A festészet Botticelli, a muzsika Donizetti, a futball-vb Itália nélkül

Lehet rivális válogatott szurkolójának lenni, de akkor sem örülhet az ember az olaszok újabb kiselejtezésének, mert az itáliai együttes távollétével a vb és az egyetemes futball veszít. Hozzáteszem, ez a veszély úgy is fenyegetett volna, ha az észak-macedónok nem nyernek a palermói pótselejtezőn, hiszen egy olasz–portugál meccs végeredményére nincs biztos tipp.

Ám a világbajnokság a squadra azzurra nélkül olyan, mint a költészet Petrarca, a festészet Botticelli, a muzsika Donizetti nélkül. Azért nem Verdit írtam, mert ami az operában Giuseppe Verdi, az a futballban Brazília. A dél-amerikai ország legjobbjai mind a huszonegy eddigi vb-n részt vettek, és ötször nyertek, mögöttük pedig Németország (19/4) és Olaszország (18/4) következik.

Itália 1958-ig a non plus ultra volt.

A harmincas években két világbajnokságon győzött, vb-meccset először 1950-ben vesztett (Svédország 2-3). Azt a vereséget azonban mindenki megbocsátotta, hiszen a válogatott törzsét adó Grande Torino legénysége 1949-ben odaveszett a supergai repülőgép-balesetben.

Kapcsolódó

A csapat, amit csak a halál tudott legyőzni

70 éve egy repülőgép-balesetben odaveszett minden idők egyik legnagyszerűbb csapata. Az olasz futball talpra állt a tragédiából, de a Torino nem. A Grande Torino szellemi atyja egy itthon méltatlanul elfeledett magyar edző volt.

Akadt olyan olasz–magyar mérkőzés 1947-ben, amelyen az összes mezőnyjátékost a Torino delegálta, csak Sentimenti kapus képviselt más klubot, a Juventust. Jelzem, nálunk is hasonló volt a helyzet: kilenc újpesti labdarúgó sorakozott Gallowich Tibor szövetségi kapitány kezdő tizenegyében. A torinói találkozó 3-2-es itáliai diadallal zárult, Romeo Menti az utolsó percben szerezte a győztes gólt.

A tragédia 1954-re is felmentést adott – az olaszokat Czeizler Lajos kapitány dirigálta –, ám 1958-ban megtörtént az, ami aztán hatvan évig nem esett meg Itália válogatottjával: az azúrkékek elbuktak a selejtezőkön. Ahhoz is volt közünk: a kieséssel zárult meccset Zsolt István, a Nemzeti Színház főügyelője vezette. Kétszer. Elsőre ugyanis a köd miatt nem tudott tovább repülni Londonból Belfastba, ezért 1957. december 4-én az északír és az olasz szövetség vezetői úgy határoztak: a vb-selejtezőt január 15-ére halasztják, s aznap barátságos mérkőzés lesz a Windsor Parkban.

A nem jelentéktelen változást azonban csak a zsúfolt stadionban, a megafonon keresztül közölték az 53 ezres közönséggel. Nem csoda, ha a feszült légkörben botrányba fulladt a parti: a nézők egy része berohant a pályára, hogy meglincselje az ellenfelébe durván beleszálló Giuseppe Chiappellát. A határozott rendőrségi fellépéssel záruló 2-2-es találkozóról így emlékezett meg a Belfast Telegraph: „Az ír futballtörténelem legfurcsább és legszégyenletesebb délutánjainak egyike.”

Gondolhatják, milyen barátságos volt a hangulat januárban. Ám az olaszok hiába álltak ki dél-amerikai támadósorral – a két 1950-es uruguayi világbajnokkal, Alcides Ghiggiával (AS Roma) és Juan Schiaffinóval (Milan), valamint az argentin Miguel Montuorival (Fiorentina) és a brazil Dino da Costával (AS Roma) –, az északírek 2-1-re nyertek. Nem utolsósorban azért, mert Zsolt, akit az itáliaiak egyáltalán nem zártak a szívükbe, a 68. percben, 2-1-nél kiállította Ghiggiát. Az egyetlen honosítatlan olasz csatár, a ma is köztünk lévő, nyolcvannyolc éves Gino Pivatelli azt mondta:

Halálunkig ezzel a szégyennel kell élnünk.

A vb-ket illetően efféle blamázs 2018-ig csak egyszer fordult elő az olaszokkal. Igaz, 1966-ban részt vettek a világbajnokságon, de Middlesbrough-ban 1-0-ra kikaptak a „népi” Korea csapatától. Ez felfoghatatlan kimenetel volt, és a nagyágyúk – Giacinto Facchettitől Sandro Mazzoláig – azt állították: meg nem nevezett injekciókat és tablettákat kaptak, amelyektől imbolyogtak az Ayresome Parkban. Az nem volt mentség, hogy a csapatkapitány Giacomo Bulgarelli a 35. percben megsérült, és cserélni nem lehetett, mert Észak-Koreát még az olasz pizzasütők válogatottjának is le kellett volna győznie (akár létszámhátrányban is).

Az olaszok kiestek még a csoportkörben 1962-ben és 1974-ben, előbbi alkalommal a játékvezető intézte el őket, míg utóbbi vb-n a bronzérmet szerző lengyelektől szenvedtek utóbb nagyon is magyarázható vereséget (1-2). Hatvankettőben a „santiagói csatában” a fair play díjra a legkevésbé sem pályázó Ken Aston angol sporttárs hirdette ki a vendéglátó Chile futballistának álcázott ökölvívóinak 2-0-s pontozásos győzelmét. Negyven évvel később a nyolcaddöntőben az ecuadori Byron Moreno bíró vezette diadalra a szintén házigazda Dél-Korea legjobbjait (2-1). Tedzsonban ott voltam, tanúsíthatom: ennyire nyilvánvaló merényleteket – amelyek folytatódtak a koreaiak javára a spanyolokkal szemben – még a FIFA botrányban és egyébként is dúsgazdag urai is viszonylag ritkán engedtek meg maguknak a futball históriájában.

Előzőleg 1986-ban és 1998-ban Franciaország együttese ejtette ki az itáliai csapatot a nyolcad-, illetve a negyeddöntőben; ezt túlzás volna szégyennek nevezni. További nyolc alkalommal pedig a legjobb négy között volt az olasz együttes: négyszer (1934-ben, 1938-ban, 1982-ben és 2006-ban) világbajnok lett, kétszer (1970-ben és 1994-ben) a döntőben vesztett, egyszer (1990-ben) a harmadik, egyszer (1978-ban) a negyedik helyet szerezte meg.

Csudálatos mérleg.

S akkor még szó sem esett a stratégiai fölényről, az itáliai futballt leginkább jellemző taktikus, okos, intelligens játékstílusról.

Vagy arról, hogy az ötvenes-hatvanas, majd a nyolcvanas-kilencvenes években Olaszországban futballoztak a földkerekség legjobbjai, 1990-ben a világ tizenhárom legdrágább labdarúgója közül tizenegy a Serie A-ban játszott. Érthető, ha abban az esztendőben a BEK-et a Milan, a KEK-et a Sampdoria, az UEFA Kupát a Juventus nyerte (az utóbbi a Fiorentinával vívta a döntőt).

Az ötvenes-hatvanas években az olasz klubokat erősítette – többek között – Altafini, Amarildo, Angelillo, John Charles, Combin, Dino Sani, Greaves, Gren, Haller, Hitchens, Jair da Costa, Law, Liedholm, Lojacono, Maschio, Harald Nielsen, Nordahl, Schnellinger, Sivori, Sormani (és persze Schiaffino meg a „belfastiak”), a nyolcvanas-kilencvenesekben pedig Aldair, Asprilla, Batistuta, Bierhoff, Blanc, Boban, Boniek, Brehme, Cafu, Caniggia, Careca, Crespo, Desailly, Détári, Dirceu, Djorkaeff, Dunga, Elkjaer-Larsen, Falcao, Francescoli, Gascoigne, Gullit, Hagi, Hässler, Junior, Kanu, Klinsmann, Kohler, Krol, Brian Laudrup, Michael Laudrup, Leonardo, Maradona, Matthäus, Mazinho, Mihajlovic, Nedved, Papin, Passarella, Paulo Sousa, Platini, Platt, Renato Gaucho, Rijkaard, Ronaldo, Roberto Carlos, Rui Costa, Karl-Heinz Rummenigge, Savicevic, Seedorf, Simeone, Toninho Cerezo, Thuram, Van Basten, Veron, Völler, Zamorano, Zavarov, Zico, Zidane és sokan mások.

Ennek a Kánaánnak lett vége 2006-ban. Olaszországot csapások korábban is érték, de olyan még nem volt, hogy négy egymást követő vb közül kettőn a csoportmérkőzések után búcsúzzon a squadra, további kettőn pedig a tornára se jusson el. Ráadásul nem csupán a pótselejtezős bukások, de a vb-kiesések is 1966-ot idézték, mert 2010-ben Paraguay, Szlovákia és Új-Zéland mögött sikerült nyeretlen csoportutolsónak lenni, míg 2014-ben Costa Rica volt az első abban a négyesben, amelyben Olaszország legjobbjai a harmadik helyen kötöttek ki.

Albertini, Albertosi, Altobelli, Ancelotti, Antognoni, Roberto Baggio, Franco Baresi, Boniperti, Gianluigi Buffon, Burgnich, Cabrini, Caligaris, Fabio Cannnavaro, Capello, Causio, Combi, Colaussi, Conti, Costacurta, De Rossi, Del Piero, Donadoni, Facchetti, Cesare és Paolo Maldini, Valentino és Sandro Mazzola, Meazza, Nesta, Piola, Pirlo, Riva, Rivera, Paolo Rossi, Salvadore, Schiavio, Scirea, Tardelli, Totti, Vialli, Zoff hazájában nem is próbálják eltussolni a legutóbbi négy vb-megrázkódtatás keservét, miközben Magyarországon a szintén olasz Marco Rossi meglepő módon magyarázkodik egy jelentéktelen barátságos meccs után, amelyen fiai alig rúgtak labdába a kímélő üzemmódban zötyögő szerb válogatott ellen.

Pedig a múlt évi Eb-t Olaszország együttese nyerte, de ez mintha meg se történt volna a La Gazzetta dello Sport szerint.

A lap azt írta: „Búcsú a vb-től, búcsú az Eb-től, búcsú mindentől. Olaszország nincs többé. Visszatértünk az apokalipszishez.” A Corriere della Sera sem csomagolta vattába a legyőzötteket: a palermói estét „az olasz labdarúgás legsötétebb éjszakájának” nevezte, majd leszögezte: „az olasz labdarúgás minden idők legalacsonyabb szintjére süllyedt”.

Szeretnénk mi persze azon a szinten megállapodni, de hát hazánk harminchat éve kiiratkozott a labdarúgó-világbajnokságról. Amúgy valaha a magyarok tanították futballra az olaszokat. Az itáliaiak most nem a mi példánkat követték, mert már régen nem figyelnek ránk, ám konzekvens vb-kerülők lettek.

A világ meg fájdalmasan szegényebb egy labdarúgó-nagyhatalommal.