Olasz futball: újrakezdés újra?

Emlékszik még valaki a 2014-es vébén játszott Olaszország–Anglia meccsre? Én igen, Pirlo átlépte, Marchisio ellőtte – ez volt az első gól, végül 2-1 „ide”. Hogy ez miért érdekes most? Mert Olaszország 2006-os vb-aranyérme óta ez az egyetlen világbajnoki meccs, amelyen az olasz válogatott győzött. A macedónok elleni vb-pótselejtezős vereség után eldőlt: két évtized telik el úgy, hogy Olaszország egy árva győztes meccset számlál.

Mert csütörtökön a palermói Renzo Barberában: Olaszország–Észak-Macedónia 0-1. Gólszerző: Trajkovszki a 92. percben. Lövések száma: 32-4. A szögleteké 16-0. Ezek a tények.

Az olaszok vb-szereplése 1982 és 2014 között. 1982: 1. hely, 1986: csoportkör, 1990: 3. hely, 1994: 2. hely, 1998: negyeddöntő, 2002: nyolcaddöntő, 2006: 1. hely, 2010: csoportkör, 2014: csoportkör.

Siralmas és sokkoló este volt, baljós előjelek sokaságával. A meccsen is volt egynéhány. Amikor Méhes Gábor kommentátor felsorolta, hogy a tizenvalahány palermói meccs közül az olaszok csak egyet veszítettek el: a horvátokkal szemben valamikor a kilencvenes években. Rögtön eszembe jutottak a kelet-európai mumusok, a „szovjet/oroszok” (1988 és 1992), a csehek (1996), a horvátok (2002), a szlovákok (2010), de a kezdő sípszó pillanatában az még csak rossz viccnek tűnt, hogy ez a lista nemsokára Észak-Macedóniával bővül. Aztán jött Berardi, aki az üres kapuba sem volt képes berúgni a labdát, helyette valami egészen gyatra gurítással próbálkozott.

Majd a meccs végén Miovszki arca, ahogy beáll – fiatal, magas, eltökélt gyerek az MTK-ból. Pár perccel később ő csúsztatta tovább a labdát Trajkovszkinak. Már a lövés pillanatában látszott, hogy gól lesz. Egy másodperc se volt, mégis óráknak tűnt, Donnarumma így sem ért oda.

Hat sor az eredményközlő oldalon, színes zászlók, az eredmények félkövérrel. Scotland–Ukraine PSTP, Russia–Poland CANC. Egy szürke sor az egész a többi között: Italy–North Macedonia 0-1. Kimerevedik a képernyő, mi ez? Valamivel alatta New Zealand–New Caledonia 7-1. Az óceániai zóna elődöntőjében Salamon-szigetek–Pápua Új-Guinea és Új-Zéland–Tahiti mérkőzések következnek. Ők még versenyben vannak.

A szörnyű előjeleket lehetne még hosszan sorolni.

Az Eb-győzelem után a bolgárok elleni, szeptemberi blama (1-1) csak kisiklásnak tűnt, és a Svájccal szembeni meccseken is az olaszok kezében volt a döntés. Mindkétszer jobban játszottak, Bázelban hihetetlen ziccereket rontottak el, Jorginho pedig mind a két meccsen kihagyott egy tizenegyest. Az északírek elleni gyömöszölődés tömény depresszió volt, és azt a pillanatot sem felejtem el soha, amikor valamelyik hírportálon rákerestem a vb-pótselejtezők párosítására. Egy ágon a portugálokkal, idegenben, mi jöhet még? A macedónok jöttek.

Szerintem egyébként az olasz válogatott sorsfordító eseménye Spinazzola sérülése volt Belgium ellen. A Verratti köré szerveződő középpályástengely mellett ő volt a Mancini által újjáépített olasz válogatott egyik legfontosabb embere, aki az Európa-bajnokság előtti hónapokban művészi ihletettséggel futballozott. A macedónok ellen ugyancsak sérülés miatt hiányzó Chiesa mellett ő az olasz válogatott másik kulcsjátékosa, aki dinamikát, váratlanságot képes vinni a játékba. A Mancini-korszak 37 mérkőzésen át tartó veretlenségi szériája nem volt véletlen: az olaszok nemcsak eredményesen és szépen fociztak, hanem a mentalitásuk is megváltozott. Talán az Örményország elleni Eb-selejtezőn elért 9-1 volt ennek a szimbóluma: a fiatal játékosok (Zaniolo, Chiesa, Tonali) gólra éhesen fickándoztak. Igazi örömfoci volt, megállás nélkül. Meg eleve: 9 gól az olaszoktól, akik évtizedeken át arról voltak híresek, hogy az első után megálltak. A catenaccio és az álmos sztárok villanásaival megnyert meccsek sokasága után valami friss, izgalmas, előremutató dolgot prezentált nekünk az olasz válogatott.

De az is szimbolikus, hogy a belgákkal szembeni Eb-negyeddöntőben Spinazzola sérüléséig látványos támadófocit, azután már csak időhúzást láttunk az olaszoktól, akik a spanyolokkal vívott elődöntőt és az angolok elleni döntőt is inkább a korábbi olaszos erényeiket (masszivitás, csapategység, ravaszság) felvillantva hozták. Spinazzola sérülése óta a mérleg 2 győzelem, 6 döntetlen és 2 vereség. Ha a litvánok elleni 5-0-t kiveszem a sorból, akkor 9 mérkőzésen 7 szerzett gól.

És itt fontos ponthoz érkeztünk. Hogy

nincsenek világklasszis olasz csatárok.

A 2010-es évekre nem maradtak, addigra az előző generáció legjobbjai visszavonultak a válogatottól: Christian Vieri (2005-ben), Francesco Totti (2006-ban), Filippo Inzaghi (2007-ben), Alessandro Del Piero (2008-ban), Luca Toni (2009-ben). Amit csütörtökön láttunk Észak-Macedónia ellen, az nem előzmény nélküli, a baljós előjelek több mint egy évtizede itt vannak a szemünk előtt. Masszívan betonozó csapatok ellen az olasz válogatott eszköztelen, ez történt a közelmúlt világbajnokságain Új-Zéland (1-1), Paraguay (1-1) és Costa Rica (0-1), ez történt az öt évvel ezelőtti vb-pótselejtezőn Svédország ellen oda-vissza, és ez történik a nyári Európa-bajnokság óta. A csatárparákhoz képest az olaszok az Eb-ken még így is egész jól szerepelnek, ami főleg az edzők taktikai felkészültségének köszönhető. A fenti legendákhoz mérhető csatár talán csak a pályafutását eltékozló Balotelli lehetett volna, a 2012-es Eb-ezüstéremhez az ő zsenialitása is kellett, de 2016-ban az olaszok úgy jutottak a legjobb nyolcig (legyőzve a belgákat és a spanyolokat, vereséget szenvedve a betonozó írektől…), hogy Conte talán minden idők leggyengébb olasz csatárkettősével (Pellè, Éder) játszotta le a tornát. Mostanra abból a csapatból Insigne és Immobile maradt. Előbbi kifáradt és kedvetlen futballistává vált, utóbbi pedig a Serie A-ban rekordokat döntve lődözi a gólokat, miközben a válogatottban csak egy szomorúan ügető, körülményes alaknak tűnik.

Az olaszok vb-mérkőzései a legutóbbi aranyuk óta. 2010: Paraguay 1-1, Új-Zéland 1-1, Szlovákia 2-3. 2014: Anglia 2-1, Costa Rica 0-1, Uruguay 0-1.

Mancininek az Európa-bajnokság végéig minden bejött, azóta semmi, a pechszériával azonban nehezen magyarázható, hogy Olaszország egymás után másodszor sem tudta magát kvalifikálni a világbajnokságra. Ugyanezek a játékosok alig egy évvel ezelőtt Európa-bajnoki címet nyertek, a válogatott azonban az Eb óta nem működik. Az ellenfelek mintha kiismerték volna az olaszok stílusát, Mancini pedig túl sokáig ragaszkodott a taktikájához és az általa preferált játékosokhoz. A kiesésre adott első reakciókban ismét előkerültek az olasz futball általános problémái: a klubfutball kínos visszaesése, a fiatal olasz játékosokkal szembeni bizalomhiány. Az olasz közvélemény azzal szembesül, hogy a válogatott tavaly megszerzett Európa-bajnoki címe talán mégsem új kezdet volt, hanem csak kivételes pillanat a calcio lassú pusztulástörténetében. A legradikálisabb hangok teljes futballforradalmat követelnek, egy újabb új kezdetet.

Hajnalban arra ébredtem, hogy a szomszédban üvöltve bőg egy gyerek.

Félálomban felrémlik előttem az a kép, ahogy balról jobbra átrepül a labda az olaszok térfelére, Miovszki csúsztat, Trajkovszki lő.

Szóval megtörtént. Hallgatom a bömbölést, és közben eszembe jutnak az álmaim: a pótselejtező kisorsolása után néha azt álmodtam, hogy az olaszok a portugálok ellen játszanak, máskor meg már ott voltak a vébén, talán egyenesen a döntőben. Hát nem, nem lesznek ott.