Amikor nemzeti ünnep követte a nemzeti ünnepet: Magyarország–Brazília 3-0

Nyolcvanhat elején megbolydult az ország: jönnek a brazilok! Aztán Tele Santana szakvezető január 30-án kijelentette: „Ha rajtam múlik, a brazil válogatott márciusban nem utazik európai túrára. Így tehát nem játszik az NSZK és Magyarország csapata ellen sem.”

Tizennyolc nappal korábban a Népsport azt közölte: „Véglegessé vált, hogy Tele Santana nem vállalja el a szövetségi kapitányi tisztséget. Csak kommentátor lesz Mexikóban.” Nem így történt, jóllehet a brazil válogatottnak jót tett volna, ha nem Santana a kapitány. A tréner ugyanis még a legjobb négy közé sem tudta bevinni az 1982-es vb-n a „selecaót”, jóllehet azt a sikertelen csapatot a World Soccer 2007-ben minden idők hetedik legjobb együttesének nyilvánította.

Amúgy Santana dirigált 1985 májusa óta is. Elődjét, Evaristo de Macedót a santiagói vb-selejtezőn a chileiektől elszenvedett 2-1-es vereség után kipenderítették, noha ő sem volt akárki. Az 1958-as világbajnokságot megelőzően a brazil válogatott mesterlövészeként gyártotta a gólokat, majd nem tudott ellenállni a Barcelona fergeteges ajánlatának, az évi 700 ezer pesetás fizetésnek. Ezért azonban a Barca ragaszkodott ahhoz, hogy Evaristo ne utazzék a brazilok vb előtti edzőtáborába, hanem játssza le a Bilbao elleni spanyol kupaelődöntőket. Mindenki pórul járt: Evaristo Barcelonában maradt, de nem volt hajlandó pályára lépni a baszk csapattal vívott mérkőzéseken, és a katalán együttes kiesett (0-2, 4-3).

Pardon, nem mindenkit vert a sors: a brazil válogatott Evaristo nélkül is elnyerte a világbajnoki címet, sőt a „dublőr” Vavával egymás után kétszer hódította el az aranyérmet.

Santana pozíciója nyolcvanötben azért gyengült meg, mert Brazília legjobbjai előbb a riói Maracana, majd a Sao Pauló-i Morumbi stadionban egyaránt csak 1-1-et értek el Paraguay, majd Bolívia csapata ellen. Felvetődött, hogy ismét az 1958-ban és 1962-ben játékosként, aztán 1970-ben szövetségi kapitányként vb-aranyérmes Mario Zagallo kerül a posztra, de Otavio Pinto Guimaraes, a brazil szövetség 1986 elején hivatalba lépő elnöke Santana maradása mellett döntött, jóllehet Tele trénert össze sem lehet hasonlítani a varázsló Marióval. Az elöljárót talán az tévesztette meg, hogy a mértékadó angol fogadóirodáknál nyolcvanhat januárjában (is) Brazília volt a vb legfőbb esélyese, győzelme esetén minden két fontra ötöt kínáltak a bukmékerek.

Február 14-én véglegessé vált, hogy a brazilok két meccsre Európába jönnek.

Santana ezen a napon kihirdette bő keretét, de számolnia kellett azzal, hogy Zico sérült volt, míg a többi Itáliában játszót – Edinhót, Juniort, Toninho Cerezót, Socratest, Dirceut – nem akarták elengedni klubjaik. Ráadásul február végén Santana késő esti ellenőrzést tartott a játékosok szobáiban, és Leandrónak, valamnt Renato Gauchónak a hűlt helyét találta. A két labdarúgó hajnali négy tájban került elő, a rozogaságig illuminált állapotban.

A Ronaldinho módjára cselező Renato mégis felkerült az utaslistára, annyian hiányoztak a keretből. Socratesnek ugyan menlevelet adott a Fiorentina, de Santana így is négy újoncot avatott Frankfurtban: a balhátvéd Didát, valamint Müllert, Marinhót, Sidney-t. Érthető, ha NSZK együttese 2-0-ra nyert, hiszen a dél-amerikai csapatból hiányzott Leandro, Josimar, Julio Cesar, Edinho, Branco, Toninho Cerezo, Zico, Dirceu, Junior, Eder, egy komplett csapat, kapus nélkül. Az Ultima Hora című brazil lap keserűen kommentált: „Brazília semmit sem csinált. Az NSZK úgy szerzett két gólt, hogy különösebben küzdenie sem kellett érte.”

Mindez nem érdekelte hazánk felajzott szurkolóit.

A Magyarország–Brazília mérkőzésre 300 ezren igényeltek jegyet (a legolcsóbb tikett 40, a legdrágább 250 forintba került).

Az elővételi vásárlás hat nappal a találkozót megelőzően, március 10-én kezdődött, de botrányba fulladt, mert a Népstadion pénztáraiban csak a legrosszabb helyekre, a felső karéj széleire lehetett belépőt venni. A szűkös készlet annak ellenére is gyorsan elfogyott, hogy egy személy maximum négy zsugát kaphatott, aztán kizárólag diákjegyhez juthattak még azok is, akik már csak halványan emlékeztek tanuló éveikre. Sokan hazamentek, mondván: „Inkább megnézzük tévén!”

Esterházy Péter azt írta: „Vajon normális-e az a különös ismertetőjellel nem bíró, közép-európai, szocializmuson edzett, ivarérett férfiú (és ezernyi társa), aki kétnapi hideg élelemmel kiköltözik a Népstadion jegypénztára elé, hogy biztosan kapjon belépőt valamiféle futballmeccsre? Nem, nem normális. Aránytalan, értelmetlen, zavaros, zagyva, összevissza, badar, marhaság, őrültség. De régóta várok már effajta őrültségre. Merthogy katasztrofálisan normálisak vagyunk. Nem józanok, inkább fásultak, nem ép eszűek, inkább ügyesek. Unalmaskán centizgetünk. Itt mindenki olyan normális. Én is. Ám most megjöttek a brazilok.”

Végül 70 314 fizető nézőt jegyeztek, összesen 76 ezren voltak a stadionban.

S nem telt el öt perc, amikor Détári befejelte Kiprich beívelését. A szomszédos földtani intézetben rengést mértek…

A meccs felvételét nemrégiben újra lejátszották, úgyhogy nem kell az emlékeimre hagyatkoznom, jóllehet tudósítottam a találkozót a harminc évvel később brutálisan beszántott Népszabadság című napilap munkatársaként. A Leao – Edson, Oscar, Mozer, Dida – Elzo, Silas, Alemao – Renato Gaucho, Casagrande, Sidney (Müller) összetételű brazil B is nagyon jól mozgott, főként Edson, Elzo és a virtuóz Renato Gaucho. Ám a Disztl Péter – Sallai, Kardos, Garaba (Csuhay), Varga – Hannich, Nagy Antal, Bognár (Burcsa), Détári – Kiprich (Kovács), Esterházy tizeneggyel (tizennéggyel) felvonuló magyar csapat önmagát múlta felül, a második félidőben Kovács Kálmán és Esterházy Márton is beköszönt Leaónak. Megkockáztatom: Garaba Imre a maximális 10-es érdemjegy közvetlen közelében játszott, míg legalább 9 és felesre futballozott Détári Lajos, valamint Esterházy. Sallai Sándornak be kellett volna érnie szolid 9-essel… (Idehaza nem osztályozott senki.)

Húsz évvel az 1966-os világbajnokság fenomenális liverpooli 3-1-e után újra úgy tűnt: a 3-0-ra győztes magyarok a brazilok. Még a sok mindent megért Vándor Kálmán is azt írta: „A magyar csapat játéka labdarúgásunk legfényesebb sikereire emlékeztetett. A támadások ötletesek, szellemesek, ellenállhatatlanok voltak, a játékosok egymás gondolatát is kitalálták, a labdarúgás minden szépségét felvonultatták a hálás közönségnek.”

Esterházy Péter pedig azzal viccelt:

Magyar író tervez, valóság végez. Megteszem a brazilokat a szabadság titkos jelképének, erre kapnak egy hármast. És ebben nagyon is benne az öcsém keze, lábként! Sosem mondtam, hogy hálás dolog csatár rokonának lenni.

Mario Zagallo, aki televíziós kommentátorként mégis csak eljött Budapestre, nem esett kétségbe: „Jegyezzék meg a frankfurti és a budapesti brazil összeállítást – nyilatkozta –, s hasonlítsák össze majd azzal a tizeneggyel, amely június elsején Guadalajarában Spanyolország válogatottja ellen szerepel a vb-n!” (A kezdő csapatba négyen kerültek be a Népstadionban fellépők közül.) Hidegkuti Nándor is azt súgta Santana fülébe a Gundel Étteremben rendezett banketten: „Nem az a fontos, hogy itt, Budapesten mi az eredmény, hanem a világbajnokság.” Hiába, az „Öreg” a legfelső dimenziókban mozgott: volt már brazilverő, és játszott vb-döntőt, ugyebár.

Ezzel együtt rémálmunkban sem gondoltuk volna, mi következik szűk három hónappal később Irapuatóban. Ám ez az írás nem a 0-6-ról, nem is Mexikóról szól. Hanem 1986. március 16-áról. Nagy valószínűséggel akkor lépett pályára a mindmáig utolsó nemzetközi klasszisú magyar futballcsapat.

A világbajnokságtól azóta is épp olyan távol vagyunk, amennyire a braziloktól harminchat éve.

De akkor még a magyar válogatott volt felül.

Olyannyira, hogy újabb nemzeti ünnepet gerjesztett egy nappal a nemzeti ünnep után.