Hullámvasutazó válogatott, Szoboszlai-rekord, a Fradi és senki más: ez volt 2021 a magyar futballban

Kicsit olyan a magyar futball 2021-es éve, mintha vennénk egy csomag mindenízű drazsét a Harry Potter-könyvekből: ha szemezgetünk, találunk ízletes, édes darabokat, megmagyarázhatatlanul keserűeket és olyanokat, amelyekről magunk is nehezen tudjuk eldönteni, hogy finomak-e. A rendkívüli módon megtámogatott magyar futball ott van, ahol az elmúlt bő évtizedben: az európai középmezőny közepén. A hazai labdarúgás stabilitása, anyagi vonzereje kétségkívül nagyobb, mint a rendszerváltás óta bármikor. A kérdés, hogy a futballbuborék meddig marad fent, és az is, hogy a stabilitás évei alatt sikerült, sikerül-e az elit szintjét megközelítő vagy megütő játékosokat képezni?

A-válogatott: fent is, lent is, nyári csúccsal

Ha volt az évnek magyar futballpillanata, az minden bizonnyal Fiola Attila gólja a franciák elleni Eb-csoportmérkőzésen, a Puskás Arénában: a kőkemény védő váratlan előretörése és végtelenül higgadt befejezése eksztázisba űzte az új nemzeti stadiont megtöltő közönséget. A világbajnoki címvédő elleni 1-1 és a 2014-es világbajnok németekkel szembeni 2-2 minden további nélkül nevezhető az év csúcspontjának a hazai futball szempontjából – még ha a két döntetlen és a portugálok elleni 0–3 nem is volt elég a továbbjutáshoz. De ha bárki azt mondja a torna előtt, a magyar válogatott ebben a négyesben az utolsó pillanatig megőrzi esélyét arra, hogy továbblépjen – hát, az illetőt alighanem azzal vádoltuk volna meg, hogy optimizmustabletta-függőségben szenved…

Az ősz már a hullámvasút lefelé ívelő szakasza volt:

az angolok elleni súlyos hazai vereség (amelyet nem ellensúlyozott az idegenbeli bravúros iksz sem), az albánok elleni kettős kudarc, az andorraiak elleni szenvedés megmutatta, hogy milyen a válogatott csúnyábbik arca. A pályán kívül történtekért beszedett büntetések pedig (sajnos) állandó kísérőelemekké váltak. A mérleg – 6 győzelem, 5 döntetlen, 4 vereség – jól mutatja a vegyes képet. Ha pont/meccs mutatóra konvertáljuk a szereplést, akkor a kapott 1,53 a 2010 óta eltelt periódusban a hatodik legmagasabb érték, kicsivel az átlag és a medián fölött. Tegyük hozzá, ilyen nehézségű ellenfelekkel (a 15-ből 5 mérkőzés a világranglista első 12 helyezettje között jegyzett csapat ellen volt) kevés évben találkozik a válogatott.

Marco Rossi szövetségi kapitánynak és stábjának nincs könnyű dolga: a merítés nem mély. A rendkívül magas mérkőzésszám mellett 36 játékos lépett pályára ebben az évben a válogatottban, közülük 20 futballista kapott lehetőséget hat vagy több mérkőzésen – ez Rossi válogatottjának magja, amely (a sérüléseket, az eltiltásokat, a betegségeket leszámítva) nagyjából állandónak nevezhető. Jelenleg csupán hat, a válogatottnál számításba vehető magyar topligás játékos van (Dárdai Márton még nem döntött szerepléséről), az mind a német Bundesligában. Mivel minden korábbinál erőteljesebb a topligás erő-, pénz- és tudáskoncentráció, aki kimarad ebből a körből, az már rövid távon lemaradhat, válogatott szinten is.

A magyar csapat a 39. helyen zárta az évet a FIFA-világranglistán

– a 2010 óta eltelt éveket figyelembe véve ez szinte pontosan az átlaghelyezés –; ott van, ahol az elmúlt bő évtizedben volt, még ha akadtak is látványos hullámhegyek és -völgyek. A válogatott olyan csapat, amely reális eséllyel pályázik a 24 csapatos Európa-bajnokság egyik helyére, ugyanakkor tulajdonképpen esélytelen a világbajnoki selejtezőkön. A 2022-es, katari vb-vel lezárul a 32 csapatos világbajnokságok korszaka, hiszen 2026-ban már 48 együttes szerepel a tornán. Európa plusz három helyet kap, így a legjobb 16 közé kellene bekerülni a kvalifikáció során – ez lehet egy olyan mérce, amelynek segítségével mérhetnénk a magyar válogatott előrejutását, hiszen az Eb-szereplés kivívása már nem meglepetés. A vb-kvalifikáció már eggyel magasabb szint – és a léc egyelőre túl fent van.

Említettük, hogy 2021-ben sok topcsapattal mérkőzött meg a magyar válogatott, de akkor mit mondjunk 2022-re? Az UEFA Nemzetek Ligája legmagasabb szintjére jutás jutalma, hogy sorozatban jönnek az elit elleni mérkőzések: június 4. és szeptember 26. között a magyar válogatott hat mérkőzést játszik csoportellenfeleivel (Anglia, Olaszország, Németország), s ezeket a találkozókat követi majd a 2024-es Európa-bajnokság sorsolása. A nemzeti együttes 2023 márciusáig nem játszik selejtezőt, ez ritka hosszú szünet – és az idei Eb-n szerepelt 26 fős keret majdnem fele addigra betölti a 30. életévét. A korösszetétel nem ideális.

U21: komor a kép

Folytassuk is a korfaproblémát: az egy dolog, hogy az A-válogatott keretének jó része a harminchoz közelít, vagy már át is lépte azt; az egy másik, hogy kevés fiatal játékos rúgja rá az ajtót a legjobbakra, pedig ezt alighanem Rossi is szívesen venné. A novemberi selejtezőkre összehívott keretben hat 23 éven aluli játékos (Szalai Attila, Balogh Botond, Schäfer András, Szoboszlai Dominik, Schön Szabolcs, Kiss Tamás) kapott helyet, az Európa-bajnokságon négy (Szalai, Schäfer, Schön és Bolla Bendegúz).

Bár az utánpótlás-korosztályokban elért eredményeket nem érdemes „túlfújni”, azért a legidősebb U-korosztály már felnőttjátékosoké, akiknek ebben a korban optimális esetben készen kell állniuk az élvonalbeli szereplésre és a felnőtt válogatottba történő átlépésre. Éppen ezért aggasztó, hogy az U21-esek elmúlt négy évének a mérlege 4 győzelem, 5 döntetlen, 15 vereség; a pont/meccs mutató nagyon szerény (0,7), ráadásul a 24 találkozóból 11-en háromgólos vagy súlyosabb vereséget szenvedett a magyar csapat. A legutóbbi 21 találkozóból 15 vereséggel végződött, közte a magyar-szlovén közös rendezésű Eb három csoportmeccse is (–Németország 0-3, –Románia 1-2, –Hollandia 1-6). A 2019 ősze óta irányító – 2021-ben szerződéshosszabbítással jutalmazott – szövetségi edző, Gera Zoltán mérlege 3–4–10.

A 2010-től számított periódus leggyengébb eredményeket hozó évei közé tartozik 2018, 2019 és 2021. Márpedig

e korosztály tagjai már a futballhátszeles esztendők előnyeit élvezték:

az infrastrukturális fejlesztéseket, a 2011 óta élő tao-támogatási rendszert, a szektorba irányított jelentős forrásokat. A mostani U21-eseket 8-10 éves koruk körül érte a változás, 12-14 éves koruktól már valószínűleg saját bőrükön érezhették a fejlesztéseket. Hogy többre jutnak-e ezzel a háttérrel, mint az elődeik? Többek között ezen (főleg a játékosok karrierívén) lehet majd lemérni a futballtámogatás sikerességét.

Európai kupák: zöld és a szürke számos árnyalata

Aminek örülhetünk: sorozatban negyedszer jutott be magyar együttes egy európai kupasorozat csoportkörébe. A sort 2018–19-ben a Fehérvár kezdte (EL), majd jött a Ferencváros 2019–20-ban (EL), 2020–21-ben (BL) és 2021–22-ben (EL), az egymást követő három kvalifikációval magyar rekordot felállítva. Aminek nem: a Ferencváros szereplésétől eltekintve a többi magyar kupacsapatnak augusztus 12-re véget ért a nemzetközi szereplés… Az FTC teljesítette a célkitűzést (főtábla), ám nem sikerült ismét bejutnia a BL-be és a csoportjában az utolsó fordulóban aratta egyetlen győzelmét. Ráadásul a Bayer Leverkusen elleni bravúr a továbbjutás szempontjából már nem számított.

A football-coefficient.eu nyilvántartása szerint a magyar csapatok által begyűjtött 11 koefficienspontból (2,750 az UEFA-rangsorba számított átlag) 7 a Ferencváros érdeme. A 2017–22-es periódusban (a 2023–24-es rangsorhoz már ezt fogják figyelembe venni) a magyar klubok koefficienspontjainak több mint 80 százalékát a Fradi és a Vidi tette be a közösbe. A koefficiensszámításban a magyar bajnokság szomszédai közül megelőzi a szlovákot és a szlovént, de az osztrák, ukrán, szerb, horvát, román ötös mögött van. Amióta létezik a csoportkör az európai kupákban, Magyarországot három klubja kilenc lehetőséghez juttatta a főtáblán – a szomszédok közül Szlovákia van mellettünk (holtversenyben), csak Szlovénia mögöttünk.

A mostani szereplésnél illene jobbat felmutatni, már csak a magyar futball támogatottsága és buborékhelyzete okán is. Az NB I-ben valószínűleg a valaha volt legerősebb idegenlégiós-gárdát kísérhetjük hétről hétre figyelemmel, az élvonalbeli klubok többsége regionális szinten is jó infrastruktúrával, stabil anyagi helyzettel büszkélkedhet, de mindezt – a Ferencváros kivételével – a klubok nemzetközi szinten nem tudják eredményekre váltani.

A Fradi sikerrel lépett szintet, és már régiós mércével is erős keretet tud építeni – ennek fenntartásához folyamatosan újabb és újabb csoportkörös szereplések kellenek, ehhez az előfeltétel pedig az újabb bajnoki címek megszerzése –, de a Vidi az utóbbi években visszaesett, a többi magyar klub meg legfeljebb hazai szinten eredményes. A 2021-es futballév legkínosabb pofonjai az újonnan létrehozott Konferencia Ligában érték a magyar együtteseket: a Fehérvár Ararat Jereván, illetve a Puskás Akadémia FK Rigas FS elleni súlyos kudarcát képtelenség kimagyarázni.

Ugyan Johan Cruyff megmondta, hogy ő még nem látott egy zsák pénzt gólt rúgni, a mai futballban az anyagi helyzet, az infrastruktúra és az eredményesség között erős összefüggés mutatkozik, márpedig e párharcokban minden a magyar klubok oldalán volt.

Ha már az U21-eseknél a futballfejlesztések eredményeinek lemérését említettük, itt is megtehetjük: aligha valóságtól elrugaszkodott elvárás a közeljövőre nézve, hogy még egy magyar csapat elérje a Konferencia Liga playoff-körét, a csoportkörbe jutás (a nem bajnoki ágról) pedig nehéz, ám nem megoldhatatlannak tűnő feladat. Mert ha a nemzetközi porondon könnyűnek találtatnak a magyar csapatok, akkor mit érünk az NB I anyagilag megerősödött helyzetével?

Átigazolások: Szoboszlai-rekord és élénk mozgolódás

A 2021-es év eleje hozta a közelmúlt két legnagyobb feltűnést keltő transzferét: Szoboszlai Dominik számos kérője közül a Salzburghoz hasonlóan a Red Bull-istállóba tartozó RB Leipzig ajánlatára mondott igent (ezzel január elsején magyar átigazolási rekorder lett), Szalai Attila pedig a török élcsapat Fenerbahcéhoz szerződött. Szoboszlai képességei kiteljesedhetnek Lipcsében – átigazolását követő hosszú kényszerpihenője talán a körülötte lévő felhajtást is visszafogta kicsit –, Szalai következő ugrása pedig alighanem már topligába irányul, hacsak sérülés vagy erős formahanyatlás nem siklatja ki a pályafutását.

A válogatott-kerettagok közül szintén átigazolt még a nyári transzferidőszak előtt Gazdag Dániel és Schön Szabolcs; előbbi a Philadelphia Union, utóbbi az FC Dallas játékosa lett, mindkét együttes az észak-amerikai MLS-ben szerepel. A nyáron Bolla Bendegúz az angol élvonalbeli Wolverhampton Wanderersnek írt alá (s ment kölcsönbe azonnal a svájci Grasshoppersbe), Nagy Ádám a Serie B-s Pisát, Kecskés Ákos az orosz első ligás Nyizsnyij Novgorodot, a magyar válogatottságtól év közben visszavonult Lovrencsics Gergő a Hajduk Splitet, az NB I-es gólkirály Hahn János pedig a dunaszerdahelyi DAC-ot választotta.

Élénk volt a kerettagok mozgása,

viszont ismét bebizonyosodott, hogy a nyári jó szereplés önmagában még nem ad el játékost (erre a scouting fejlődése, a futballban bekövetkezett adatrobbanás mellett nem is számíthattunk), a válogatottnál is említett merítés pedig sekély – kevesen kerülnek szóba topligás vagy azt megközelítő szinten a magyar játékosok közül. Szoboszlai, Szalai, Gazdag, Schön, Bolla, Nagy és Kecskés a kora alapján még hosszú évekig a nemzeti csapat meghatározó tagja lehet (és alighanem legkésőbb 2022 nyarán erősebb bajnokságba igazol a DAC-ban remek teljesítményt nyújtó Schäfer András is), ennek tükrében érdemes pályafutásuk ívét figyelni. Itthon meg azt, hány játékosnak van elegendő tudása, ambíciója és szerencséje ahhoz, hogy eljusson a topligák környékére: pár fecske nem csinál nyarat, az előrelépéshez kellenek az újabb magyar légiósok magas szinten.

Hogy ők a „felpumpált” NB I-ből, vagy a korán külföldre szerződött játékosok közül kerülnek ki? Az eddigi példák alapján az utóbbi a valószínűbb. De azért az előbbiben is elkelne néhány sikertörténet, pláne a befektetés fényében.