Everton: elégettek félmilliárd fontot a semmiért, most Benítez kezébe adták a hatalmat

Az Everton egyes szurkolói csoportjainak elege lett: az Arsenal elleni bajnokin a 27. percben kivonultak a Goodison Parkból. A lényegre azért visszaértek: csapatuk a hajrában 0–1-ről 2–1-re fordított, megszakítva ezzel rossz szériáját, de az elégedetlenséget ez legfeljebb ideiglenesen tudja csillapítani.

A 27. perc szimbolikus, ugyanis

az Everton lassan 27 éve nem nyert trófeát.

Az angol élvonal rekordrésztvevője (118 első osztályú idényben szerepelt a klub, és csak négyet hagyott ki) 1986–87 óta nem nyert bajnokságot, 1994–95 óta FA Kupát, és hiába van a brit-iráni üzletember Farhad Moshiri (illetve csendestársa, a hozzá hasonlóan korábban az Arsenalba befektető orosz-üzbég Aliser Uszmanov) személyében pénzes tulajdonosa, képtelen kiemelkedni a középmezőnyből. A korábbi vezetőség spúrságát gyakran kritizáló szurkolók 2016 óta megtapasztalták, hogy a pénz sem boldogít: az Everton ebben az időszakban többet költött játékosvásárlásokra, mint városi riválisa, a Liverpool, de míg Jürgen Klopp vezetésével a vörösök rég nem látott magasságokba emelkedtek, a kékek ott tartanak, mint az elmúlt harmincöt évben mindig.

A szürke középszerben, csakhogy ezt a szürke középszert nagyon drágán vették.

A Heysel és a nihil

A mai futballszurkoló fejével szinte elképzelhetetlen, hogy a nyolcvanas évek közepén az Everton Anglia és – az angol futball akkori domináns mivoltából eredően – a világ egyik legjobb klubcsapata volt. Howard Kendall edzősége alatt a liverpooli csapat két bajnokságot, egy FA Kupát, három angol Szuperkupát és egy KEK-győzelmet gyűjtött be 1984 és 1987 között, és reális esélye lett volna a BEK elhódítására is, ha az UEFA nem tiltja ki az angol klubokat az európai kupasorozatokból a Heysel-stadionkatasztrófa miatt. Az Everton története egyik legjobb csapatát rántotta össze ezekben az években, ám 1985-ös KEK-sikere és bajnoki aranyérme után a következő idényben már nem indulhatott el a BEK-ben, és 1987-es bajnoki címe után is csak vágyakozhatott a legfontosabb európai kupasorozat után.

„Angol bajnokok és KEK-győztesek voltunk, tehát a BEK legerősebb csapatai közé tartoztunk volna. Remek védelmünk és nagyon szervezett, fegyelmezett csapatunk volt, esélyünk lett volna elhódítani a kupát. De mi is megkaptuk a kollektív büntetést, holott nem voltunk bűnösök (…) Az eltiltás brutális csapás volt. Mire az angol klubokat visszaengedték az európai futballéletbe, az Everton már szétesett. A saját csalódottságom és a csapatom csalódottsága persze semmi ahhoz a gyászhoz viszonyítva, amit a Heyselben meghalt 39 szurkoló családja átélt” – fogalmazott önéletrajzi könyvében Peter Reid, az Everton nyolcvanas évekbeli aranycsapatának angol válogatott középpályása.

A Goodison Park-iak nagyon hamar kerültek a mennyből a pokolba: 1985. május 6-án, tizenöt év után ismét angol bajnoki címet ünnepeltek, május 15-én az osztrák Rapid Wien 3–1-es legyőzésével elhódították a KEK-serleget, május 29-én következett a Heyselben a katasztrófával végződő Juventus–Liverpool BEK-döntő, június 2-án pedig az UEFA határozatlan időtartamra kizárta az angol klubokat az európai kupákból. Az 1985-ös Heysel- és az 1989-es Hillsborough-stadionkatasztrófa (utóbbi a Liverpool FA Kupa-elődöntőjén történt) egyaránt hozzájárult, hogy Liverpool elveszítette domináns szerepét az angol futballban. 1975 és 1990 között tizenöt angol bajnoki címből tizenkettőt a Mersey-parti település csapatai nyertek meg (tízet a Liverpool, kettőt az Everton), de ezt követően a bajnoki trófea 2020-ig nem került vissza a városba.

A reneszánsz ráadásul csak a város „vörösebbik” felét érinti, az Everton az állandó középszer állapotában vergődik. A „Toffees” 1987 óta egyszer sem volt dobogós az angol élvonalban, a kilencvenes éveket és a kétezres évek elejét jobbára a kiesés elleni harccal töltötte, és csak David Moyes hosszú edzősége (2002–13) alatt szilárdította meg helyét az első tízben. Továbblépni innen nem sikerült, az elmúlt években pedig hiába vált nagyon tehetőssé a klub, fejlődés helyett leginkább káoszt érzékelnek a drukkerek. Az Everton 27 esztendős kupanélkülisége a legrosszabb széria a csapat 1878 óta íródó történelmében. Kevéssé vigasztalja a szurkolókat, hogy

a világ 17. legnagyobb árbevételű futballcsapatáról van szó…

„Elfogadhatatlan, hogy 27 éve nem nyertünk trófeát. A meccs 27. percében szavazzon mindenki a lábával: vonuljunk ki a lelátóról a Goodison Parkban! Mutassuk meg, hogy a vezetői inkompetenciából mennyire elegünk van” – írták a szurkolói csoportok közleményükben az Arsenal elleni bajnoki előtt.

Brands, Benítez, belharc

Az Everton a Premier League megalapításakor már erős lejtmenetben volt, a kilencvenes évek végére, a kétezres évek elejére pedig egyértelművé vált, hogy szakmailag és anyagilag is messze elmarad a liga elitjétől. A szurkolók nagyra értékelték Moyes stabilizáló munkáját: visszafogott anyagi háttérrel sikerült erős középcsapatot kialakítania, mely volt, hogy a Liverpool előtt végzett. Moyes 2013-ban elment a Manchester Unitedhez (és megbukott), utódja, Roberto Martínez két és fél évig húzta a kispadon. A többségi tulajdonos Moshiri 2016 elején szállt be az Evertonba. Vele rég várt pénz érkezett az Evertonhoz, de koherens klubfilozófiának, hosszú távú stratégiai tervezésnek nyoma sincs.

Martínez „új korszakként” harangozta be Moshiri érkezését, ám az új éra első áldozata ő maga lett. Az Everton megbízott edzővel fejezte be a 2015–16-os idényt, kinevezte Ronald Koemant, illetve jelentős összegért kivásárolta a Leicester City bajnokcsapatának összehozásában kulcsszerepet játszó vezető játékosmegfigyelőt és másodedzőt, Steve Walsht. Walsh szerződtetése jelképe is lehetne az Evertonnál uralkodó „koncepciónak”. A Leicester bajnoki címe után – teljes joggal – óriási volt a felhajtás körülötte, hiszen neki tulajdonították Jamie Vardy, N’Golo Kanté és Rijad Mahrez megszerzését. Az Everton egyből stratégiai kulcspozícióba emelte, s kinevezte a klubtörténet első sportigazgatójának – olyan szerepkört kapott, amelyet korábban nem töltött be, és amelyben aztán sikertelennek is bizonyult. Visszatekintve úgy tűnik, Walsh a Peter-elv megtestesítője lett az Evertonnál: mindenki olyan magasra emelkedik a vállalati hierarchiában, míg végül olyan pozícióba kerül, amelynek betöltésére alkalmatlan…

Volt pénz, lett sportigazgató is, csak éppen a sikerek nem jöttek.

Az Everton elmúlt évekbeli hányattatásai például szolgálhatnak a középszerből kitörni akaró csapatoknak, így a szaúdi pénzen nemrég meggazdagodott Newcastle Unitednek is. Hiába jöttek Moshiri újabb és újabb tőkeinjekciói, hiába költött el a klub rengeteg pénzt és hiába szerződtetett jó nevű edzőket, előrelépni nem sikerült. Ronald Koeman egy év és négy hónap után repült, utódja, Sam Allardyce benntartotta az Evertont, ám népszerűtlennek bizonyult, s a 2017–2018-as idény végén mennie kellett. Jött a Watfordtól elcsaklizott Marco Silva, neki másfél év jutott. Silva után egy valódi edzőfejedelem, Carlo Ancelotti érkezett, de másfél év után gyorsan vissza is tért a Real Madridhoz, amikor megnyílt előtte a lehetőség. Ancelottit Rafa Benítez váltotta. Közben a sorozatos átigazolási ballépések miatt mennie kellett Steve Walshnak, akinek a helyére 2018-ban a PSV-nél a sportigazgatói poszton kiváló munkát végző Marcel Brands került.

Így képtelenség normális csapatot építeni. Az egymást követő edzők filozófiája még véletlenül sem egyezett – próbálják meg a Martínez, Koeman, Allardyce, Marco Silva, Ancelotti, Benítez hatosban a közös pontokat megtalálni –, a sportigazgatók pedig nem érték meg posztjukon azt, hogy bármi körvonalazódni kezdjen hosszú távú terveikből. Walshnak két, az őt követő Brandsnak három és fél év jutott. A játékoskeretet csak a frankensteini jelzővel lehet illetni: szerepelnek benne a két sportigazgató kiszemeltjei mellett az edzők személyes kapcsolatainak köszönhetően megszerzett, illetve a Moshiri által „csak úgy” megvásárolt futballisták. Különböző edzők stílusához illő, különböző játékrendszerekbe illő játékosok sora jött össze Liverpoolban.

Ha ez nem lenne elég, az Everton túl is költekezett. Kénytelen volt: a klubnak van pénze, de nincs megfelelő presztízse a sztárjátékosok előtt, nem tud felcsillantani trófeákat a kiszemelteknek, így aztán a reálisnál is többet kell átigazolási díjakra költenie. A Moshiri-érában (2016-tól mostanáig) az Everton több pénzt adott ki átigazolási díjakra, mint a Liverpool! Ez ugyan nem ad teljes képet – a Liverpool egy ütőképes csapat összeállítása után rendkívüli összegeket áldozott fizetésemelésekre, kulcsemberei megtartására –, de azt megfelelően jelzi, hogy az Evertonnál rengeteg pénzt költöttek el, méghozzá rosszul. Ráadásul a liverpooli kékek sem takarékoskodtak, ha fizetésekről volt szó: James Rodríguezt – aki Ancelotti egyik kedvenc játékosa, de akivel Benítez nem számolt – nyomasztóan magas bére miatt passzolta el a klub Katarba.

Azoknak a játékosoknak a névsora, akikért jelentős összeget (legalább húszmillió eurót) adott ki az Everton: Cenk Tosun, Theo Walcott, Davy Klaassen, Jordan Pickford, Michael Keane, Gylfi Sigurdsson, Lucas Digne, Yerry Mina, Richarlison, Jean-Philippe Gbamin, André Gomes, Moise Kean, Alex Iwobi, Abdoulaye Doucuré, Allan, Ben Godfrey. Vannak remekül bevált átigazolások (Pickford, Richarlison, Digne, Doucuré), akadnak olyanok, akik jól teljesítettek (Keane, Sigurdsson, Mina – ha éppen egészséges –, André Gomes, Allan), de hosszú azoknak a listája, akik sérülések vagy más okok miatt csődöt mondtak.

A Moshiri-éra nagybevásárlásai miatt az Everton átigazolási mérlege 2016 és 2020 nyara között folyamatosan erősen mínuszos volt. A „besült” átigazolásokat veszteséggel (vagy sehogy sem) lehetett továbbadni, a klub pedig a pénzügyi fair play-szabályozás miatt kiadásainak drasztikus visszafogására kényszerült. Nem csoda, hogy Ancelotti szeme felcsillant, amikor ismét hívta a Real Madrid, a helyére megszerzett Rafa Benítez pedig a Newcastle-nál korábban már úgyis hozzászokott ahhoz, hogy a semmiből kell főznie valami ehetőt… Az idén nyáron az Everton szinte semmit sem tudott költeni az átigazolási piacon, és igen vékony kerettel várta a bajnokságot. Jöttek a sérülések, Benítez variációs lehetőségei minimálisra szűkültek, ez a jó kezdés után megmutatkozott az eredmények visszaesésében is.

A szurkolók végleg türelmüket veszítették.

A Liverpool elleni derbin (1–4) a drukkerek a vezetőség ellen tüntettek, majd (Moshiri távollétében) az elnök Bill Kenwrighttal és Marcel Brandsszal is konfrontálódtak. Brands – akit a vezetőségbe is beemeltek – belharcokba keveredett. A sportigazgató zokon vette, hogy egyes átigazolásoknál átnyúltak a feje fölött, a pletykák alapján a tulajdonossal és Benítezzel is voltak összetűzései. Lemondása után a holland szakember áthidalhatatlan nézetkülönbségekben jelölte meg távozása okát. Brands távozásával a stratégiai döntések is (egyelőre) Benítez kezébe kerülnek, tehát a spanyol edző klasszikus menedzserként dolgozhat. Benítez megnyerte a hatalmi harcot, ám az ő helyzete sem beton biztos.

Új stadion, új remény?

Kiesni aligha fog az Everton – ehhez túl erős a csapat, pláne, ha meggyógyulnak a kulcsjátékosai –, de az előrelépés hiánya joggal frusztrálja a szurkolótábort. Az ősliverpooli Jamie Carragher úgy fogalmazott: míg David Moyes alatt az Evertonnak volt identitása (szerényen élő, kőkeményen küzdő klub), az részben elveszett; a rengeteg elköltött pénznek semmi eredménye, a tulajdonos Moshiri pedig „fogalmatlan” futballügyekben.

Moshiri megjött, és nézzék meg, hány edző ült a kispadon, amióta a klubnál van! A megbízottakkal együtt nyolc. Most jöhet majd a harmadik sportigazgató. Eszelős pénzt költöttek el, de rosszabbak, mint voltak. Ötvennyolc játékost igazoltak ebben az időszakban, teljes az összevisszaság. Moshirinak fogalma nincs, mit kellene csinálni. Pénze van, de a futballhoz nem ért. Viszont a pénze nélkül nincs új stadion, és ez nagy probléma az Evertonnak. Senki sem mer szembemenni az akaratával, vagy egyáltalán megkérdőjelezni a döntéseit. Pedig a döntései igen rosszak

– vélekedett Carragher a Monday Night Football adásában.

Az említett új stadion – a 2024-es átadásra tervezett Bramley-Moore Dock Stadium – az Everton megújulásának szimbóluma lehet. A Goodison Park elavultsága miatt a klub már régóta új stadion felhúzásában gondolkodott, hosszú évek után végül a dokknegyed rehabilitációja adott lehetőséget a projektre. De lehet bármilyen gyönyörű az új aréna, a beköltözésig kezdeni kellene valamit a klubot körüllengő frusztrációval, a hiábavaló költekezéssel, a szakmai vergődéssel. Különben tényleg rossz viccé silányul az Everton klubmottója: Nil Satis, Nisi Optimum; azaz „Csak a legjobb az elég jó”.