Egressy Zoltán: Vér és arany – Párizs örül (?)

Két Neymar, három Messi, egy Verratti és meglepő módon egy Pauleta utazik velem  a metrókocsiban, ránézésre egyikük sincs tizenöt éves, feszülnek a mezek az izzadó hátakon, már csak tizenvalahány megállót kell kibírnom a Parc des Princes stadionig, az idő kiváló, délután esett ugyan, de csak néhány percig, minden adott tehát az ünnepléshez, ráadásul  az ellenfél nem rossz csapat, de tökéletesen alkalmasnak tűnik az áldozati bárány szerepére – mert

hiszen a közönség ma bajnoki címet szeretne ünnepelni. Gondolom előzetesen.  Aztán elbizonytalanodom.

Ennek oka, hogy a hangoskodó, névmezes fiatalokon kívüli utazók, akik nyilvánvalóan szintén a PSG–Lens meccsre vitetik magukat a metróval, olyan fejjel ülnek-állnak, mintha valami kötelező programon kellene részt venniük; másnap, az Eiffel-torony tövében kicsit megértőbbnek bizonyulok: arra gondolok, hogy nekem ugyan mámorító dolog a szép ámulások szent városában a háromszáz méteres tornyot látni, de a helyiek bizonyára halálosan unják (sose szerették egyébként, az eredeti terv szerint le is bontották volna az 1889-es világkiállítás után), ahogy hozzászoktak már ahhoz is, hogy rendszeresen élőben láthatják Messit, Neymart, Mbappét, talán csömörük van tőlük, néha még Di Maria is beáll, semmiség, mindennapos, unalmas apróságok.

Én azonban nem vagyok párizsi, nekem tehát csoda lesz, erre készítem magam, megvolt délelőtt többek között a diadalív, a Champs-Élysées, a Concorde tér a sokkal több mint háromezer éves obeliszkkel, a Tuileriák kertje, még a Petit Palace is, amelynek egykori kiállításairól (például a  gyerekjáték-felhozatalról) Ady tudósította a Pesti Naplót 1904-ben, de a lényeg most következik (és még kiállítás is lesz a meccsen): Messiék a gyepen. És hát próbálok, de

érzem már, hogy nem nagyon tudok ezek ellen a játékosok ellen szurkolni, túl sok örömöt szereztek,

igaz, ketten közülük nem itt, hanem a korábbi klubjukban, ugyanakkor erősen szimpatizálok a Lensszal, főként mióta láttam a csapat közös örömét, amikor a játékosok értesültek róla, hogy Jonathan Clauss nevű hátvédjük meghívót kapott a válogatottba, úgy  ugráltak, mint a kisgyerekek, vagy mintha őket válogatták volna be.

Többkörös ellenőrzésen kell sikeresen átjutni a stadionba lépés előtt, a táskámat konkrétan négyszer nézik át udvariasan, de ellentmondást nem tűrően, a tapogatások után mindig jön egy kedves „mercy monsieur”, az ásványvizes flakon bejöhet, de a kupakja nem; engem is megmotoznak, aztán mehetek a helyemre, a játékoskijáróval szemben, a felezővonal magasságában ülök, felülről a nyolcadik sor, én innen látom át a pályát majdnem úgy, mint Messi lentről, az ülés szűk, és kicsit meredek az egész, ha nem is annyira, mint Győrben, ahol szintén egy bajnokavatás-meccsen szuszakolódtam be néhány éve a helyemre, különös, hogy nem zuhantam le.

Gyönyörű Ferrari-tűzpiros szerelésben jönnek ki melegíteni a lensiak, a közönség nem fogadja őket kedvesen, de hát ez a dolguk, Clausst keresem a szememmel, megvan, lassan megtelik a stadion, kellett volna ennem egy hot dogot, csak nem akartam lemaradni Messiék kijöveteléről, íme, itt vannak, minden sztár előttem kocog, akkor tehát kezdenek, ezt ugye sose lehet biztosan tudni, a kedvenceim közül csupán Di Maria csere, de majd ő is beáll a vége felé. Kicsit giccses-cirkuszos a hazai játékosok bemutatása, szól a Pet Shop Boys Go west-jének gagyi feldolgozása, a díszpáholy egy perc alatt telik meg, amikor a VIP-esek befalják a maguk hot dogjait.

A felhajtás a kezdő sípszóig tart, onnantól leül a hangulat.

Dortmundban, Liverpoolban végig szurkolnak a szurkolók, azért is nevezik szurkolóknak őket, itt inkább olyan a hangulat, mint Barcelonában, minek izgulni, úgyis jönnek a gólok – ám ezúttal nem jönnek, így aztán némi apátia üti fel a fejét, mintha sem a pályán, sem a lelátón nem indulna be valami, van egy kis kötelező fütty a Lens-támadásoknál, apróbb felhördülések a PSG-helyzetecskéknél, Mbappé és Neymar is  kihagy egyet-egyet, szabálytalanság nemigen fordul elő, háborogni nincs ok, egy-egy szép szerelés kap csak tapsot, nem kedvelem különösebben Sergio Ramost, de érteni vélem, miért tartják a világ egyik legjobb védőjének.

Neymar sarkazgat többször is, nem jön be egyik sem, de nem bántják a nézők emiatt, neki legalább eszébe jut valami szépség, elcsordogál a félidő, nagyobb izgalmakat csak a kivetítő okoz: aki meglátja magát, boldogan integet, érdekes, szinte mindenki észreveszi, ha mutatják, mintha az emberek nem a meccset néznék, hanem saját lehetséges feltűnésüket várnák. Felfigyelek a pályának háttal ülő biztonságiakra, kilencvenig számolom őket, rengetegen nem nézik tehát a helyszínen a mérkőzést, de tovább nem számolok, mert hirtelen felgyorsulnak az események: kiállítanak egy vér és arany-mezest, Ramos helyzetet hagy ki, aztán persze jön Messi, hogy a meccs után Mátyás barátomtól megérkezhessen ez az üzenet: „Azért ezt te sem írhattad volna meg jobban. Láttál egy hatalmas Messi-gólt, bajnoki cím ünneplését, és még a Lens sem kapott ki.”

Mert hát valóban nem, a vége előtt ugyanis egyenlítenek a vendégek, és bár Mbappé az utolsó pillanatban lőhetne egy gólt, nem lő: marad a döntetlen. Ekkor érdekes dolog történik. A PSG-játékosok örülni kezdenek, hiszen ezzel az eredménnyel már bajnokok. Beindul a tűzijáték. A szurkolók meg állnak. Gyakorlatilag némán. Az előttem lévő sorban egy tízéves Mbappé üldögél egykedvűen, mellettem apa és fia álldogál apa(fia)tikusan. Szó nélkül. Kelletlenül tapsolgatnak. Ekkor végre megvilágosodom:

ezek a párizsi emberek haragszanak.

Francia bajnok lett a csapatuk, de kiesett a BL-ből. Nem fütyülhetik ki őket, bár nem nyertek ma, mégiscsak ők lettek hazájuk legjobbjai. Mekkora frusztráció lehet ez a szurkolóknak, meg kell tapsolniuk azokat, akiket szeretetmegvonásukkal büntetni akarnának.  Másnap még Macron is nyer az elnökválasztáson, amit a legtöbben szintén unalmas papírformának tartanak, sokan hangsúlyozzák a tévében, hogy tulajdonképpen nem Macronra szavaztak, csak Le Pen ellen.

Vasárnap szépen süt a nap, sok a turista, de már délután lezárják az esti fiesztához az Eiffel-torony környékét, nem a PSG-t ünneplik majd, Macron foglalja le a helyet, már jó előre, „diktatúra”, kiabálja egy elkeseredett helyi, amiért kerülőt kell tennie. Szóval nem könnyű napok ezek, még egy magamfajta turistának sem, bár a furcsaságok mindig érdekesek: szállásom felé haladva megint csak egy Pauleta-mezes ifjút sodor mellém a vakszerencse. Az igazi pár nap múlva lesz 49 éves.

Ez a metrós verzió harminc körül járhat. Talán a régi szép időkre emlékezteti a többi utast. Amikor még a nagy Pauleta játszott itt, nem ezek a senkiházi maiak.