Guarisi: egy brazil, aki negyedszázaddal korábban lett világbajnok, mint Brazília

Brazília már a legelső, 1930-as világbajnokságra favoritként utazhatott volna, ha nincs szinte kibékíthetetlen ellentét a Rio és a Sao Paulo állami labdarúgó-szövetség között. De volt. Olyannyira, hogy az uruguayi (montevideói) vb-n kizárólag riói klubok – America, Botafogo, Flamengo, Fluminense, Vasco da Gama, Sao Cristovao, Ypiranga – játékosai vonultak fel. Pedig a Sao Pauló-i Atletico Paulistano már 1925-ben elkápráztatta Dél-Amerikát és az öreg kontinenst. Az együttes a francia válogatott 7-2-es párizsi legyőzésével kezdte tízmeccses európai turnéját, s legjobbját, a középcsatár Arthur Friedenreichet a Le Journal című francia lap „a futball királyaként” emlegette.

A többiek sem voltak piskóták, a csatársorban az első brazil világbajnok labdarúgó, Amphiloquio Guarisi Marques is szerepelt. A túra diadalmas nyitányának Rio de Janeiróban futótűzként terjedt el a híre, az összes színházban, moziban és mulatóhelyen bemondták a végeredményt, miközben valamennyi napilap rendkívüli kiadást jelentetett meg, és másnap is több oldalon méltatta a sikert, felidézve annak minden létező részletét.

A Nemzeti Sport már a párizsi premier előtt megjövendölte:

Abban a ritka élvezetben lesz része Európának, hogy tizenegy Orth Gyuriból álló dél-amerikai csapat játékában fog szemtől-szemben gyönyörködni.

A svájciak elleni zürichi 1-0 után a Sporthírlap a helyszínről visszaigazolta a konkurens orgánum szavait: „A brazilok technikája magas fokon áll, összjátékuknál tökéletesebbet szinte már elképzelni sem lehet. A kapu előtt azonban túl sokat kombináltak, mintha csak iskolajátékot akartak volna bemutatni.”

A Paulistano portyája kilenc győzelemmel és egy vereséggel zárult, s unikummal fejeződött be, mert a portugál válogatott elleni találkozót a hetvenötödik percben, 6-0-s brazil vezetésnél lefújták, hogy a dél-amerikaiak ne késsék le az óceánjárót, amelyen visszamentek hazájukba.

Guarisi Marques játszott még a Corinthiansban, aztán – mivel rajta kívül álló okokból nem jutott ki a vb-re – 1931-ben a Lazióhoz szerződött. Azért választotta a római klubot, mert abban már három brazil sorakozott: Otavio (Fantoni II), valamint két unokatestvére, Nigao (Fantoni I) és Nininho (Fantoni III). A dinasztia a Cruzeirótól szegődött az Örök Város csapatához, ám nem emelte fel a Laziót, amelynek legjobb eredménye akkoriban az ötödik hely volt, mígnem 1937-ben ezüstérmet szerzett, de már nem a „Brasilaziónak” nevezett garnitúra tagjaival.

Guarisi 1925-ben bemutatkozott a selecaóban is,

negyedik válogatottsága, az argentinok elleni Buenos Aires-i 2-2 alkalmával ünnepelte huszadik születésnapját. Eredeti hazájában Filo néven futballozott, de az 1930-as világbajnokság kényszerű kihagyása után Itáliában már hagyta, hogy rábeszéljék: játsszék a squadra azzurrában. Erre annál is inkább hajlott, mert Brazíliában még mindig dúlt a Rio–Sao Paulo futballháború, minek következtében a Palmeiras egy farmon rejtette el a játékosait, hogy a szövetség még véletlenül se vihesse el őket az 1934-es vb-re. Pedig a testület kisebb vagyont ajánlott fel minden klubnak egy-egy labdarúgó részvételéért, ám Sao Paulo államból csak az FC Sao Paulo volt szíves elengedni négy futballistáját a torna helyszínére, Olaszországba.

A keret a kilenc labdarúgót delegáló Botafogóra épült, amelynek edzője Ladányi Miklós volt. Honfitársunk dirigálásával két Rio állami bajnoki címet, 75 győzelmet, 22 döntetlent és 16 vereséget (71,2 százalékos mérleget) produkált a riói együttes, s a végig egyenes kieséses világbajnokság első fordulójában a brazil csapat alighanem azért is kapott ki 3-1-re a spanyoloktól, mert a kilenc botafogósból csak kettő lépett pályára. Meg azért is, mert a legendás Ricardo Zamora – akit a Katalóniában versbe foglalt Plattkó Ferenc követett a Barcelona kapujában – a tizenhetedik percben, 1-0-nál kivédte Waldemar de Brito tizenegyesét.

Guarisi, akinek az édesanyja olasz volt, 1932 februárjában, a svájciakkal vívott nápolyi találkozón (3-0) már az itáliai csapat jobbszélsőjeként élvezte a győzelem édes ízét.

Második olasz válogatottságára másfél évet kellett várnia, de megérte (nem nekünk), mert az azúrkék mezes együttes 1933 októberében 1-0-ra nyert a 38 ezer nézővel zsúfolt Üllői úton a magyarok elleni Európa Kupa-mérkőzésen.

Igaz, a meccs nagy részében tizenegy olasz állt tíz magyarral szemben, Korányi Lajos ugyanis az első negyedóra végén a lábát törte, és akkoriban még nem lehetett cserélni. A védő sovány vigasza az volt, hogy a Salgótarjáni Kőszénbánya Részvénytársaság a három legjobb magyar játékosnak egyaránt 30 métermázsa dorogi brikettet ajánlott fel; a mérkőzésen kiosztott szavazólapot 17 670-en adták le, és a legtöbb voksot Korányi kapta.

Guarisi nemsokára szerephez jutott az olasz–görög vb-selejtezőn is a milánói San Siróban, ahol a későbbi stadionnévadó Giuseppe Meazza szerezte a gólok felét (4-0). A görögöket olyannyira megviselte a súlyos vereség, hogy a visszavágótól visszaléptek, jóllehet Athénban már húszezer jegyet eladtak a meccsre. Négy évvel később szóló vb-selejtezőt játszottak Budapesten, és 11-1-es vereséget kellett elszenvedniük…

A brazil szélső a négy dél-amerikai olasz egyike volt a világbajnokságon. A Duce Itáliája mindent bevetett a siker érdekében, honosította az argentin Enrico Guaitát és Raimundo Orsit, valamint kettejük honfitársát, Luis Montit, aki az 1930-as vb döntőjében az argentin válogatottban szerepelt. Guaita Guarisi pechjére érkezett, mert a brazil csak az első mérkőzésen, az amerikaiak elleni 7-1-en játszott, utána az AS Romában futballozó ellenlábast vetette be Vittorio Pozzo szövetségi kapitány. A folytatásban azonban erősen köhögött a csapat, pedig a haza megkövetelte az elsőséget.

A Mussolini-rezsim a harmincas évek elején lázas stadionépítésbe fogott.

Harmincban felépült a nápolyi Giorgio Ascarelli, harmincegyben a firenzei Giovanni Berta, harminckettőben a palermói Renzo Barbera, a regginai Michele Bianchi és a trieszti Littorio, harmincháromban a torinói (mi más?) Benito Mussolini, harmincháromban a trevisói városi, harmincötben a vezér lányáról elnevezett livornói Edda Ciano Mussolini, harminchétben a római Olimpiai és a cataniai Cibali stadion. Tiszta Magyarország 2010-2022, azzal a különbséggel, hogy nálunk egyetlen sporttelepet sem hívnak Orbán Viktor Arénának, és nekünk nemhogy a vb-aranyéremmel, de a világbajnoksággal sincs dolgunk immár harminchat hosszú esztendeje…

A kommunikáció hasonlított a mai hazaira. Amikor kiderült, hogy a nyolcad- és a negyeddöntők tizenkét meccse közül hét mérkőzésen mindössze 3000 és 16 000 között mozgott a nézőszám, a rádióadásokban arról szónokoltak, mennyire zsúfoltak a stadionok, milyen nagy számban jön a nép, amely messzemenően azonosul a fasiszta párttal. Hogy az egybeforrás még átütőbb legyen, az olasz válogatott minden találkozó előtt fasiszta karlendítéssel üdvözölte a közönséget, a morálisan mindig mélyen lévő FIFA – szövetségi körökben persze egyáltalán nem érzett – szörnyű szégyenére.

Mussolini, akiről, s akinek beszédeiből-gondolataiból 1927 és 1943 között tizenhárom könyv jelent meg Magyarországon, végül elégedett lehetett. Jóllehet a spanyolokat az 1-1-et követő, szintén kínkeserves újrajátszás alkalmával sikerült csak felülmúlni (1-0), s az osztrákokkal szemben csupán Guaita és Ivan Eklind svéd játékvezető közös akciójával, megadott lesgóllal jutott tovább az olasz csapat, a döntőben a sokáig nagyszerűen futballozó, már-már nyeregben lévő csehszlovákok eljátszották a győzelmet. Antonin Puc a hetvenedik percben – 55 ezer római drukker döbbenetére – vezetést szerzett, majd Frantisek Svoboda lövése a kapufáról vágódott ki. Alig kilenc perc volt hátra, amikor „Argentína” egyenlített: Guaita gólpasszát Orsi értékesítette. Majd a kétszer negyedórás hosszabbításban a bolognai Angelo Schiavio bevágta a győztes gólt (2-1).

Tizennyolc olasz, három argentin és egy brazil először lett világbajnok.

Brazília pedig még huszonnégy évet várt első vb-aranyérmére.