Így mentette meg Rangnickot és a Manchester Unitedet egy 19 éves játékos

Tort ül eddig az idegenben lőtt gólok eltörlése

Az idei kiírásra az UEFA eltörölte az idegenben lőtt gólok szabályát, így a nyolcaddöntőktől is épp ugyanannyit ér egy gól. Várhatóan ez majd a hosszabbítások számát fogja megnövelni, ami adott esetben akár vezethet is izgalomhoz, ám eddig inkább kényelmetlenségeket szül. Az előző keddi Paris Saint-Germain-Real Madrid után ezúttal a Villarreal-Juventus mérkőzés fulladt unalomba. Sem Unai Emery, sem Massimiliano Allegri nem a kockázatvállalásról híres, így

Dusan Vlahovic – szemet gyönyörködtető – korai góljától eltekintve minden úgy történt, ahogy azt várni lehetett.

Ha sikerül áttörni a stabil állások mögül, az nyilván örömteli, de sokkal fontosabb, hogy versenyben maradjunk, minthogy hamar eldőljön a továbbjutás. Ha a fordulatokat akarta növelni az európai szövetség, az kissé félrement, mert így az esetenkénti óvatoskodás helyett az odavágókat van, ahol kis túlzással meg sem kéne szervezni.

Ralf Rangnick jól gondolkodott, csak semmire nem ment vele

Joggal húzhatták a szemöldöküket azok, akik a Manchester United kezdőjén próbálták átrágni magukat az kezdő sípszó előtt. Mindkét jobbhátvéd, Aaron Wan-Bissaka és Diogo Dalot is egészségesen ült a padon, eközben Raphael Varane és Harry Maguire mellett Victor Lindelöf is kifuthatott az első percektől kezdve. Az Atlético Madridot a várakozásoknak megfelelően a már megszokottá váló, 3/5 védős felállásban küldte ki Diego Simeone – középen áthatolhatatlan, nagyon masszív védekezésre készülhettek a Vörös Ördögök. A menedzserük, Ralf Rangnick így úgy gondolkodott, megkerüli a Matracosokat és ott kerekedik föléjük, ahol a szerkezet a legvékonyabb: a széleken.

Kapcsolódó

Rangnick nem ebben a szezonban fogja megoldani a Manchester United problémáit

A Manchester United évek óta tartó vakrepülése után olyan edző ült a kispadra, aki az elmúlt évtizedben leginkább klubépítőként vívta ki a tiszteletet. De hagyják-e, hogy később ebben a szerepkörben bizonyítson?

Lindelöf betétele – akármilyen furcsán hangzik – emiatt történhetett. Vele az építkezés különböző fázisaiban más-más formát vehetett volna fel a United – már, ha a játékosok meg tudták volna valósítani a német szakember elképzeléseit. A belső területeket szinte kiürítve (kicsit hasonlóan az Inter Liverpool elleni terveihez) az lett volna a lényeg, hogy Sancho és Rashford, a két szélső egy-az-egyezhessen a madridi szárnyvédőkkel, majd mögéjük kerüljenek – de ebből semmi sem sikerült. Annak érdekében, hogy széthúzzák azt Atlético szerkezetét, a manchesteriek saját magukat húzták szét, óriási lyukacsokat ütve a futballistáik közé, megakadályozva, hogy jól működő, előrefelé könnyen haladó passzjátékkal támadhassák a spanyolokat. Lindelöf nem merészkedett előre, a többieken pedig az látszott, mintha zavaros volna, kinek és hova kéne kell helyezkednie, ahogy feljebb értek a pályán.

Nem csoda, hogy az első 45 percben nulla, azaz nulla alkalommal ért labdába vendégjátékos az Atlético Madrid tizenhatosán belül.

Anthony Elanga, a megmentő

Hosszú ideje hatalmas problémája a Manchester Unitednek, hogy túlságosan sokan kérik lábra a labdát, mindenki bele akar érni támadás közben, mindenki maga akar megindulni vagy kiosztani a nagy zsugát. Egy jól működő offenzíva azonban nem kizárólag olyan futballisták összessége, akik az orrukon pörgetik a játékszert. Rendkívül fontos részét képezik azok, akik csak a szélességet adják, vagy – még inkább – azok, akik területbe futnak és mozgásra késztetik a védőket. Ez a fennálló probléma Cristiano Ronaldo érkezésével még inkább súlyosbodott, hiszen amíg a tavaly remeklő Edinson Cavani például kifejezetten a visszalépésekben, érkezésekben erős és nem igényli állandóan a passzokat, addig a portugál ebben a tekintetben pontosan úgy viselkedik, mint karrierje csúcsán, a Real Madridban. Marcus Rashford és Paul Pogba is így érzi magát a legkomfortosabban – míg Bruno Fernandes a már említett irányító hiányában rákényszerül arra, hogy rendszeresen visszamásszon és előre mozdítsa a csapatot.

Az Old Trafford közönsége különösen érzékeny a saját nevelésű fiatalok esetleges feltűnésére, az akadémiájukon dédelgetett angol ígéretek beépítése már-már a klub elsődleges identitásképzője. A legutóbbi világklasszis-matéria Mason Greenwood képében lépett elő az elmúlt években, az angol támadó családon belüli erőszak-ügye azonban lehetséges, hogy véglegesen elásta a labdarúgó karrierjét. A United a bírósági tárgyalás és a nyomozás végéig kitette őt a keretből és nem látogathatja az edzéseket. A szurkolók – és Ralf Rangnick – szerencséjére az így felszabaduló játékperceket egy másik carringtoni nebuló vehette át. Anthony Elanga ugyan nem a szigetország polgára, svéd, de 13 éves kora óta az együttesnél cseperedik és hűen képviseli az oly’ sokat hangoztatott „United-way”-t.

Pusztán tehetség tekintetében nem vetekedhet Greenwooddal, de olyasvalamit ad a csapatnak, ami jelen pillanatban felbecsülhetetlen értékkel bír. Amellett, hogy hihetetlen lelkes és őrületes lendülettel veti bele magát a meccsekbe, kiválóan fut meg útvonalakat és sokadszorra bizonyította, mennyire más, ha a MU játékmestereinek van is kit keresnie.

Amint beállt (75. perc) abszolút új színt hozott.

A gól előtt pedig a labdaszerzés pillanatában tudta, hogy indulni kell – nem várni és kérni a bogyót.

Túlságosan belazultak az amszterdamiak

Amikor egy letámadás után, magasan lefülelt átadásból vezetést szerzett az Ajax Dusan Tadic révén, azt lehetett gondolni, beigazolódnak a várakozások és a hollandok simán átgázolnak a Benficán. A portugál klub nem épp története legszebb időszakát éli: azon túl, hogy tavaly nyáron Luís Filipe Vieira exelnököt házi őrizetbe vették, ekképp át kellett strukturálni a vezetőséget, Jorge Jesus edző a szezon kellős közepén, december végén távozott. A helyét ideiglenesen Nélson Veríssimo vette át, akit kinevezésekor is csak átmeneti megoldásnak gondoltak – tulajdonképp deklarálva, hogy ez az év az erő gyűjtéséről és az újrakezdésről szól, nem az eredményekről. Ehhez és az Ajax általában lehengerlő focijához képest Veríssimo remek tervet eszelt ki, amit a vendégek hozzáállása is kisegített.

Erik Ten Hag gárdájának egyik legfőbb ereje, hogy mennyire eszes és felkészült taktikailag. Magától értetődő módon váltogatják a labdakihozatalok során a formációt – ez ezúttal sem történt másként. Csakhogy a Benfica nem adta olcsón a bőrét és ők is nagyon flexibilisen alkamazkodtak a letámadás során annak érdekében, hogy a lehető legnagyobb mértékben megnehezítsék Daley Blindék dolgát.

Azért rémületesen kellemetlen az Ajax ellen játszani, mert egyénileg briliánsan képzett szinte minden futballistájuk. Ha kollektíven, fekvő rendőrként is magasodsz előttük, akkor is megoldást fognak találni. A brazil Antony egy laza köténnyel adta meg a párharc alaphangját az első percekben, de Tadic, Ryan Gravenberch és Nusszair Mazraui is könnyedén libbent át egy-egy rizikós szituáción, ha kellett. Egyik gólért sem szakadtak meg a hollandok – mégis iksszel távozhattak csupán. Miért?

Egy sor taktikai érdekességet lehetett megfigyelni, ám végig egy kellemetlen érzés lebegett a gyep felett: az Ajax nem igazán szakadt meg a győzelemért.

Ez az elején tárgyaltak és az idegenben lőtt gólok eltörlése révén nem is meglepetés, és ez az akár flegmaságnak vagy életlenségnek mondható hozzáállás a Benfica egyenlítő találatánál öltött leginkább testet. Labdát vesztettek, majd a tőlük megszokott gyors kontrapresszing helyett úgy döntött a támadósor és a középpálya zöme, hogy nem segít vissza.

Ráfizettek – Jaremcsuk üresen robbanhatott rá a kipattanóra, úgyhogy a visszavágón dől el, mennyire vehetjük komolyan az amszterdamiak BL-esélyeit.

Ha nagyon nem megy, a korábbiakhoz még mindig vissza lehet nyúlni

Ezen a héten talán a Chelsea-Lille összecsapás csapta a legalacsonyabb hullámokat. Bár voltak kellemetlen momentumai az angoloknak, alapvetően megérdemelten és simán szereztek előnyt a francia címvédő ellenében, nagyban köszönhetően a Romelu Lukaku helyén, kvázi középcsatárként pályára lépő Kai Havertznek. A németnek korántsem ismeretlen a poszt, hogy ne menjünk messzebb, a tavalyi Bajnokok Ligája kieséses szakaszában is sokszor ő kapott helyet a mezőnyön átgyalogoló Chelsea támadósorának centrumában.

Az augusztusban megérkező Lukakut messiásként várták London kék felén, miután annyi helyzetet puskáztak el az előző idényben, hogy az éksor közepén éktelenkedő lyukat muszájnak látszott feltölteni. Erre a 2020-21-es szezon egyik legjobb teljesítményét nyújtó, minden sorozatot figyelembe véve 30 gólt rúgó és 10 asszisztot adó belga igen pazar opciónak tűnt. Biztató kezdet után ugyanakkor ősszel megsérült és azóta se a formáját, se a helyét nem találja. Thomas Tuchel már nyilvánosan is kijelentette, hogy egyszerűen nem tudta beilleszteni őt a Chelsea-be – és bár sosem fogja a teljes csapatot egy emberhez szabni, ki kell ötlenie, miképp tudják többször helyzetbe hozni Lukakut.

Havertz teljesen más típusú focista, egyfajta középpályás-csatár átmenet.

Irdatlanul sokat mozog mélységben és szélességben is, sokkal fluidabbá, folyékonyabbá, nehezen kiszámíthatóbbá téve a támadásokat. Mivel nem rendelkezett góllövővel, Tuchel ezzel kerekedett az ellenfelek fölé tavaly, nem kis sikerrel. Havertz-cel a Chelsea azt az önmagát idézte, amely a legrangosabb kupasorozat fináléjában felemelhette a trófeát, és ugyan elvileg Lukaku kizárólag pihentetés céljából, fáradtság miatt maradt a kispadon, ez a folytatásra is fontos tanulsággal szolgálhat.