Puskás mesterhármasa is kevés volt Guttmann Benficájával szemben

Az első öt kiadást 1956 és 1960 között szériában nyerő Fehér Balett hatvan őszén a madridi 2-2 után – Reg Leafe angol játékvezető botrányt kavaró közreműködésével – 2-1-es vereséget szenvedett a Barcelonától a legnagyobb európai klubtorna nyolcaddöntőjében, és kiesett. A Barca aztán eljutott a döntőig, amelyet a berni Wankdorf stadionban a Benficával vívott. A katalánok első Luis Suarezének beíveléséből Kocsis Sándor fejelte az első gólt, de a lisszaboni együttes 3-1-re fordított, miután 1-1-nél a barcelonai középhátvéd Enric Gensana magasba felfejelt labdája – Antoni Ramallets kapus passzív érdeklődése mellett – a bal kapufára hullott vissza, és onnan a gólvonalon túlra szédült. A folytatásban Kubala László lövése a jobb kapufáról a balra pattant, és kifelé perdült, majd Czibor Zoltán húszméteres bombája a felső lécről bevágódott.

Kocsis és Czibor az 1954-es vb-döntő után másodszor élt át 3-2-es vereséget a Wankdorfban…

A Real Madrid ezalatt kénytelen volt a bajnokságra összpontosítani, és meg is nyerte azt – a hatvanas években nyolcszor hódította el az elsőséget a La Ligában –, majd 1962. március 18-án, a Mallorca elleni 2-0-val biztossá vált, hogy megvédi címét. A döntőben a Sevillával szembeni 2-1-gyel – Puskás Ferenc két góljával – elnyerte a spanyol kupát is, Puskás továbbá elvitte a La Liga gólkirályának járó Pichichi-, José Araquistáin kapus pedig a legjobb kapust kitüntető Zamora-díjat.

Már csak a férfi szépségverseny fődíja és a Bajnokcsapatok Európa Kupája hiányzott a kollekcióból.

Úgy nézett ki, az utóbbi meglesz. Miguel Munoz edző Araquistáin – Casado, Santamaría, Pachín, Miera – Felo, Del Sol – Tejada, Di Stéfano, Puskás, Gento összetételű tizenegye a 23. percben már 2-0-ra vezetett; Puskás előbb kiugrott, és menthetetlenül a bal sarokba lőtt, majd távolról szúrta rá, Costa Pereira kapus pedig – ne szépítsük – benézte a jól megrúgott, de korántsem védhetetlen labdát. A Real Madridhoz közel álló Marca című sportlap tudósítói talán már kezdték megfogalmazni a hatodik BEK-győzelemről szóló diadaljelentést, ám tíz perccel később 2-2-re alakult az állás. Eusébio szabadrúgása a kapufáról kipattant, és José Aguas a hálóba passzolt, majd Domiciano Cavém irgalmatlanul nagy lövést küldött a jobb felsőbe. Jó, mondta Puskás, és a portugál védőkről hozzá pattanó labdával finom cselt csinált, aztán a jobb alsó saroknál tesztelte a háló szakítószilárdságát.

Szünet.

A második félidő fél kilenckor kezdődött a 61 257 nézővel zsúfolt amszterdami stadionban, addigra Araquistáin elálmosodott. A madridi kapus elaludt előbb Mario Coluna, majd Eusébio lövésénél, a kettő között pedig Pachín a tizenhatos oldalvonalánál felborította Eusébiót, aki értékesítette a fölösleges szabálytalanság miatt joggal megítélt büntetőt.

A Costa Pereira – Mario Joao, Germano, Cruz, Angelo – Cavém, Coluna – José Augusto, Eusebio, Aguas, Simoes összetételben játszó címvédő 5-3-ra nyert, az ötszörös győztes hoppon maradt.

Guttmann Béla a maga módján triumfált: „Nyerj egy nagy trófeát – említette –, és a kritikusok azt mondják, tiszta szerencse. Nyerj egy másikat, és már nem mondhatják, hogy mázli.” A trénerről a Record című portugál újság azt írta: „Megkerülhetetlen a futballban.” Hiába, két bajnoki és két BEK-diadalt aratott a Benficával, a bajnokságot 1961-ben egyetlen vereséggel zárta a csapat (szó szerint, mert az utolsó fordulóban kapott ki 2-1-re a Belenensestől).

A tréner azt hihette, korlátlan hatalma van. Leteremtette Eusébiót is, miután az együttes talizmánja ingerülten szólt José Aguashoz.

Lehetsz te a csapat legnagyobb sztárja – mondta neki –, de ha nem mutatsz tiszteletet a csapattársaid iránt, úgy kirúglak, hogy visszarepülsz Mozambikba!

Antonio Simoest meg arra figyelmeztette: tisztelje a családot, szexeljen legföljebb naponta egyszer, ne igyon meg egy sörnél többet, tegye be a pénzét a bankba, vegyen házat. „Minden szavát megfogadtam – szögezte le a balszélső. – Elvégre alig tizennyolc éves, de már BEK-győztes voltam.”

A második európai diadal után Guttmann fizetésemelést kért, ám nem kapott. A fáma szerint ekkor megátkozta a klubot – „a Benfica száz évig ne nyerjen nemzetközi trófeát!” –, ennek azonban ellentmond, hogy 1965-ben visszatért edzőnek a lisszaboniakhoz, majd 1974-ben az A Bola című portugál lapnak azt nyilatkozta: „A szívem háromnegyede a Benficáé.” Ami tény: 1962 óta nyolc európai döntőt vívott a portugál együttes, és mind a nyolcat elvesztette. Íme, az eredmények a BEK-ben és a BL-ben: Milan 1-2 (1963), Internazionale 0-1 (1965), Manchester United 1-4 (1968), Eindhoven 0-0, 11-esekkel 5-6 (1988), Milan 0-1 (1990). Az UEFA Kupában: Anderlecht 0-1, 1-1 (1983). Az Európa Ligában: Chelsea 1-2 (2013), Sevilla 0-0, 11-esekkel 2-4 (2014).

Az eddigi utolsó vesztes döntő évében a lisszaboni Luz stadion 18-as kapujánál felavatták Guttmann bronzszobrát.

A talapzaton akár az is állhatna: 162 mérkőzés, 113 győzelem, 27 döntetlen, 22 vereség. Hetvennyolc százalékos, kiváló mérleg. Ráadásul úgy tartják: a futball általános összefüggései szempontjából a világvándor magyar mester nyitotta meg az utat a modern kor leghíresebb edzői, Carlo Ancelotti, Pep Guardiola, Jürgen Klopp, José Mourinho előtt.

Nem csak a Benficánál tisztelik: pályafutása során 21 alkalommal cserélt klubcsapatot, és 14 országban élt. (A huszonkettedik váltás az osztrák szövetségi kapitányi poszt volt 1964-ben. Megjártuk: irányításával a „szomszédok” – Bécsben, 75 ezer néző előtt – 1-0-ra nyertek az évben Eb-bronzérmes honfitársaink ellen.) Miután a kibővített Honvéddal elment annak illegális dél-amerikai túrájára, még Brazíliában, az FC Sao Paulónál is edzősködött, ahogyan dirigálta az uruguayi Penarolt, továbbá az Újpesten, a Vasason, a Kispesten túl a Milant, a Portót, a Panathinaikoszt.

A legkevésbé szívesen nyilván a Milannál töltött időre gondolt vissza, mert 1955. április 2-án, hat héttel az után, hogy elköszönt a csapattól, az Internazionale nem hivatalos bundaügyi főbiztosának, a manőverei nyomán Európa-szerte, de kiváltképp Angliában megvetett Solti Dezsőnek a kocsiját jogosítvány nélkül vezetve elütött két fiatalt Milánóban, s az ifjak egyike életét vesztette. Ráadásul Guttmann és Solti cserbenhagyta az áldozatokat. Guttmannt emberöléssel vádolták, majd féléves, börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték, ám az amúgy sem drákói büntetést – rejtélyes módon – pénzbírságra enyhítették, sőt az edző még 1955-ben állást kapott Vicenzában.

Szerencsés ember volt, nagyobb bajt is átvészelt: az újpesti Árpád és Virág utca sarkán egy padláson bujkálva elkerülte a deportálást. Nem úgy, mint Solti, akit Auschwitzba vittek, ám túlélte a haláltábor poklát. Manipulációi menthetetlenek, de magyarázhatók: annak, aki elszenvedője volt a láger páratlan borzalmainak, a legnagyobb visszaélés is semmiség.

A Benfica hatvan esztendeje nem nyert európai kupát (felnőttszinten, de az ifjúsági BL megnyerésére is mostanáig kellett várni). A Real Madrid a hatvanas évek után 1998-ban hódította el először (összességében hetedszer) a kontinens első számú klubserlegét. Hogy hol? A hatvankettes vesztőhelyen, Amszterdamban.