Falurangadóktól hangos az első osztály, az NB II-be költözött a magyar futball

A sport alapvetésének tartott esélyegyenlőség a nemzetközi futballban az elmúlt negyven évben kiüresedett lózunggá vált. Azok nyernek, akiknek több a pénzük, és így jobb játékosaik, komolyabb lehetőségeik vannak. Az önmagát erősítő folyamat spirálja évtizedek óta forog, a pénz mindig a nagyokhoz talál oda, és hosszú idő óta nincs szó arról, hogy ne lejtene az asztal.

Ez Magyarországon is így van, csakhogy rendhagyó módon nálunk nem az adott klub patinája, a szurkolók száma, illetve az általa szavatolt elérés nagysága a döntő a szponzorációs kérdésekben, hanem az, hogy született vagy lakik-e az adott településen olyan fideszes potentát, aki odafér a húsosfazékhoz.

A kivételt a stadion jelenti, mert az mindenkinek jár, még annak a Honvédnak is, amely néhány évvel ezelőtt nem átallotta az akadémistáival legyalulni a közpénzből fenntartott légióskommandókat Marco Rossi vezetésével. A stadion, úgy tetszik, alanyi jogon jár (egyébként mire átadták a Bozsik Arénát, már a Honvéd is NER-csatasorba rendeződött), ami nem meglepő, hiszen kormányközeli vállalkozók építik őket sokszorosan túlárazva.

Csepü, lapu, gongyola

Az idősebbek biztosan emlékeznek a magyar televízióban futó népművészeti vetélkedőre, ahol falvak versengtek egymással különböző sorversenyekben. Nos, ilyesmivé vált a magyar labdarúgás legmagasabb osztálya is, miután sajnos a futball iránt fogékony fideszes földesurak nem Miskolcon, Szegeden vagy Szombathelyen laknak, hanem Felcsúton, Kisvárdán, Mezőkövesden vagy éppen Balmazújvárosban.

Az NB I-es tabellát jelenleg a Kisvárda vezeti, a felcsúti Puskás Akadémia a harmadik, a Mezőkövesd pedig az ötödik helyen áll. Eközben a Merkantil Bank Ligának nevezett másodosztály első tíz helyén egy budapesti csapat mellett hét megyeszékhely klubjai sorakoznak fel – Diósgyőr (Miskolc), Kecskemét, Szombathely, Szeged, Győr, Nyíregyháza, Pécs –, és a fentieken kívül az NB II-t erősíti további két további megyei jogú város (Békéscsaba, Szolnok).

Amikor az NB I-ben a Kisvárda–Felcsút a rangadó, az NB II-ben meg a Diósgyőr–Haladás, vagy a Győr–Pécs, akkor felvetődik a kérdés, hogy kinek is szól ez az egész? A szurkolóknak biztosan nem, a két NB I-es sztárcsapat meccseit nagyjából annyian nézik a helyszínen, mint az Elkxrtukat egy keddi matinén. A magyar futballnak sem, mert mindkét klubban úgy kell vadászni a hazai játékosokat a légiósok között. A másodosztályban dagonyázó futballfellegváraknak meg aztán végképp nem.

Irány a másodosztály!

Az üdítő kivételnek számító Paksi FC-t leszámítva az élvonalbeli klubok még akkor sem a magyar játékosokra építenek, ha milliárdokkal kitömött akadémiát tartanak fenn. Azzal pedig, hogy a tehetséges magyar fiatalok helyét olcsó légiósok foglalják el, bekapcsol az NB II-es szívóhatás, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a magyar labdarúgás a másodosztályba költözött.

Ez az akadémiák szempontjából összességében nem feltétlenül rossz vonal, hiszen több NB I-es klubnak is van fiókcsapata az NB II-ben, vagy saját akadémiai csapata a harmadosztályban, amelyben az akadémiákról kikerülő fiatalok megmérettethetik magukat a felnőttmezőnyben. Az elgondolás jól működik például a Puskás Akadémia esetében, a falutól alig tíz km-re fekvő Csákvár örömmel biztosít játéklehetőséget a fiataloknak az NB II-ben, akik közül a legjobbak egy idő után visszakerülnek Felcsútra.

De a fiatalok – és persze a magyar futball – érdekeivel abszolút ellentétes a 12 csapatos NB I.

Abban a bajnokságban, amelyben két fordulón belül kiesőjelöltből európai aspiráns (és fordítva) lehet egy csapat, nincs idő fiatalokat keltetni, azonnal eredmény kell, és ezt légiósokkal lehet elérni.

És hova kerülnek az NB II-höz túl jó, de az NB I-ben mégsem keresett magyar játékosok? Nos, a dunaszerdahelyi DAC-nak aktuálisan mindjárt három magyar válogatottja is van (Kalmár, Schäfer, Hahn), de megfordult itt Németh Krisztián és Vida Máté is.

Ha mindenki egészséges, a szlovák örökrangadón több magyar lép pályára (a Slovan Bratislavát erősíti Holman Dávid), mint a Kisvárda–Fradin.

A Kisvárda a legjobb szezonjában sem vonzza a tömegeket

Két fordulóval ezelőtt játszottak egy komoly rangadót az NB I-ben, a Kisvárda a MOL Fehérvárt fogadta. A két kezdőcsapat húsz mezőnyjátékosa közé a várdaiak egy magyart delegáltak (Ötvös Bence sem játszotta végig a meccset), a fehérváriak viszont ötöt is, igaz, ebből ketten honosított játékosok (Nikolics, akinek az édesanyja magyar, valamint Nego). A meccs lefújásának pillanatában egyetlen Magyarországon született mezőnyjátékos volt a pályán: Fiola Attila.

És hogy mi a helyzet a másodosztályban? Nézzük az első négy helyet elfoglaló csapatokat: a Vasas keretében egyetlen légiós sincs, a Kecskemét és a Haladás egy-egy külföldi játékost alkalmaz, Diósgyőrben pedig két légióst neveztek az őszi szezonra.

Ha a Kisvárda nem a sportpolitika szörnyszülöttje lenne, és, mondjuk, a Pakshoz hasonlóan kizárólag magyar játékosokat alkalmazna, akkor sem lenne szemernyivel sem érdekesebb vagy izgalmasabb. És pontosan ugyanez a helyzet a többi hasonló klubbal, amelyek azzal kerültek fel a magyar futballtérképre, hogy egy kormánypárti képviselő, miniszter, vagy csak jól fekvő csinovnyik véletlenül a városban (faluban) ütött tanyát.

Lehetne belőlük szimpatikus kiscsapat, utánpótlásműhely, vagy a taotorzszülöttön kívül bármi más, de úgy fest, ilyesmire nincs igény.

A szurkolóknak pedig erre nincs igényük. A fent említett Kisvárda–Vidire 1500 néző volt kíváncsi, miközben a másodosztályban játszott Diósgyőr–Nyíregyházán majdnem hatezren voltak. Oké, Kisvárda messze van Fehérvártól (meg amúgy kb. mindentől), a Dió–Szpari pedig mindig csúcsrangadó, de ugyanebben a fordulóban játszottak egy Haladás–Tiszakécske meccset is, és Szombathelyen szintén majdnem kétszer annyian voltak, mint Kisvárdán.

A klasszik NER-csapatok közül a Puskás Akadémia és a Mezőkövesd is játszott már kupadöntőt (a Kisvárda tavaly az elődöntőig menetelt), és elsősorban a velük szemben felvonuló újpesti és kispesti tábor mutatta meg, mennyire jelentéktelen klub az ellenfél. A történetük legnagyobb sikerének kapujában álló csapatokat maroknyian biztatták, a felcsútiak esetében főleg a kivezényelt akadémisták testesítették meg a szurkolótábort.