Nasszer al-Kelaifi, a Paris Saint-Germain elnöke 2013 januárjában egy francia lapnak adott interjút. Nevét addigra már ismerte a közvélemény, ő volt a katari állammal összefonódott párizsi terv egyik arca. „Amikor 2011-ben megérkeztünk Párizsba, öt évet adtunk magunknak, hogy felzárkózzunk az európai élvonalba és megnyerjük a Bajnokok Ligáját. Úgyhogy még van három évünk” – mondta, majd hozzátette: „a PSG-ből egy nagy európai klubot, de legfőképp egy nemzetközi sportmárkát akarunk faragni.”
A pályán és a plakátokon Lionel Messi, Neymar, Kylian Mbappé arcképei virítanak. Néhány megbicsaklástól eltekintve a párizsiak sorra nyerik a francia bajnokságot. 2021-ben a Forbes listáján bekerültek a 10 legértékesebb futballklub közé. A Bajnokok Ligájában azonban mindössze egy döntőt játszottak, azt is elvesztették. A nemzetközi szerepléseiket nézve pedig előbb juthatnak eszünkbe a bukfenceik, mint a sikereik.
Párizsban fogalommá vált a „remontada”. Ez a spanyol kifejezés olyannyira beépült a francia köznyelvbe, hogy a Larousse enciklopédia is betette az évente frissülő fogalomtárába. A remontada azt jelenti: visszajövetel. Olyan helyzetről van szó, amikor az ellenfél reménytelenül vesztes állásból megfordítja az eredményt és megnyeri a mérkőzést. Párizsban ott tartanak, hogy már nem is kell kimondani a szót, elég ha összefűzik, hogy Barcelona, Manchester United és most legutóbb, Real Madrid.
De mi vezetett ezekhez a remontadákhoz? Mitől lett ilyen szerves része a PSG szellemiségének a már-már kiszámítható kiszámíthatatlanság? Miért van az, hogy telnek az évek, de az összeomlások nem szűnnek?
