A magyar futballnak sosem volt Kisvárdája, de vidéki csodája nem is egy akadt

A BTC két elsősége után az első olyan bajnok, amely nem az FTC, MTK, Újpest hármasból került ki, a Csepel volt. Amikor feltört, kis klubnak már nem lehetett nevezni, mert az 1922-ben elhunyt Weiss Manfréd családja 1937-ben megvásárolta az egyesületet, és 1938-ban megtörtént az új stadion első kapavágása. A csapat 1940-ben jutott fel az első osztályba, s 1942 nyarán már aranyérmet ünnepelt. A Nemzeti Sport azt írta: „Nem vitás, hogy a Csepelnek a bajnokságot elsősorban a védelme szerezte meg.” Na most, a diadalmas gárda gólaránya 92:49 volt…

Szabadkai Lajos egymaga 27 gólt ért el, a Gamma elleni 8-4 alkalmával például, amely véglegessé tette a „szigetvárosi” elsőséget, hatot vágott be. Hat további találkozón duplázott, a Horthy Miklós stadionban mesterhármast ért el az Újvidék ellen (3-1). A csapat a legtöbbször a Dósai – Kállói, Szalai – Kapta, Olajkár II, Dudás – Kiss II, Marosvári, Szabadkai, Jäger, Pintér összeállításban lépett fel, és 17 meccsen szerepelt bizonyos Váradi Béla is. A kerethez tartozott Rákosi Ferenc, aki utóbb kétszeres válogatottá lépett elő. A keretben többször is megfordult, és 1948-ban, a 9-0-s magyar–románon, amely után Rákosi Mátyás belátogatott az ellenfelét megszóró válogatott öltözőjébe, Puskás Ferenc elkiáltotta magát:

Rákosi, adj egy törülközőt!

A csepeli fedezet Rottenbillerről magyarosított Rákosira, majd felszólítást kapott a kedves vezető titkárságáról, hogy a jövőben szíveskedjék más néven futballozni. Hallgatott az eszére, Rátkai lett belőle…

A Csepel az 1942/43-as évadban megismételte sikerét, ezúttal 90:51-es gólaránnyal és kétszer annyi vereséggel (hattal), mint az előző szezonban. Igaz, a győzelmek száma (21, nyerő) megegyezett. A nyitány aggasztó volt – 2-1-es vereség Szombathelyen –, a hatodik forduló meg egyenesen szörnyű, mert a Nagyvárad 8-2-es csapást mért a piros-kékekre. A NAC végig szorongatta a Csepelt, a vetélkedés csak az utolsó fordulóban dőlt el, amikor a címvédők – Marosvári Béla és a felejthetetlen Fuszek Kamill góljával – 2-0-ra nyertek Salgótarjánban.

Az újabb diadalokat meggátolta a Weiss család több tagjának letartóztatása és lágerbe szállítása. Mivel a Weiss, valamint az abba beházasodott Chorin és Kornfeld család termelte Magyarország korabeli GDP-jének tíz százalékát, Heinrich Himmler szemet vetett a vagyonra, és megbízottján keresztül azt az ajánlatot tette az elhurcolt dr. Chorin Ferencnek, hogy amennyiben a família huszonöt évre átengedi összes vállalatát az SS-nek, úgy a család negyven tagja szabadon távozhat. Így is történt, a többség Portugáliába és Svájcba ment, öten pedig „biztosítékként” Bécsben maradtak, ahol a városon belül mozoghattak, de a települést nem hagyhatták el.

A csepeli csoda 1948-ban folytatódott.

Az utolsó forduló előtt az volt a helyzet: a Csepel–FTC-n bármelyik csapat nyer, bajnok, ha viszont döntetlennel zárul a találkozó, és a Vasas győz Újpesten az MTK ellen, akkor az angyalföldi csapat az első. A csepeli sporttelepet – nem vicc – 34 ezresre bővítették, a szurkolókat szállító buszok percenként indultak a Boráros térről. Úgy nézett ki, nem lesz izgalom, mert a Ferencváros már a harmadik percben 2-0-ra vezetett. Hanem aztán… Az utolsó tíz perchez 3-3-mal érkeztek a vetélytársak, ám addigra a Csepelből Rédeit és Szentesit, az FTC-ből Lakatot kiállította Kamarás játékvezető. Ráadásul két hazai játékos, Kónya és Nagy II összefejelt, s mindössze hét csepeli labdarúgó volt a pályán, amikor Henni kapus kiejtett egy könnyű labdát, és Pintér bepasszolta a vendéglátók győztes gólját (4-3).

Ekkor már a Vasas-drukkerek tobzódtak Megyeren (20 000 néző), mert ott az a hír terjedt el, hogy Csepelen 3-3 a végeredmény. Képzeljék a 2-0-s angyalföldi sikert és a bajnoki címet ünneplő szurkolók csalódását, amikor kiderült, hogy az aranyérem kétségkívül piros-kékeké, de nem a Vasasé…

A tizenharmadik kerületiek még egyszer megjárták a Csepellel. Az 1958/59-es évad utolsó előtti fordulóját megelőzően a Csepel és a Vasas állt az első két helyen, így az MLSZ kettős rangadót szervezett a Népstadionba, FTC–Ú. Dózsa előmérkőzéssel. Csakhogy két nappal a dupla derbi előtt a Vasas beadvánnyal fordult a szövetséghez, emlékeztetve a vezérkart arra, hogy a kiírás szerint az utolsó három forduló mérkőzéseit egy időben kell megrendezni. Márpedig az FTC–Újpest és a Csepel–Vasas mérkőzés szereplői a műsorrend alapján aligha lehetnek ugyanakkor a pályán… Az MLSZ nem tehetett mást, helyt adott az óvásnak, és minden drukker, aki nem akart kimenni a szóló zöld–lila találkozóra, visszaválthatta a jegyét.

A Vasas pedig a Fáy utcában fogadta a Csepelt, és a nagy esőben is égett. A vendégcsapat Bulla szabadrúgásával a tizedik percben váratlanul vezetést szerzett, s ez összezavarta az első bajnoki címét 1957-ben ünneplő hazai csapatot. A vége 0-3 lett, majd az aranyérem favoritjának tartott Vasas még a dobogóra sem került! A végeredmény ez volt: 1. Csepel 34 pont, 2. MTK 34, 3. Honvéd 33, 4. Vasas 33.

S ha már a Nagyvárad szóba került, hát

a NAC elsősége is megér egy misét.

Először és utoljára fordult elő a futball történetében, hogy a partiumi város csapata magyar bajnok lett. Tizenhárom pontot vert az ezüstérmes FTC-re, amelyet 1944. május 21-én 5-1-re legyőzött. Három nappal később a Nemzeti Sport négysoros szalagcímben méltatta, hogy „Sztójay Döme miniszterelnök hatalmas beszédében hitet tett a magyar ifjúság spártai szellemű nevelése mellett”. A cikkben – egyebek közt – ez állt: „A német nép vezére is állandóan és nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a korszerű nevelésben mindennél fontosabb a makkegészséges test, a szilárd jellem, az akaraterő, az elhatározóképesség és a felelősségérzet.  (…) Miniszterelnökünk szavai ismét megerősítenek minket abban a szent meggyőződésünkben, hogy ez az egyedüli helyes út.”

A Führer útja, tetszik érteni.

A Vécsey – Mészáros, Ónody – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Bodola, Sárvári, Barna, Tóth III összetételű NAC a BSzKRT 9-2-es legyőzésével zárta a szezont. E meccsen a jobbszélsőt játszó Lóránt Gyula öt gólt szerzett. Aznap a Kinizsi 5-3-ra kikapott az Újpesttől, és kiesett. A Kinizsi a Vasas volt. Kissé megváltoztatták a nevét, az elnyomásos alapon elkeresztelt klubok első Kinizsije lett. Az FTC-Kinizsit már csak lemásolták. (Annak ellenére is, hogy a második világháború után a rendőr-főkapitány, majd belügyminiszter, 1958 és 1961 között miniszterelnök Münnich Ferenc is volt az FTC elnöke.)

Az újabb vidéki bajnoki címet 1963-ban a Győri ETO nyerte. De a Ferencváros hozta össze.

Az FTC az utolsó három fordulóban 7-2-re kikapott a Honvédtól, majd egyaránt 2-1-re a Szegedtől és a Dorogtól. Egy pont is elég lett volna az elsőségéhez… Az ETO-nak annyi esélye volt, hogy aznap, amikor a Ferencváros Dorogon lépett pályára, a győriek edzőmeccset játszottak Sopronban a helyi Textilessel. Ott értesültek arról: a klub történetében először NB I-es aranyérmet nyertek. Abbahagyták a játékot, és indultak vissza Győrbe, ahol több ezren várták őket az utcákon. A kizárólag őszi idényben, tehát egyfelvonásos bajnokságban a legtöbbször ez a csapat szerepelt: Barna (7 mérkőzés) – Keglovich (13), Kiss (7), Tamás (11) – Palotai (13), Máté (12) – Szaló (8), Koós (8), Orosz (12), Korsós (13), Povázsai (11). A Dorogon öt perccel a befejezés előtt az FTC hálójába zörgető Szuromi Antalt pedig Győr tiszteletbeli díszpolgárává avatták…

Eltelt tizenkilenc év, és az ETO ismét lapot húzott. A csapat 1980/81-es nézőátlaga 3500 volt. Ez a következő szezonban felment 10 559-re, majd 1982/83-ban 16 667-re. Mindkét évadban a Győr hódította el az aranyérmet, elsőre 102-50-es, meglehetősen meggyőző gólkülönbséggel. A hazai mérleg így festett: 17 mérkőzés, 16 győzelem, egy döntetlen, 72-15. A középpályás és a csatárhármas tagjai 92 gólt szereztek a 102-ből: Hannich 22-t, Póczik 10-et, Burcsa 12-t, Szabó Ottó szintén 12-t, Szentes 21-et, Hajszán 15-öt jegyzett. A gárda az első fordulóban 4-3-ra kikapott Ózdon, a döntő rangadón viszont 4-3-ra nyert az FTC ellen az Üllői úton.

A nyomás a győri vendégeken az újabb bajnokságban sem csökkent: az ETO-stadionban 13-szor győzött, míg a Vasas (2-2) és az FTC ellen (3-3) döntetlent ért el a csapat. A diadalok három legnagyobbja így sorakozott: MTK 6-0, Újpest 6-1, Diósgyőr 7-3. A Kisalföld azt írta az aranyérmes együttes teljesítményéről: „Valahogy így képzeljük a Nagy Játékot, a labdarúgást.”

Verebes József edző, miként az előző évadzáráskor, labdarúgói vállán vonult az öltözőbe, a városban aznap ismét megállt, pontosabban akkor kezdődött csak igazán az élet.

A győriek vigasságán az sem változtatott, hogy a bajnokavatásról az MLSZ távol maradt…

A Ferencváros elleni 3-3-as döntetlen:

Aztán újabb tizenegy esztendőt kellett várni vidéki bajnokra. Azoknak, akik az utóbbi dekádokban szocializálódtak, el kell mondani, hogy a magyar futball krémje valaha sok évtizeden át egyet jelentett a fővárossal. A Debrecenről, Dunaújvárosról vagy a Videoton bajnoki címeiről azért nem esik szó, mert ezek már akkor keletkeztek, amikor a pesti primátus nemhogy megszűnt, de a szuterénbe hurcolkodtak a valaha a penthouse-ok teraszán napfürdőző fővárosi futballisták. A Vác 1994-es bajnoksága határeset, mégpedig azért, mert az FTC 1995-ben bejutott a Bajnokok Ligájába, sőt ott öt pontot szerzett. Ám négy nappal az utolsó NB I-es forduló előtt, 1994. június elsején a válogatott 7-1-es vereséget szenvedett Eindhovenben a hollandoktól. A magyarok közül egyedül a váci Puglits Gábor kapott 5-ös osztályzatot, mindenki más – Lipcsei Pétertől Illés Béláig – 4-essel vagy 3-assal volt kénytelen beérni (1-től 10-ig).

A Vác az előző két szezonban egyaránt ezüstérmes volt, mindkétszer egy ponttal szorult az FTC, illetve a Honvéd mögé. Majd az 1993/94-es évad első fordulójában 2-1-re győzött Kispesten. Ez megalapozta a folytatást, a Pest megyei csapat az egész vetélkedés során mindössze három vereséget szenvedett. Az alapfelállás ez volt: Koszta (29 mérkőzés) – Puglits (27), Nagy Tibor (27), Hahn (30), Aranyos (26) – Nyilas (29), Kriska (27), Simon Antal (21), Víg (21) – Füle (25), Romanek (26). A szaksajtó azt írta róluk:

Nyolcvan százalékuk nem tartozik az istenáldotta tehetségek közé.

A váci átlag nézőszám csak 4100-ra rúgott, ám akkoriban már a Vasasé is 4347, az Újpesté 4033, az MTK-é 2533 volt. Ez azonban a legkevésbé sem befolyásolta a szegedi ifjú korában operaénekesnek készülő László Attilát. A technikai vezető a Szöktetés a szerájból című Mozart-daljátékot tűzte műsorra, abból énekelte mámorosan: „Akinek ennyi jó kevés, azt érje gáncs és megvetés…”