Rossi védekezésben tudja másolni Conte stílusát, de támadásban túlságosan kiszámíthatóak vagyunk

A magyar válogatott számára a tavalyi, sikertelen vb-kvalifikációt követően két barátságos mérkőzéssel kezdődött az idei év. A Szerbia és Észak-Írország elleni felkészülési találkozó célja nyilvánvalóan a selejtezőben látott hiányosságok fejlesztése, és a júniusi Nemzetek Ligája-mérkőzésekre való felkészülés volt, ahol a mieink nem kisebb ellenfelekkel néznek majd szembe, mint Anglia, Németország és Olaszország.

Az elmúlt két évben Marco Rossitól elsősorban egy stabil, néhol kifejezetten agresszív védekezésen alapuló játékstílust láthattunk, amely ideig-óráig akár a német vagy a francia válogatott ellen is versenyképes volt. Támadásban ugyanakkor – különösen 2020 ősze, és a háromvédős rendszerre való átállás óta – meglehetősen kockázatkerülőnek mutatkozott a válogatott.

Az Albánia elleni két vereség mutatta meg igazán, hogy labdával még van hová fejlődnie Marco Rossi együttesének. Nézzük tehát, mennyiben változott az idei két mérkőzés képe a korábbiak tükrében!

Kapcsolódó

Új arc, régi gondok: Styles játéka biztató, a válogatotté olyan, mint amilyen eddig volt

Egy 0–1 otthon a szerbek, egy 1–0 idegenben az északírek ellen, a kép gyakorlatilag ugyanaz, mint korábban. Marco Rossi csapatának erősségei és gyengéi ugyanúgy megmutatkoztak.

A labda elleni, védekezési játékfázisban továbbra is kiemelkedően teljesít a magyar válogatott. A 2019 novemberi, Wales elleni vereség után Marco Rossi úgy gondolhatta, biztonságibb játékot kell játszani az eredményesség érdekében,

és 2020 szeptembere óta konzisztensen három belső védővel, 5-3-2-es, vagy újabban már 5-2-3-as kiinduló formációban védekezik a magyar válogatott.

Természetesen elvileg ezt a keretrendszert is meg lehet tölteni agresszív, magasra tolt védekezéssel, ám a háromból csak egy kilépő belső védő, és a visszazáró szárnyvédők jól mutatják: elsősorban a hátsó stabilitáson és a középső területek lezárásán van a hangsúly. Az elsődleges cél az ellenfelet egy passzívabb magatartással a védelmi blokkon kívül tartva a szélekre terelni, különösen, ha az egy nálunk magasabban jegyzett csapat. Ebből alkalomadtán át lehet váltani agresszívabb, labdaszerzésre törekvő védekezésre, ebben is egyre erősebb a magyar válogatott.

Az első felkészülési mérkőzésen, Szerbia ellen a magyar válogatott védekezése legtöbbször középső blokkban állt fel, viszonylag hosszú labdabirtoklási periódusokat engedélyezve déli szomszédainknak. Az elülső játékosaink közül általában csak Szalai Ádám zavarta mérsékelten a szerbek hátsó sorának labdajáratását, ám a védelem előtt lévő öt játékos általában egy ötszöget formázva kitűnően hátul tartotta a szerbek labdakihozatalait, az ellenfél ezért többnyire csak a széleken tudott előrejutni.

A szerbek kezdetben meglepően sokat próbálkoztak a pálya közepén, ám a magyar válogatott letámadását látva egyre inkább a széleket terhelték túl, akár a középső játékosok szélre való kimozgásával. Marco Rossi csapata ekkor az ötös hátsó sor szélességéből tudott előnyt kovácsolni: Nagy Zsolt, illetve a frissen honosított Callum Styles bátran kiléphetett, ezzel sokszor sikerült az ellenfelet hátrapasszra kényszeríteni.

Védekezés Szerbia ellen középső blokkban. Az 5-2-3-as alakzatban az elülső játékosok egy ötszöget formázva lezárják a pálya közepét. Válaszul a szerbek a pálya szélét próbálják túltelíteni. A mieink viszont a széleken is kihasználják az ötvédős rendszer előnyeit: Nego és Botka is bátran fellép az emberére.

Volt azonban egy másik fegyvere is a magyar válogatottnak, amellyel többször sikerült a szerbeket ívelésre kényszeríteni. A mieink ilyenkor a középső blokkból meglepetésszerűen kilépve, a félpálya környékéről szorították egyre hátrébb az ellenfél építkezését. A labdát birtokló csapat ilyenkor a meglepetés ereje miatt helyzeti hátrányban van, és a labdás játékos csapattársainak is viszonylag gyorsan, sokat kell visszalépniük, amint a támadást hátrafelé kényszerítik.

Az ilyen mozgásokat is Szalai Ádám indította meg legtöbbször, Nagy Ádám, Schäfer, Szoboszlai és Sallai tömören helyezkedő négyese pedig már várta az elhamarkodott passzokat. Ha őket sikerült átjátszani, akkor a három belső védő egyike is bátran kiléphetett – még mindig maradt négy ember biztosítani a leghátsó területeket.

A magyar válogatott a középső blokkból meglepetésszerűen kilépve szorítja visszafelé a szerb labdakihozatalt. Szalai számára a keresztpassz a vezérlő jel a kitámadás megindítására, Lukicot pedig már várja Szoboszlai. A szerb középpályás cselezésre kényszerülve elveszíti a labdát, amelyet Nagy Ádám és Schäfer szed össze, ahogy az alábbi képen látható.

Észak-Írországot már többször kifejezetten magasan is letámadta a magyar válogatott, lévén, ellenfelünk a szerbeknél is kevésbé magabiztos a hátulról való építkezésben. Ekkor Szalaihoz a két belső támadó, Szoboszlai és Sallai csatlakozott, attól függően, melyik oldalon volt a labda. A fő cél az északír középhátvédek oldalra szorítása volt, miközben a passzopciókat közvetlen emberfogással vette ki a játékból a fellépő szárnyvédő, valamint a pálya közepén Schäfer, és a szélről középre vezényelt Styles.

Az esetlegesen felívelt labdára pedig a belső védő akár emberfogással is kiléphet, hiszen két biztosító is van mögötte, hála a háromvédős rendszernek. Ez a megoldás nagyon jól működött Belfastban, az északírek a mérkőzés legnagyobb részében nem is tudták hátulról kihozni a labdát.

Magas letámadás Észak-Írország ellen. 5-2-3 az alapfelállás, a cél az oldalsó középhátvéd kiszorítása. Szoboszlai, mint labdás oldali belső támadó támadja le a labdát birtokló ellenfelet, a két középpályás és a szárnyvédő is közvetlenül őrzi az emberét.

Védekezésben tehát a magyar válogatott hozta a korábbi magas szintű teljesítményt. Támadásban azonban már ősszel is az okozta a botlásokat, hogy felállt fal ellen a mieink nem voltak képesek megfelelő minőségű pozíciós játékot felmutatni. A közvélemény tehát e tekintetben várt volna leginkább fejlődést a két mérkőzésen. Ráadásul Styles honosításával egy ballábas, szélen és középen egyaránt bevethető játékossal bővültek Rossi variációs lehetőségei.

Ennek ellenére a labda birtokában Szerbia és Észak-Írország ellen is az őszihez hasonló játékképet mutattak a mieink. A magyar válogatott stílusát leginkább direkt, kockázatkerülő támadójátékként lehetne jellemezni, amely csak a lehetőségekhez mérten, az ellenfél erősségétől függően próbálkozik lapos passzos építkezésekel.

Ezért vesszük még mindig óriási hasznát Szalai Ádámnak (és talán idővel majd Ádám Martinnak), akikre vész esetén mindig fel lehet ívelni magasan a labdákat. Az ő feladatuk mélységben is megnyújtani a csapatot, ennek előnye, hogy segít a felívelt labdák összeszedésében, hátránya viszont, hogy a lapos passzos labdakihozatalnál megnöveli a csapattársak közötti távolságot.

A rövidpasszos játékot illetően tehát Rossi csapata meglehetősen kockázatkerülő, ami két, egymással összefüggő dologban mutatkozik meg. Amióta a magyar válogatott három belső védővel játszik, labdabirtoklásban sokszor tudatosan kiürítjük a pálya közepét, azért, hogy a szélekre koncentráljuk a labdakihozatalt, majd a megfelelő pillanatban egy, a védelem mögé lőtt direkt labdával, egy úgynevezett harmadik emberes beindulás segítségével lendületesen fejezzük be a támadást.

A belső középpályásaink ezért eredeti, középső pozíciójukból tendenciózusan kifelé mozognak a szélekre. A szerbek ellen Nagy Ádám a labda oldalán többször is visszalépett a három belső védő mellé. Ennek a rendszernek labdabirtoklásban éppen az az előnye a klasszikus négyvédős rendszerrel szemben, hogy megkönnyíti a hátsó labdajáratást! Nagy visszalépésével tehát fölöslegesen vonunk el erőket a pálya közepéről, amely stratégiailag a pálya legfontosabb területe, gondoljunk csak Pep Guardiola, vagy éppen Julian Nagelsmann elképzeléseire.

Uugyanezt a folyamatot erősíti, hogy Szoboszlai és Schäfer, illetve az északírek ellen a Nagy helyén játszó Styles tudatosan mozognak ki a szélre, a felfutó szárnyvédő helyére. Nego és Nagy Zsolt ugyanis már a támadásépítés kezdetén messze fellépnek az ellenfél térfelére, hogy a védelem mögé belőtt labdák célpontjai lehessenek. A viszonylag hosszúra nyúlt csapat tehát középen is végzetesen lyukassá válik, ami az oldalvonal mellett megkönnyíti az ellenfél letámadását, ezzel elhamarkodott passzra, vagy hosszú felívelésre kényszerítve a mieinket.

Labdakihozatal Észak-Írország ellen. Schäfer középpályásként majdnem a jobbhátvéd helyére lép vissza, Styles is hátrafelé mozog, míg Szoboszlai a túloldalon marad. Nego már a támadásépítés kezdetén nagyon magasan, a pálya közepe erőteljesen kiürül.

A jelenet folytatása, a labda átkerül a bal oldalra. Styles most a balhátvéd helyére lép vissza, Szoboszlai a szélre mozog. A labdát megint nem lehet a centrumban átmozgatni, a nyomás alatt lévő Fiola végül kénytelen felívelni a labdát.

A másik lényeges észrevétel Rossi edzői filozófiájából következik, ami nem meglepő módon eléggé hasonlít honfitársa, Antonio Conte játékfelfogásához. A stabil, a pálya közepét inkább passzívan lezáró, csak időnként magasan letámadó védekezés mellé olyan támadás társul, amely leginkább sémákban gondolkozik. Ez minkettejük esetében a már említett, széleket túltöltő labdakihozatal utáni direkt, indításokra épülő játék.

Ennek előnye, hogy előre bekészített sablonokat ad a játékosok kezébe, amelyek éles helyzetben rögtön alkalmazhatóak, elkerülve a kockázatot.

Hátránya azonban, hogy a működése problémássá válik, ha az ellenfél reagál, illetve kevésbé serkenti az egyéni döntéseket. A magyar válogatott néhány alkalommal mindkét mérkőzésen képes volt sikeresen lejátszani ezeket a sémákat, ami több-kevesebb veszélyes helyzetet eredményezett, ám a támadójátékunk összességében még mindig viszonylagosan kiszámítható mederben zajlik, amin a játékosok egyéni minősége közötti óriási kontraszt sem segít.

Összehasonlítva, a Guardiola, vagy újabban Xavi által alkalmazott pozíciós játék ennél kevésbé kötött formai és tartalmi alapelveket (például: félterületek bejátszása, ne legyen túl sok játékos egyvonalban, minimum 15 passzból álljon a labdakihozatal, stb.) ad a játékosok kezébe, amely az egyéni döntéseknek sokkal nagyobb szabadságot ad.

A mai modern futballban a rövid passzok felértékelődésével szinte nincs két teljesen egyforma támadás, és a változó körülményekhez alkalmazkodó, önálló taktikai döntések kulcsfontosságúak. Egy ilyen megközelítés ugyanakkor jóval több időt igényel, emiatt kevés válogatott csapat is műveli magas szinten.

Így néz ki egy sikeres magyar támadásépítés: Fiola most bátran felpasszolja a labdát Szoboszlaihoz, aki lekészíti azt a visszalépő Schäfernek. A fiatal középpályás a következő képen az eleve magasan helyezkedő Nagy Zsoltot indítja, az ő beadása után Sallai lövésével zárul a jelenet.

A magyar válogatott tehát az őszi mérkőzéshez hasonlatos képet mutatott 2022 első összecsapásain. A válogatott játékfelfogása Rossi irányítása alatt erősen hasonlít Conte csapataihoz, ám az alacsonyabb játékosminőség miatt nem éri el azt a szintet.

A stabil, kompakt védekezés továbbra is jól működik, ám az önálló döntéshozatal helyett inkább sémákra épülő, kockázatkerülő labdás játék miatt lehet, hogy hosszú távon nem sikerül jobb teljesítményt produkálni.