Rangnick nem ebben a szezonban fogja megoldani a Manchester United problémáit

Jelenleg talán egyetlen edző sincs a világon, aki rövid távon igazán látványos fejlődést tudna elérni a Manchester United kispadján. Sir Alex Ferguson visszavonulását követően a Vörös Ördögök edzőről edzőre, elképzelésről elképzelésre ugráltak, ami mindent jelez, csak határozott, hosszú távú víziót nem. Megpróbálták a pozíciós játékra építő holland vonalat Louis Van Gaallal, majd ezzel teljesen szembemenve a pragmatikus, a labda birtoklását a hiba lehetőségeként értelmező José Mourinhóhoz fordultak, hogy végül a fergusoni idők nosztalgiavonatára felülve Ole Gunnar Solskjaert állítsák a kormánykerékhez.

Ahogyan az edzők váltották egymást, úgy alakult a keret is az aktuális szakember ízlése szerint, ami azt eredményezte, hogy a Premier League rekordbajnoka valódi szörnyszülött lett. Olyan, amely nem illeszthető be egyetlen hosszú távú játékkoncepcióba sem.

Ezzel a problémával kell jelenleg is szembenéznie az együttest a szezon végéig ideiglenes vezetőedzőként irányító, majd később elvileg a klubot a háttérből segítő Ralf Rangnicknak, akinél jobban kevesen tudják, hogyan kell felépíteni egy csapatot az adott játékkoncepció mentén.

Mire elég a Rangnick-féle presszingiskola?

Már szinte közhellyé koptatott az a tény, hogy a jelenkori német labdarúgás egyik megalapozója Ralf Rangnick, aki hazájában szélesebb körben elterjesztette a területvédekezéssel kombinált a letámadást, melyet ő maga olyan legendás edzőktől lesett el, mint Valerij Lobanovszkij és Arrigo Sacchi. A hatása pedig jelenleg is érződik többek között Thomas Tuchel, Jürgen Klopp, Julian Nagelsmann vagy éppen Ralph Hasenhüttl edzői elképzeléseiben, de kis túlzással a végtelenségig lehetne sorolni azokat a szakembereket, akikre ez a játékfilozófia közvetlenül vagy közvetetten hatást gyakorolt.

Ugyanakkor gondolatai nem csak a kollégáit formálták. Teljes klubokat és klubhálózatokat épített fel, kezdve a Dietmar Hopp által tulajdonolt Hoffenheimmel, majd Dieter Mateschitz Red Bull-birodalmának futballklubhálózatával, amelynek minden egyes csapata Rangnick módszerei és elképzelései alapján indult el a fejlődés útján, később házon belül kimunkálva a mester tanainak alapelveit.

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy a Manchester United az utóbbi évtizedben a pályán teljesen elveszítette az identitását.

És ezen Rangnick valószínűleg csak hosszú távon tudna változtatni, ha valóban fennmarad a kapcsolat közte és a klub között a következő években, de edzőként az alapelveit már most igyekszik a gyakorlatba átültetni.

Ennek legegyértelműbb bizonyítéka a letámadás intenzitása, amely jelentősen megnőtt ahhoz az időszakhoz képest, amikor még Solskjaer irányította a csapatot. Rangnick első mérkőzése óta a Manchester United az Understat adatai szerint 10,45 átadást engedélyez az ellenfeleknek, mielőtt valamilyen védekező akciót hajtana végre, míg Solskjaer alatt ez a szám még 12,99 volt.

Ennél is beszédesebb az, hogy a Rangnick-érában a Manchester United ellenfelei csak 75 százalékos pontossággal tudják kivitelezni az átadásaikat, amit ligaszinten is csak a Liverpool, valamint a Manchester City tud felülmúlni.

A Rangnick-hatás a védekezés eredményességében is tetten érhető: Solskjaer alatt a Manchester United meccsenként átlagosan 1,2 gólt kapott, miközben a várható gólok mennyisége (xGA) ennél még jóval rosszabb képet festett a csapatról az 1,7-es átlaggal. Ehhez képest a német edzővel a Manchester United mindössze 0,9 gólt kap meccsenként, és a várhatóan kapott góljaik száma is 1,03-ra csökkent, ami óriási javulás a korábbiakhoz képest.

Azonban mielőtt kijelentenénk, hogy Ralf Rangnick tökéletesen megoldotta a Manchester United védekezését, érdemes figyelembe venni, hogy a vele eddig megvívott tizenegy bajnoki mérkőzésből mindössze négyet játszottak olyan csapatok ellen, amely jelenleg a tabella első felében található, miközben az alsóházi ellenfelek egy része eleve lemondott a labdáról a meccsek nagy részében.

Ráadásul a Rangnick által megvalósított letámadás közel sem tökéletes: bár a labdavesztések után a kontrapresszinget többnyire agresszívan és hatékonyan valósítja meg a Manchester United, amikor az ellenfél hátulról kezdi meg az építkezést, akkor gyakran túl sok időt hagynak a védőknek a labda megjátszására. Az elkésett letámadási kísérletek miatt pedig a védelmi vonalak között, vagy a széleken nyílik hatalmas terület a rivális számára.

Erre remek példa a Southampton egyenlítő gólja az Old Traffordon. A magasan ragadó szélsők miatt Diogo Dalotnak kellett kilépnie az ellenfél szélsőhátvédjére, a szélről középre mozgó Elyounoussi pedig hatalmas területen kapta meg üresen a labdát a középpályás és a védelmi vonal között, míg a centrumban McTominay kettő az egy elleni szituációban találta magát. Raphael Varane-nak erre reagálnia kellett, de amint kilépett a védelemből a szabadon maradt ellenfélre, Che Adams azonnal beindult mögé, és megszerezte a végül egy pontot érő találatot.

Néhány nappal később, a Brighton elleni bajnokin is hasonló problémákkal kellett szembenéznie a Manchester Unitednek, amely 4-1-4-1-es alakzatban igyekezett védekezni a 4-3-1-2-ben építkező vendégek ellen. Mivel Cristiano Ronaldo passzívan csak arra figyelt, hogy Bissouma ne tudjon labdához jutni középen, Webster a védelemből egészen a félpályáig cipelhette a labdát, és mivel Frednek a középpályáról kilépve kellett rá nyomást helyezni, egy szélre kitett labda után Luke Shaw máris egy kettő az egy elleni szituációban találta magát.

Mivel a Manchester United folyamatosan ezzel a problémával szembesült, Rangnick néhány egyszerű kézjellel 22 perc játék után arra utasította a játékosait, álljanak át 4-2-3-1-re, hogy a védőket hamarabb nyomás alá tudják helyezni, de ez sem bizonyult tökéletes megoldásnak. Cristiano Ronaldo továbbra is passzív maradt a védekezésben, csak immár nem a legmélyebben játszó középpályás, hanem az egyik középhátvéd mellett helyezkedett, így a jobb oldalon Elangának kellett a szélről belépnie, hogy nyomást helyezzen a labdás játékosra.

Ez viszont azt eredményezte, hogy Cucurella balhátvédként üresen maradt a szélen, és akárcsak a Southampton elleni gólnál, ismét a jobbhátvédnek kellett feljebb lépnie, megnyitva maga mögött a területet a beinduló középpályás számára, ezzel együtt rákényszerítve Lindelöföt arra, hogy a védelem tengelyét elhagyva a szélen kelljen egy az egy elleni párharcot vívnia.

A számok tehát fejlődést mutatnak a labda nélküli játékban,

sőt az agresszív kontrapresszinget többször is gólra tudta már váltani a Manchester United (például pont a Brighton ellen, vagy korábban az Aston Villa elleni második találatnál), de Ralf Rangnick továbbra sem volt képes megtalálni azt a szerkezetet, amelyben a csapata labda ellen hatékonyan tudna működni.

Az első meccseken alkalmazott 4-2-2-2-t hamar leváltotta 4-3-3-ra, ám ezt követően is számos alkalommal kényszerült arra a német edző, hogy meccsek közben variálja át a csapatát, miután az ellenfelek túlságosan könnyedén jutottak el a kapujukig.

A hiányzó helyzeteket a hiányzó gólok váltották

Rangnick kinevezéskor egyértelműnek tűnt, hogy a feljebb tekert és a korábbiakhoz képest jóval intenzívebb letámadás miatt a védekezés területén várható fejlődés a Manchester Unitedtől, és ez félig-meddig tényleg meg is valósult.

Ami miatt már sokkal jobban lehetett aggódni, az a támadójáték hatékonysága. Rangnick sportigazgatói és edzői pályafutása során is az erősen vertikális, labdaszerzésekből indított, gyorsan végigvitt támadásokat preferálta, amire a Red Bull-iskolát is alapozta.

Viszont a Premier League-ben azok a Rangnick-tanokat követő edzők tudtak igazán érvényesülni, akik a módszereit a futball legmagasabb szintjén szinte már elengedhetetlen, jól működő pozíciós játékkal kombinálták, amivel felállt védelmeket is sikeresebben fel tudtak törni.

Az eddigiek alapján viszont úgy tűnik, hogy Rangnick nem tudta tartani a lépést a korral.

Irányításával a Manchester United meccsenként eddig átlagosan 1,4 gólt szerzett, de amíg néhány héttel ezelőttig a Vörös Ördögök problémája többnyire az volt, hogy csak nagyon kevés igazán nagy helyzetet tudtak kialakítani, és emellé számos alacsony minőségű, többnyire a tizenhatoson belülről érkező kísérlet párosult, addig az elmúlt hetekben megfordult a trend: hiába alakított ki meccsenként számos helyzetet a csapat, azokat nem, vagy alig tudta értékesíteni.

A Mancheser United az elmúlt három bajnoki mérkőzésén a Burnley, a Southampton, valamint a Brighton ellen az Understat adatai szerint 7,57 gólra elegendő helyzetet dolgozott ki, de ezekből összesen csak 4 gólt szerzett, ami miatt a háromból csupán egyetlen meccset nyert meg.

A helyzetek kialakításában tehát szintén észrevehető a fejlődés a csapat játékában, ez pedig annak ellenére is biztató lehet a jövőre nézve, hogy mindemellett az elmúlt néhány mérkőzésen nem sikerült optimális eredményeket elérni.

A Ronaldo-probléma

A Manchester Unitedtől az elmúlt években látott koncepciótlanságnak a csúcsa egyértelműen Cristiano Ronaldo leigazolása, aki 37 évesen már jóval több problémát okoz a csapatnak, mint amekkora előnyt jelent a jelenléte.

A portugál játékos továbbra is nagy mennyiségben veszélyezteti az ellenfelek kapuját. A Premier League mezőnyében csak Mohamed Salah (3,93) és Hakim Ziyech (4,01) ereszt meg nála (3,85) több lövési kísérletet kilencven perces átlagban, valamint a büntetők nélkül számított várható góljainak a mennyisége is a negyedik legtöbb az angol bajnokságban (9,1). Ugyanakkor Rangnick érkezése óta a gólok elmaradoztak, és mindössze három alkalommal rezgette meg az ellenfelek hálóját. Látványosan kiderült, hogy Cristiano Ronaldo összességében mennyire keveset tud hozzáadni a Manchester United játékához.

Ha megnézzük Európa legjobb csapatait, akkor a legegyértelműbb fokmérője a futball változásának, hogy mennyire sokoldalúak lettek az elit játékosok. Az én pályafutásom alatt általában még csak a munka bizonyos részeire kellett koncentrálni. Azt hallhattad, hogy a kapusnak jól kell védenie, a védőknek és a középpályásoknak meg kell nyerniük a párharcaikat, a szélsőknek helyzeteket kell kialakítaniuk, a csatároknak pedig gólokat kell lőniük. Ez ma már közel sem elég. A nagy trófeákért harcoló klubok nem fogják leigazolni azokat a kapusokat, akik jól védenek, de nem tudnak beszállni a labdakihozatalokba. A védőktől szintén nem elég, ha megállítják az ellenfelet, ha nem tudnak nyomás alatt jól passzolni. A szélsőhátvédek gyakorlatilag leváltották a klasszikus szélsőket, a lesipuskás csatárok pedig már szinte nem is léteznek a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapatában. Őket azok a csatárok váltották, akik képesek elindítani a letámadást is

– írja Cristiano Ronaldo kapcsán Jamie Carragher, a Liverpool egykori védője.

A legtöbb kritika nem meglepő módon éppen a Carragher által említett utolsó tényező miatt érte a United portugál játékosát. Cristiano Ronaldo már nem tud, vagy nem is akar komoly szerepet vállalni a labda elleni játékban. Az öt európai topligát figyelembe véve a meccsenkénti 6,94 nyomásgyakorlási kísérletivel a támadók között a legalsó egy százalékba tartozik, ami egy olyan edző csapatában, akinek filozófiájában a visszatámadás és a letámadás az alap, óriási hátrányt jelent.

Elég csak visszatérni a korábban kiemelt néhány jelenetre a Brighton elleni mérkőzésről: Cristiano Ronaldo egyszerre csak egy feladatot képes elvégezni. Először csak a pozícióját tartotta az ellenfél legmélyebben helyezkedő középpályása mellett, de nem helyezett nyomást a fedezőárnyékát használva az ellenfél védőjére, ami miatt a csapat szerkezete teljesen elcsúszott. Később egy sorral feljebb tolva szintén csak lecövekelt az egyik védő mellett, de a másik hátvédre már nem helyezett nyomást, ami miatt a csapat többi részének teljesen máshogyan kellett reagálnia az ellenfél támadásépítésére.

A sikerességhez teljes kultúraváltásra lesz szükség

Ralf Rangnick irányítása alatt a csapat továbbra is számos problémával küzd mind labdával, mind labda nélkül, de a lassú fejlődés jelei elkezdtek nyilvánvalóan kirajzolódni. A kérdés valójában az, hogy ezt a fejlődést sikerül-e fenntartani, vagy csak éppen felfelé ívelő pályán vagyunk a United hullámvasútján, mielőtt ismét megkezdődik a zuhanás.

Azt mindenesetre előre sejteni lehetett, hogy a könnyűkezű, a játékosoknak nagy szabadságot adó Solskjaer után Rangnick nem fogja minden játékos szívét elnyerni a keménykezű felfogásával, a komolyabb, részletesebb taktikai felkészítésre tett törekvéseivel, és az utóbbi hetekben erről több információ is napvilágot látott az öltözőből.

Ezeknek a problémáknak a megoldására pedig a következő néhány hónap nem lesz elég Ralf Rangnick számára, miközben kérdés:

megkapja-e a lehetőséget, hogy tovább dolgozzon a csapattal?

Jelenleg kevés az esélye annak, hogy az edzői megbízatását további évekre meghosszabbítanák, ám az eredeti megállapodás szerint ettől függetlenül további két évig még konzulensként segítheti a klub működését.

De az egyelőre nem tudható, hogy ebbe mekkora mellszélességgel lesz hajlandó beleállni maga a klub, ha esetleg a csapatnak nem sikerül kiharcolnia ebben a szezonban a Bajnokok Ligája-indulást, amire jelen állás szerint igencsak komoly esély mutatkozik.

Az mindenesetre elég egyértelmű, hogy Rangnick most klubvezetőként komolyabb presztízzsel és szakmai hozzáadott értékkel bír, mint vezetőedzőként. Vagyis abban a funkciójában tudna a leginkább segíteni, megszabni az irányt, amely alapján a következő években a Manchester United a korábbiakhoz képest sokkal tudatosabban lenne képes építkezni. Az már kiderült, és a jelenlegi helyzetben is jól látszik, hogy egymástól teljesen eltérő stílusú edzők által szerződtetett játékosokból és csupán marketingértékkel bíró világsztárok leigazolásával nem lehet előrelépni a futball legmagasabb szintjén.

De vajon képes és hajlandó-e másra a Manchester United?