Az Atlético lerángatta a sárba a Cityt, mégis kiesett

Emery így álmodta meg

Az előzetes erőviszonyokat tekintve mindenképpen a Villarreal Bayern München elleni továbbjutása okozta a legkomolyabb sokkot. Hiába a néha túlzottan kiegyensúlyozatlan teljesítményük, a bajorokat ősztől kezdve az egyik valódi végső esélyesként emlegettük,

ehhez képest – a meddő mezőnyfölényüket kivéve – szinte semmilyen stratégiai téren nem tudták felülmúlni a spanyol ellenfelüket.

Összességében várható gólok tekintetében a München 2,6-2-re „nyert”, ám ez elhanyagolható különbség és legfőképpen abból adódik, hogy az ultradomináns felfogású Julian Nagelsmann mindenki ellen kezdeményezni akar – a lövések mennyiségében jócskán az ellenfelük fölé nőttek. Csakhogy, ami igazán fontos, az nem a mennyiség, hanem a minőség és ebben a két együttest saját kontextusukban vizsgálva messze a Villarreal győzedelmeskedett.

Lehetne arról is beszélni, hogy mennyire jól korlátozták Robert Lewandowskiékat, mert az megsüvegelendő, hogy a mostanra fizikailag láthatóan megfáradt lengyel támadót milyen szépen elzárták. Ahogy az is, hogy az első mérkőzésen tapasztaltakhoz képest Nagelsmann változtatott és egy eszement támadó felfogású kezdővel állt ki, Leroy Sanéval és Kingsley Comannal szárnyvédőként – Unai Emery fiai mégis állták a sarat. A kulcs viszont nem ez volt, ha szimplán végigbekkelték volna a 180 percet, a Bayern valószínűsíthetően megtöri őket. Emery felfogásában és a párharcban is az a legfontosabb, hogy legyenek meg azok a labdakihozatalok, támadásépítések, amelyek leveszik a terhet a hátvédekről. Hiába a keddi második félidőben felkapcsolt presszing, hiába a veszettül rohanó müncheniek, ez ezúttal is sikerült.

Az Arsenalnál tett rossz emlékű ténykedése miatt Emery-vel kapcsolatban él egy hamis kép, miszerint ő az ötlettelen célfutball egyik apostola. A valóság az, hogy labdakihozatalok, támadásépítések tekintetében szinte kizárólag Antonio Conte fogható hozzá.

Nem nagyon tud olyan környezetet kialakítani, amely a játékosai kreativitását domborítaná ki, de olyan pazarul felrajzolt és kigyakorolt sémákkal segíti őket, hogy az esetek túlnyomó többségében egy pillanatra sem kell megijednie a Villarreal labdarúgóinak – bizton nyúlhatnak az edzéseken tanult csapatmozgásokhoz. Ezt azzal a Dani Parejóval párosítva, aki a társaság legmegbízhatóbb alapköve és a világ egyik legnyomástűrőbb irányítója, fenomenális koktélt keverünk ki – halálos elixírt, ami a bajor söröskorsókba csepegtetve meg is hozta a kívánt hatást.

A Villarreal elegendő alkalommal, elegendő hosszúságú labdajáratások erejéig tudott kiszabadulni a szorításból, így nem fulladt meg. Arról nem is beszélve, hogy a visszavágó 88. percében kapuba juttatott Chukwueze-gól egészen konkrétan egy higgadt labdakihozatal végén, Parejo hathatós ténykedése után zúgott be Manuel Neuer mögé. Emery ráerőszakolta az akaratát a Bayernre és ennek megfelelően pontosan úgy nyert, ahogy eredetileg is tervezhette.

Az Atlético bemocskolta a Cityt, mégsem járt sikerrel

Az igazság egy nagyon szubjektív tényező a labdarúgásban. Mivel ezer módon el lehet jutni a sikerekig ebben a sportágban, az, hogy ki mit talál megérdemeltnek, kizárólag azon alapszik, az ember szerint mi a „helyes” megközelítés. Ennek ellenére van valami egészen ironikus és komikus igazság abban, hogy az Atlético Madrid elérte, amit szeretett volna, mégis a másik együttes jutott tovább – jól megmutatva, hogy az erősebb, jobb képességű csapat még az ellenfél pályáján sem jött zavarba. Volt rugdosódás, vérző fej, kiállítás, tömegverekedés, számolatlan hosszú labda és párbaj, no meg a lefújás után odaszólogatás, keménykedés és ígérgetés, hogy ki kit kap el a parkolóban.

A visszavágó második játékrésze olyan forgatókönyvnek megfelelően folyt le, ahogyan azt Diego Simeone Atléticója akarhatta – ám ez a Villarreallal ellentétben az esetükben nem hozott győzelmet.

Az első 45 perc azt kivéve, hogy a madridiak hazai pályán letámadás terén egy agresszívabb megközelítést választottak, rendkívül hasonló formát öltött, mint aminél a felek abbahagyták egy héttel ezelőtt Manchesterben. A City türelmesen járatta és tartotta a labdát, irányított, ahogy azt szinte mindig teszik. Abban lehetett némi veszélyt észrevenni, hogy egy-egy néhány perces periódus erejéig szokatlan direkt focira kényszerültek és, ahogyan Kokéék is szokták, egyből előre kellett menniük, mert nem tudták szélességben körbe küldeni a labdát. Gündogannak ziccere is adódott, ami ezúttal kimaradt, de Pep Guardiola többé-kevésbé elégedett lehetett.

Eddig a pontig háromból három félidőben az ő akaratuk bizonyult erősebbnek. Ez összességében is objektíven, tényszerűen megállapítható, hiszen mindkét találkozó számait összeadva, magasabb minőségű helyzeteket alakítottak ki, több lövéssel kísérleteztek, több tizenhatoson belüli érintést, több kulcspasszt tudtak felmutatni. Az, hogy ennek megfelelően ebből végül az ő továbbjutásuk sült ki, a legkevésbé sem problémás – ettől függetlenül tagadhatatlan, hogy a fordulás után elvesztették a kontrollt. Maga Guardiola is úgy nyilatkozott a lefújást követően, hogy nem csupán rosszul futballoztak, inkább nem futballoztak és csoda, hogy Edersonnak egyszer sem kellett benyúlnia maga mögé a kapuba.

Az Atlético Madrid benne maradt a párharcban és – a jó, illetve rossz értelemben is – agresszív hozzáállásával a keret számára is komfortos helyzetet teremtett. Az, hogy így is a ManCity készülhet az elődöntőre, az angol bajnoki címvédő színvonalát mutatja. Ezért nem, amiatt azonban vérezhet a katalán mesterük szíve, mert Real Madrid elleni odavágón az eltiltott Joao Cancelo biztosan nem futhat ki, ahogy az egyaránt cserére kényszerülő Kyle Walker és Kevin de Bruyne szereplése is kétséges.

A Real Madrid vadorzói ezúttal is ráugrottak a vérszagra

Köszönhetően annak, hogy Thomas Tuchel kiigazította eredeti elképzelését, illetve helyes személyi döntésekkel (Christensen–James csere, Loftus-Cheek betétele) eltüntette a Real Madrid egy-az-egy elleni párbajokban meglévő minőségi fölényét, a Chelsea 80 percen át messze a madridiak fölé nőtt. Carlo Ancelotti csapata elvétve jutott csak el a londoniak tizenhatosáig, eközben az, hogy védekezésben sem reagált semmit Tuchel rotációira (mind a James, Loftus-Cheek, Havertz, mind az Alonso, Werner, Havertz trió pörgő-forgó ringlispílként cserélgette egymás helyeit, abszolút összezavarva ezzel a védőket), megfordította a párharc összesített állását. Egy hatalmas gikszer ütött be;

a Chelsea az európai topcsapatok közül a legtöbb mérkőzést játszotta az idei szezon során, emellett az elmúlt hetekben-hónapokban egyfolytában sérültekkel küzdött.

Így amint elkezdtek látszani a fáradtság jelei, amint lejjebb hagyott a londoniak intenzitása, érkezett a pályára Eduardo Camavinga, bekapcsoltak Luka Modric és Karim Benzema ösztönei…és két kialakított helyzet elégnek bizonyult. Hiába ugrált őrültként Tuchel a partvonalon és hiába meccselte le a zseniális kiigazításainak hála a tetemes előnyt, csapata elfáradt és a legapróbb sebet is kiszagoló madridi veteránok sorozatban a második – előzetesen – esélyesebbnek tartott riválist is elütötték az útból.