölcsönkérte a bajnoki címvédő Vasas két extraklasszis csatárát, Machos Ferencet és Farkas Jánost – ezt annak idején még meg lehetett tenni –, de Machos hiába szerzett két gólt, a spanyol Vicente Guillot és a brazil Waldo is duplázott, az uruguayi Héctor Núnez pedig mesterhármast jegyzett. A döntőben a Valencia a Barcelonát is kitömte: otthon 6-2-re győzött ellene, majd vendégként 1-1-et ért el. (A katalánok mindhárom gólját Kocsis Sándor szerezte.)

Az MTK mezcserével kezdett a vele egyidős, szintén 1888-ban alapított Celtic ellen. Mivel mindkét együttes csíkos dresszben futott ki a glasgow-i pályára, a magyar csapatnak a bemelegítés után szerelést kellett váltania, mert akkoriban a tévé még csak fekete-fehér adást sugárzott. A vereség persze nem ezen, hanem inkább azon múlt, hogy a kék-fehér vezetőség a mérkőzés délutánján kétórás ajándékvásárlást engedélyezett a játékosok számára, és a glasgow-i boltok felkeresésénél jobb felkészülést is el lehetett volna képzelni.

Szófiában ilyen gondok nem voltak, de az MTK meglehetősen nehezen jutott túl az első fordulón a Szlaviával szemben (1-0, 1-1). Zwickauban sem kápráztatott az üzleti negyed, a helyi Motor mégis 1-0-ra legyőzte a kék-fehér csapatot, amely azonban a visszavágón 2.0-ra nyert. A Fenerbahce ellen (2-0, 1-3) már harmadik mérkőzésre volt szükség a továbbjutás kivívásához, és Rómában Kuti István a 86. percben megszerezte a mentő gólt (1-0). Nem állítható, hogy a találkozó különösebben megmozgatta volna az Örök Várost: a magyar lapok 2000-re becsülték a nézőszámot, más források szerint 700 jelenlévő lézengett az Olimpiai Stadionban.

A Celtic-kel vívott visszavágóra 10 800 néző váltott jegyet, pedig az MTK a Népstadionba telepítette a találkozót, arra számítva, hogy nagy közönség lesz. Ám a glasgow-i 0-3 után senki nem reménykedett a döntőbe jutásban, annak ellenére sem, hogy a hónapokig sérült Sándor Károly visszatért a kék-fehér csapatba. A válogatottba még nem, jóllehet Nagy Istvánnal együtt elutazott Párizsba, az Eb-negyeddöntő első mérkőzésére, amelyet április 25-én 3-1-re megnyert a Szentmihályi (Vasas) – Mátrai (FTC), Mészöly (Vasas), Sipos (Honvéd), Sárosi (Vasas) – Nagy István (MTK), Rákosi (FTC) – Göröcs (Újpest), Albert (FTC), Tichy (Honvéd), Fenyvesi (FTC) összetételű címeres mezes együttes. A többiek Párizsból Münchenbe, majd Bécsbe mentek, Nagy és Sándor azonban hazajött, hogy a KEK-elődöntő lejátszása után a császárvárosba utazzon az Ausztria–Magyarország találkozóra. Azon Guttmann Béla szövetségi kapitány 1-0-s győzelemre vezette a „szomszédokat”.

Az MTK-t Volentik Béla vitte sikerre; Glasgow-ban még Kovács Imre volt az edző. Ám az a különös eset fordult elő, hogy a Népstadionban a lecserélt tréner is a kispadon ült.

S örömmel tapasztalta: egészen más a helyzet, mint Glasgow-ban, vagy mint az első pesti MTK–Celtic meccsen, 1906. június 3-án, a Millenárison. Hajdanán a britek 8-1-re nyertek, s a korabeli tudósítás szerint „a közönség alig győzte bámulni az alacsony termetű magyarok mellett valóságos óriásoknak látszó, hatalmas mellkasú skótokat”. A meccs főszereplője a négy gólt szerző Peter Somers volt, aki alig harminchat évet élt, mert fertőzés következtében amputálni kellett a lábát, amely azonban a csonkolás után is üszkösödött.

A Népstadionban, ahogyan Rómában is, Kuti vitte a prímet: ő szerezte az első és a negyedik gólt, az utóbbit évtizedekig emlegetett bombalövéssel. A kettő között Vasas Mihály tizenegyest értékesített, a jobbszélső Sándor „Csikar” pedig – Bödör László trükkös átlépése után – ballal küldte a labdát a boldogtalan John Fallon hálójába. A Kovalik – Keszei, Danszky, Jenei – Nagy István, Vasas – Sándor, Takács, Bödör, Kuti, Halápi összetételű kék-fehérek bravúrjáról a Képes Sport azt írta: „Az MTK játéka és eredménye az újkor egyik legszebb labdarúgó-hőskölteménye.” Az Esti Hírlap is lelkendezett: „Az utóbbi évek legemlékezetesebb mérkőzését láttuk.”

A diadalért a kék-fehérek játékosai fejenként 1600 forint prémiumot kaptak.

(Kérdés, vajon miből spájzoltak be Glasgow-ban.) Aztán a döntőben 3-3-at játszottak a lisszaboni Sportinggal Brüsszelben, míg az Antwerpenben megismételt mérkőzést 1-0-ra elvesztették. Joao Morais további érintés nélküli, a hálóba hulló szögletrúgása döntött…

Majd’ negyven évvel később mit adtunk volna hasonló kellemetlenségért egy európai döntőben! Az MTK és a Celtic 2003-ban is találkozott, és a Puskás stadionban rendezett Bajnokok Ligája-selejtezőn a skótok nyertek 4-0-ra a Végh – Molnár (Pisont), Pusztai, Juhász Roland, Füzi dr. – Zavadszky, Halmai, Jezdimirovic (Torghelle), Illés, Rednic (Szabó Ottó) – Welton Silva összetételű kék-fehérek ellen.

Elérkeztünk a nem a diadalok miatt torokszorító huszonegyedik századhoz.