Imádták, utálták, imádták utálni: Mino Raiolával az ügynök őstípusa hagyta el a futballvilágot

Mino Raiola a halállal is keményen megalkudott, de ezt az alkut még senki sem tudta megnyerni. A futballvilág egyik legismertebb és legnagyobb befolyású játékosügynöke április 30-án, 54 éves korában hunyt el, de halála előtt még egyszer, utoljára ledorongolta a két nappal korábban halálhírét keltőket.

„Jelenlegi egészségi állapotom, azoknak, akik kíváncsiak rá: zabos vagyok, mert négy hónapon belül másodszor ölnek meg” – olvashattuk Twitterén. Akár ő írta, akár a nevében írták (az utóbbi a valószínű), a stílus hű volt az énmárkához: tipikus Raiola,

aki még a sír szájából is beszól.

„Munkájával Mino sok ember életét érintette meg, és új fejezetet írt a modern futball történetében (…) Küldetését – jobbá tenni a futball világát – változatlan szenvedéllyel folytatjuk” – írta családja két nappal később, a halálhír bejelentésekor.

Hogy Carmine Raiola valóban jobbá tette-e a futballvilágot, azt a nagyközönség legalábbis vitatja. A megváltozásához mindenképpen hozzájárult. Minden méltató vagy sajnálkozó hozzászólásra jutott egy olyan, amely lelkiismeretlen kufárnak, a futball sírásójának, parazitának hordta el. Utálták edzőlegendák és klubok, égbe dicsérték ügyfelei, ellentmondásosságára jellemző, hogy míg rengeteg szurkoló érezhetően gyűlölte, a Juventus-drukkerek „Mino, Mino, Mino” kántálással fogadták a Matthijs de Ligtet akkor éppen a torinóiakhoz hozó szuperügynököt. Raiola maga is elmondta egy hosszú interjújában (egy másik szuperügynökkel, Jonathan Barnett-tel együtt válaszolt a The Athletic kérdéseire): Olaszország, Hollandia vagy Franciaország jobban érti és respektálja őt, mint Anglia és az angol futballélet, valamint sajtó.

Lehet, hogy ez a különbség az eltérő sportideálokból származik. Az olaszok dörzsölt, kőkemény, gátlástalan profinak tartották Raiolát, és ez rendjén is van egy kőkemény profivilágban. Az angolok is, csakhogy a dörzsölt, kőkemény és gátlástalan profi kifejezést negatívumként értékelték. Egy Raiolához hasonló figura több okból is megosztó lesz.

1. A szurkoló pont nem fogja racionálisan értékelni egy ügynök tevékenységét, pláne, ha az ő csapata a tevékenység kárvallottja.
2. A játékosügynökök munkájába nem látunk bele. Nem ismerjük a napi tevékenységet, feltételezésekkel élünk. Az ügynöki munkát legtöbbször az ügyfelek, a sajtó, a klubvezetők, az edzők elmondásából „látjuk”, ez alapján alakítjuk ki a képet. Egy játékos, egy edző közvetlenül befolyásolhatja magáról a képet, egy ügynök tevékenységét általában mások reflexiója alapján ítéljük meg.
3. Az impresszárió, ügynök figurája mindig is ellentmondásos volt a köztudatban. A közvetítőkért nem rajongunk. Raiola annyira hatékonyan és hatásosan hozta ezt a figurát, hogy valóságos őstípus lett: ahogyan a maffiafőnököt a Keresztapa alapján rakjuk össze fejben, úgy a játékosügynök archetípusát is könnyű Raiolán keresztül összerakni. Hogy miért? Mert annyira hihető volt az „alakítás”.

Száz évre visszamenőleg a magyar sajtóból is tömegével válogathatunk ki olyan mondatokat, amiket akár Mino Raiolával kapcsolatban is leírhattak volna, vagy le is írtak.

Nézzük csak, miféle ügynökkép rajzolódik ki az újságok hasábjain!

„Lelkiismeretlen impresszáriók.” (1920, Sporthírlap)

„Minden nap más-más egyesületnél bukkan fel egy-egy elégedetlenkedő, dacoló, megbántottnak mutatkozó játékos. Ezeknél a játékosoknál most már nem is rejtély a hirtelen »formaváltozás« oka. A játékosokat különböző ajánlatokkal szédíti meg a játékosközvetítők mind jobban elszaporodó hada. Az egyesületek utolsó filléreiket áldozzák fel, hogy csapatukat együtt tartsák, és akkor feltűnik egy játékosügynök, és rendszerint áthidalhatatlan ellentéteket támaszt a játékos és egyesülete között.” (Függetlenség, 1933)

„Légből kapott számokkal izgatják a kedélyeket. Licitálnak lefelé, felfelé. Ez nem használ sem a sportnak, sem a futballistáknak, sem a klubnak, csak egyeseknek és a játékosügynököknek. Mióta játékosokat adnak-vesznek (…) a klub kap valamit, a játékos a valaminél kevesebbet, és aki keres, az a – közvetítő.” (Az Est, 1935 – az újságíró pedig az olimpiai bajnok kardvívó Petschauer Attila)

„Külföldön működő, sokszor nem egészen tisztamúltú játékosügynökök lelketlen munkáját…” (Kis Ujság, 1936)

„Nagy a felháborodás a futballcupringerek ellen, mert sok esetben az egyesületet változtató játékoson csak ők keresnek.” (Az Est, 1937)

„Ki kell irtani a játékosügynököket – ezt javasolja az FTC az MLSZ elnökségének.” (Nemzeti Sport, 1938. Ha valaki azt hinné, a szenzációhajhász címek mai találmánynak számítanak…)

„A délibáb nem tud olyan csalfa képet varázsolni a fiúk elé, mint ezek a lélekkufárok.” (Népszava, 1939)

„A labdarúgás élősdijei, a játékosügynökök szemérmetlen garázdálkodása (…)” (Dolgozók Világlapja, 1945)

„Modern rabszolga-kereskedők ütötték fel fejüket a Vadász utcai futballházban és a lehetetlenségig felsrófolják a játékosok lelépési díjait.” (Demokrácia, 1947)

„A játékosügynökök közül kétségtelenül azok az olasz megbízottak a legveszedelmesebbek, akik semmi körülmények között sem akarnak üres kézzel eltávozni Budapestről.” (Képes Sport, 1948)

Veszedelmes, lelkiismeretlen lélekkufárok, ígérgető, csalfa modern rabszolga-kereskedők, lelketlen cupringerek, a labdarúgóüzletek szemérmetlen haszonélvezői, élősködők, akik kedvük szerint manipulálnak klubot és játékost, hogy megteljen a zsebük. Nem szép kép, és nem csak hazánkban alakult ki. Nem csoda, hogy a nyolcvanas évek végén egy magyar menedzser – Pintér Z. László – azt mondta a Képes Sportnak:

„Néhány sportújságíró két lábon járó szörnyetegnek mutatott be bennünket.”

Ha ezt a sztereotípiát – ezt a durva karikatúrát – hatalmasra nagyítjuk, megkapjuk Raiolát. Az embert, aki a legjobbakkal dolgozott, aki a legnagyobb egókat is menedzselni tudta, aki kivívta a világ egyik legnagyobb arcú futballistája, Zlatan Ibrahimovic tiszteletét, aki hét nyelven beszélt, gyakran előtérbe tolta magát, mindenkivel kíméletlenül alkudozott, mindenáron megvédte ügyfeleit és beleállt bármilyen konfrontációba – mindezt egy olyan sportágban, amelyben eurómilliárdok forognak és amelyet milliárdok figyelnek.

Nem hogy megpróbált volna finomítani a durva karikatúrán, hanem felvállalta azt, tudván: kliensei, barátai úgyis másképpen értékelik, mint a köz.

Beszólt Sir Alex Fergusonnak („Amikor bírált, az volt a legnagyobb elismerés számomra. Ferguson ugyanis ahhoz van szokva, hogy hajbókolnak előtte: igen, uram, igen, uram, meglesz, uram!”), Pep Guardiolának („Edzőként fantasztikus, emberileg nulla”) a FIFA-nak („Nem is kellene léteznie. Az az álmom, hogy lássak egy új, őszintébb rendszert”; „Nem tűröm, hogy egy olyan szervezet akarja szabályozni az életemet és az üzleteimet, amelynek egy csomó tagja börtönben ül”), a Manchester Unitednek („Senkit sem vinnék oda. Maradonát, Pelét és Maldinit is tönkretennék”; „Kurvára nem érdekel, ha soha többé nem kötök velük üzletet”), Sepp Blatternek („Szenilis diktátor”), az UEFA-nak („FIFA, UEFA, ugyanaz a szemét”) és mindenkinek, akivel összekapott.  S persze mindezt vissza is hányták rá. Aligha bánta.

Apám azt mondta, hogy az életedben megismert emberek fele szeretni fog, a fele meg utálni. Nem tartok igényt arra, hogy mindenki szeressen. Szeressen a családom, meg a játékosaim. A többi? A többit leszarom

– hangzott a raiolai ars poetica.

Ez is kellett ahhoz, hogy szuperügynök legyen, grandiózus, „larger than life” figura, ahogy az angolok mondják. Imádták. Utálták. Imádták utálni. Utálták, de azt azért nem bánták volna, ha az oldalukon áll egy tárgyalásnál. Ezt biztos nem cserélte volna el egy színtelen, szagtalan úriember imázsára.