A politika mindig is játszott a magyar futballban, bár jól talán sosem

Volt-e már olyan erőteljes állami beavatkozás a magyar futball történetében, amilyennek napjainkban tanúi vagyunk?

Volt.

Békeidőben?

Akkor is. Bár kétségtelen, az 1935-tel, az NB I bevezetésével kezdődő időszak szembetűnő átalakulása összefügg a hadi gazdálkodással is. Az 1943/44-es bajnokságban például már csak három olyan klub – a Ferencváros, a Kispest és az Újpest – szerepelt, amely harmincötben is a mezőny tagja volt. Előtérbe kerültek az állami vállalatok, a vasutas klubok, a visszacsatolt városok vagy a hadiiparban érdekelt gyárak csapatai, köztük a Csepel és a Gamma; az utóbbi a negyvenes években a hatalom legkedvesebb klubjainak egyike volt.

A folyamathoz persze hozzájárult, hogy az 1935/36-os bajnokságot veretlenül megnyerő Hungáriát 1940-ben kiiktatták. Vagy ahogyan eufemisztikusan szokás emlegetni: a klub feloszlatta önmagát.

Az tény, hogy a körülmények hatására önmagát oszlatta fel, de természetesen a zsidótörvények és -rendeletek 1938-tól kezdődő sorozatánál erőteljesebb állami beavatkozás soha máskor nem volt. Ám ez korántsem csupán a futballt érintette. Mindenesetre 1939. június 19-én hírhedten antiszemita miniszteri biztost ültettek az MLSZ élére, sőt még a játékvezetők testületét is hatósági kinevezett irányította. Nyilvánvaló volt, hogy az MTK profi csapatát, a Hungáriát, majd magát az MTK-t is előbb-utóbb megszűnésre kényszerítik. Pedig az első osztályú játékosok között a zsidók számaránya ekkorra már erősen lecsökkent.

A húszas évek közepéig a válogatott labdarúgók mintegy harmada volt zsidó származású, a futball tömeges elterjedésével és a sportág profivá válásával a számuk rohamosan apadt.

A szövetségi és klubvezetők között nagyobb arány mutatkozott, ráadásul az MTK és az Újpest tulajdonosai, vezetői – Brüll Alfréd, Fodor Henrik, Aschner Lipót, Langfelder Ferenc – a magyar labdarúgás meghatározó alakjai közé tartoztak.

A Vasas miért maradt ki a szórásból? Annak ellenére, hogy dr. László András, az MLSZ alelnöke 1942 nyarán beadvánnyal fordult az Országos Testnevelési Tanácshoz, hogy az törölje a keresztény, nemzeti irányzattal szerinte szemben álló piros-kék klubot.

Dr. Gidófalvy Pál, az MLSZ élére rendelt miniszteri biztos azzal védekezett a népbíróságon: László beadványával a szövetség tulajdonképpen megmentette a Vasast, hiszen a kizárásról titkos szavazással kellett dönteni. Gidófalvyt elítélték ugyan, de viszonylag rövid időre. Hozzáteszem, a Vasas élére is miniszteri biztost vezényeltek. A klubot feltehetően azért nem söpörték el, mert azt gondolták: a munkásokat esetleg át lehet nevelni, a szerintük menthetetlenül kártékony zsidókon viszont képtelenség változtatni, ők azoknak születtek, ha akarták, ha nem.

Milyen társadalmi hatása volt Magyarországon a futballnak a második világháborúig?

A tömegkultúra része volt, de a politika figyelmét nem különösebben keltette fel. Az állam gyanakodva tekintett a labdarúgásra, mert prominensei úgy vélték, nem nevel fegyelmezett embereket, ellentétben – mondjuk – az atlétikával, amelyet a keresztény, nemzeti körök jóval értékesebbnek tartottak a futballnál.

A Horthy-korban a trianoni határok lebontása volt a cél, ehhez edzett ifjúságra volt szükség.

E gondolathoz passzolt az 1921-es testnevelési törvénnyel életre hívott leventemozgalom vagy a Testnevelési Főiskola, amelynek létesítése unikumnak számított akkoriban. A hangsúly a tömegsporton volt, ugyanúgy, mint a második világháborút követő években. A labdarúgásról az úri Magyarország kimondatlanul is azt tartotta: proli szórakozás, zsidó vezetőkkel.

Mégis virágzott a futball, tömegek jártak a meccsekre.

Ahogyan moziba is, az államtól függetlenül. De kétségtelen: ha a játékosok klasszisát nézzük, valóban boom volt. Ám a magyar labdarúgás mindennapjaira a tőkeszegénység nyomta rá a bélyegét a húszas-harmincas években is. A nagy és a kevésbé nagy klubokat gyakorlatilag a külföld finanszírozta, az MTK, az FTC, az Újpest, sőt néhány vidéki csapat is több meccset játszott az évente többször ismétlődő portyák során a határokon túl, mint itthon. A másik forrás a játékoseladás volt. Az 1930-as évek elején induló francia profi bajnokságot szinte megtöltötték a magyarok. Néhány év alatt a miskolci Attila öt, a debreceni Bocskai három játékost adott el Franciaországba, s jellemző, hogy a Kispest konkrétan Nemes-Nehadoma József szerződésének köszönhette a túlélését. (A Mulhouse 16 ezer pengőnek megfelelő összeget fizetett a csatárért – a szerk.) A háború kezdetével mind a túrák, mind a külföldi szerződések lehetetlenné váltak, s ez tönkretette az államilag nem finanszírozott klubokat.

Azt mondta, a második világháború után is a tömegsport volt a fókuszban. Maradt minden a régiben?

A felfogás nem változott, a Rákosi-rezsimben sem a labdával játszadozó embereket favorizálták.

A tömegsportmozgalom is az MHK, azaz a Munkára, Harcra, Kész volt, amelynek még az elnevezésében sem utaltak a sportra, ahogyan korábban a leventemozgalom esetében sem.

Akkor miért harcoltak?

A békéért. A lényeg: a politikai szándékok tekintetében továbbra sem az élsport került a fókuszba. Az, hogy az olimpiákon jóval sikeresebbek voltunk a keleti blokk legtöbb országánál, a hagyományos magyar sportkultúra eredménye.

Ami a futballt illeti, a Szabad Nép 1954-ig alig két hasábon számolt be a bajnoki fordulókról, nagyjából így: Honvéd–Dózsa 1-1, Népstadion, 90 000 néző, gólszerző: Puskás, illetve Szusza.

Ebből az is kitűnik, hogy – szovjet mintára – bázis alapú sportszervezés zajlott. A klubokat szak- és erőszakszervezetek alá rendelték. Az Újpestből nem is Újpesti, hanem Budapesti Dózsa lett; így, ilyen néven vált az országos struktúra részévé. S ahogyan a Vasas 1944 tavaszától kényszerűen Kinizsiként szerepelt, és sárga-kékben játszott, úgy az FTC nevét Kinizsire, a színét piros-fehérre változtatták. A Fradi az ellenszenvet főként annak köszönhette, hogy negyvennégyben fél évig a tömeggyilkos Jaross Andor miniszter állt a Ferencváros élén, ezért a klubot a nácik hű szövetségeseivel azonosították, fasisztának kiáltották ki.

A Kádár-rendszer a futballban is más világ volt?

Igen. A Rákosi-rezsim például bizalmatlanul tekintett a Vasasra a klub szociáldemokrata tradíciói miatt. De a legfőbb változást az okozta, hogy az egész Kádár-rendszer arról szólt: hagyjuk békén az embereket, a miénk a legvidámabb barakk. A politika nagyobb szabadságot adott az embereknek, mint ötvenhat előtt vagy a többi szocialista országban. Ebben a kontextusban értelmezhető, hogy a labdarúgásban lényegében megszűnt a közvetlen szovjet hatás. A bázis alapú sportszervezés ugyan a rendszerváltásig élt, de már nem olyan merev struktúrában, mint ötvenhat előtt. Ellenben

sorakoztak az első osztályban a szocialista ipar- és bányavidékek csapatai, a Dorog, a Dunaújváros, a Komló, az Ózd, a Salgótarján, a Tatabánya, mind erősebb lett a Győri ETO és a Videoton.

S látványosan átrendeződött az élklubok mezőnye; tudomásom szerint nincs arra vonatkozó dokumentum, hogy erről a nagypolitika döntött volna. A Honvéd és az MTK primátusát felváltotta az FTC, a Vasas, az Újpest fölénye.

Mit szól napjaink tendenciájához?

Nem hiszem, hogy közvetlenül a nagypolitika döntése lenne a Kisvárda vagy a Mezőkövesd megjelenése az NB I-ben, inkább helyi erős emberek ambíciói lehetnek a háttérben. De a folyamatokba nem látok bele igazán.

Felcsút?

Az nyilván külön történet. Ezzel együtt sem valószínűsíthető, hogy a labdarúgás kistafírozásával a politikai haszonszerzés lett volna a cél, olyan gyenge a magyar futball. S világosnak kellett lennie kétezertízben is: Magyarország egyhamar nem lesz a nemzetközi labdarúgás élmezőnyében, mint hajdanán.

Akkor mi az oka az irdatlan pénzszórásnak, a hovatovább provinciális bajnokságnak?

Nem tudhatom. Ahogyan az sem sejthető, mi lenne, ha a politika másként kezelte volna a futballt az utóbbi évtizedben. Ami biztos: a magyar bajnokság alig érdekli az embereket, hovatovább a minimális ingerküszöböt sem éri el. Ám feltehetően az is szerepet játszott az emberek eltávolodásában, hogy legalább húsz esztendeje rendszeresen látni a legjobb külföldi mérkőzéseket a televízióban. Ezt támasztja alá, hogy nemzetközi tendenciáról van szó, a magyarnál magasabban jegyzett cseh, szerb vagy horvát bajnokság mérkőzéseinek átlag nézőszáma nagyságrendileg a magyaréval azonos. Pedig szunnyadó érdeklődés azért van a magyar futball, főleg a válogatott iránt, ezt tízezrek franciaországi kiutazása bizonyította 2016-ban.

Jobbak-e labdarúgó-kilátások, mint amilyenek 2009-ben voltak?

Nem hiszem, de ez sem az én asztalom. Amint

azt gondolom, vagy legalábbis szeretném azt gondolni, hogy a folyamat egyetlen állomása sem a miniszterelnök döntése.