Xavi Barcája: a filozófia a helyén, már csak játékosokra lesz szükség

A Xavi-korszak elkezdődött Barcelonában. Bár az Espanyol elleni 1-0-s siker, és a Benfica elleni, gól nélküli döntetlen – minek nyomán a katalán csapatnak a Bayern Münchent kellene legyőznie a továbbjutáshoz a Bajnokok Ligája utolsó körében – nem kiemelkedő eredmény (főleg azt figyelembe véve, hogy a két meccsen akcióból egyetlen gólt sem sikerült szerezni), a szurkolók mégis egyre optimistábbak.

Ez persze valamilyen szinten várható volt.

Xavi Hernandez a klub történetének egyik legeredményesebb játékosa, akinél többször csak Lionel Messi húzta magára a csapat mezét,

akinek a stílusa játékosként tökéletesen azonosítható azzal a korszakkal, amelynek során az FC Barcelona nemcsak a világ legjobb csapata volt, hanem jelentős befolyással bírt a labdarúgás fejlődésére is.

A legtöbb nagy klub folyamatosan próbálja magát különlegesnek beállítani, olyan identitással azonosítani magát a pályán és a pályán kívül is, amely másra nem jellemző. Ám ezt nagyon kevesen tudják annyira hitelesen megtenni (valós, létező klubidentitás hiányában), mint a Barcelona. Amelyre a katalán nemzeti érzület mellett – Vic Buckinghamtől kezdve, Rinus Michelsen és Johan Cruyffon át, egészen Pep Guardioláig – a labda és általa a játék kontrollálása olyannyira jellemző.

Xavi a La Masia növendékeként és Guardiola egykori játékosaként mindezt tökéletesen magába szívta, így nem csoda, hogy az ő edzői filozófiája is a labdás dominanciára épít, amit a katari Al Saddban eltöltött tanulóévek alatt kimunkálhatott.

Annak idején Guardiola még kevesebb felnőttedzői tapasztalattal ült le a csapat kispadjára, mielőtt az első szezonja végén már triplázást ünnepelhetett. S bár akkor egy éppen negyedik helyen végző csapatot kellett átvennie, a buliról bulira járó Deco és Ronaldinho kisöprése után is olyan játékosok álltak a rendelkezésére, mint éppen Xavi, vagy Iniesta és persze maga Messi.

Xavinak ezzel szemben egy középmezőnyben sínylődő, sérülésektől sújtott, adósságban úszó, bizonyos posztokon remek és világklasszis potenciálú játékosokból álló, míg máshol a minőségért kiáltó csapat jutott.

A stílus örök

„A stílus a legfontosabb, nem pedig a formáció” – fogalmazta meg Xavi a futball örök igazságát alig néhány héttel a barcelonai kinevezését megelőzően a Coaches’ Voice-nak, és ez az elv megmutatkozott már a katalán csapat kispadján eltöltött az első két mérkőzésén is. Xavi az Espanyol elleni bajnokin 4-3-3-as hadrendben küldte pályára a csapatát, míg a Benficával szemben, a BL-ben 3-4-2-1 volt az alapfelállás. Ugyanakkor, ha megnézzük a két mérkőzést, világosan látszódik, hogy az alapelvek mindkét összecsapáson ugyanazok voltak. És ez várható a továbbiakban is.

Xavi a támadásépítés első szakaszában és a középpályán is szeretne létszámfölényt kialakítani, miközben maximális szélességet akar biztosítani a csapata számára, ezzel is növelve a rendelkezésre álló területet a pálya közepén. Utóbbi kapcsán nem véletlen, hogy a barcelonai karrierjét leginkább a hajnalig tartó videojátékozással és számos sérüléssel emlékezetessé tévő Ousmane Dembéléről már az első sajtótájékoztatóján elmondta: fontos szerepet szán neki a csapatban, hiszen egészségesen a francia szélső az egy az egy elleni szituációkban esélyesként indul a védők túlnyomó többsége ellen.

Hogy a maximális szélesség tartása mennyire fontos Xavinak, az jól megmutatkozik abban: az új edző az Espanyol elleni mérkőzés kezdőtizenegyének jobb oldalára – a felnőttkeretben bevethető hasonló típusú játékos hiányában – a B-csapatból behívott Ilias Akomachot nevezte, majd őt a második félidőben a szintén a B-ből érkező Abde Ezzalzouli váltotta.

Az Espanyol ellen a jobb oldalon a folyamatos szélességet biztosító szélső mellett nagyon fontos szerep hárult a Busquets előtt helyezkedő két középpályásnak, Frenkie De Jongnak és Nico Gonzáleznek is. Ők a védelmi vonalak között biztosítottak passzopciókat, illetve feladatuk volt az is, hogy (a fent látható módon) az 5-4-1-es hadrendben a saját térfelén védekező ellenféllel szemben mélységi beindulásokat hajtsanak végre, amennyiben Memphis Depay visszalép a labdáért, s így extra passzopciót nyújt a csapattársaknak.

Itt is remekül látszódik, ahogyan az ellenfél két középpályása közé visszalépő Depay kimozgatja a védelem közepéből Diego Lópezt, majd az így megnyíló területet támadja Frenkie De Jong és Nico González is. Ha pedig López nem lépett volna ki a visszamozgó holland támadóra, akkor vagy ő fordulhatott volna rá könnyedén a védelemre, vagy az egyik középpályás figyelmét magára vonva Nicót vagy De Jongot tehette volna szabaddá.

Az Espanyolhoz hasonlóan öt védővel felálló Benficával szemben számos alkalommal megismétlődött ugyanez a variáció, melynek során a középpályára visszalépő Depayra a középső középhátvéd – ebben az esetben Otamendi – lépett ki, és ez megnyitotta a lehetőséget az egyik középpályásnak a beindulásra.

Itt is érdemes megjegyezni, hogy bár a Barcelona az Espanyol ellen 4-3-3-ban, a Benficával szemben pedig 3-4-2-1-ben állt fel, a labdás játékban az alapelvek nem változtak. Az Espanyol elleni mérkőzésen gyakran a védelem bal oldalán játszó Jordi Alba helyezkedett magasan, és biztosította a szélességet, miközben Gavi a balszélről a félterületbe mozgott be. Eközben a másik oldalon, jobbhátvédként Oscar Mingueza mélyebben és szűkebben vett fel pozíciót, ezzel 3-2-5-re alakítva a Barcelona alakzatát. Ugyanakkor a Benfica ellen a három belső védő állt fel, és a két szárnyvédő, Alba és Demir biztosította a szélességet, míg a két szélső, Gavi és Nico Gonzalez  szűken helyezkedett Depay mögött vagy mellett, ezzel szintén 3-2-5-re alakítva a felállást.

A támadó középpályások labda nélküli beindulásai pedig nemcsak a védelem közepén megnyíló területbe irányultak: ők folyamatosan igyekeztek az elmozgásaikkal opciót biztosítani a szélen is, amikor az ellenfél szárnyvédője nyomást helyezett a Barcelona szélességet biztosító játékosára. Ilyenkor vagy a védő mögötti területben kaphatták meg a labdát, vagy megnyitottak egy opciót a pálya közepe felé a labda irányába folyamatosan mozgó Depay-nak.

Az Espanyol elleni bajnokin ugyanez a szituáció volt megfigyelhető. Jordi Alba magasan helyezkedett, miközben Mingueza harmadik középhátvédnek tagozódott be, Frenkie De Jong pedig a labdás játékosra a szélre kilépő szárnyvédő mögé mozgott be. Eközben Depay opciót biztosított középen, hogy a labda átforgatható legyen a másik irányba, a Barcelonának ugyanis számos alkalommal ez volt a célja. Amennyiben az egyik oldalon nem sikerült közvetlenül áttörni, létszámfölényt kialakítva, azonnal igyekeztek váltani a másik oldal felé, ahol a szélső egy az egy elleni szituációban találhatta magát.

Az előző jelenet folytatásában pontosan ez történt meg: miután nem sikerült áttörni a bal oldalon, a Barcelona azonnal áthelyezte a játék súlypontját jobbra. Ezeknél a szituációknál látszik a legjobban, Xavi miért ragaszkodik az olyan, jól cselező szélsőkhöz, akik nemcsak képesek széthúzni a pályát, hanem minőségbeli fölényt is ki tudnak harcolni az ellenfelükkel szemben. Szintén érdemes kiemelni azt a támogató mozgást, amit Nico Gonzalez végez. A fiatal játékos az Iliasra kilépő hátvéd mögötti területet támadja, ezáltal passzopciót nyújt, de ezzel együtt meg is nyitja a csapattársa előtt a területet a pálya közepe felé, hogy ő maga fejezhesse be lövéssel az akciót.

Intenzív, de még közel sem tökéletes védekezés

Persze ahhoz, hogy folyamatosan a katalánoknál legyen a labda, és rendre ott tudjanak lenni az ellenfél kapuja környékén, ahhoz nekik is minél hamarabb meg kell szerezniük azt. Ehhez pedig nagyon intenzív letámadásra van szükség, amit Xavi csapata igyekezett is már az első mérkőzésen megvalósítani.

Az Espanyol ellen a Barcelona emberorientált védekezést alkalmazott, megtartva azt az elvet, hogy mindig legyen a védelemben legalább egy szabad játékosa. A fenti képen ez kiválóan ki is rajzolódik: minden Barcelona-játékosnak megvolt a maga embere, csak az ellenfél jobb oldali középhátvédje maradt szabadon, ami pedig lehetővé tette azt, hogy a hazai védelemben Eric Garcia is biztosítani tudjon a visszalépő Raúl de Tomásra agresszívan fellépő Gerard Pique mögött.

Ez a mérkőzés utolsó szakaszáig jól is működött, hiszen a Barcelona dominálta a játékot; 30 labdát szerzett az ellenfél térfelén, és mindössze 5,6 átadást engedélyezett az ellenfélnek, mielőtt valamilyen védekező akciót végrehajtott volna. Ez ráadásul 3,6-del alacsonyabb, mint az együttes átlaga ebben a szezonban.

Ám ez nem jelenti azt, hogy tökéletes volna a Barcelona labda nélküli játéka. Az emberorientált védekezés előnye, hogy bár nagyon gyorsan és közvetlenül lehet vele nyomást helyezni az ellenfélre, néhány okos elmozgással könnyen átjátszható. Itt is jól látszik, hogy mennyire az ellenfél játékosai a viszonyítási pontok a Barcelona számára, hiszen a bal oldalon például a szélsőként futballozó Gavi egészen a védelem vonaláig jött vissza az emberével, miközben a pálya közepén egy Espanyol-játékos teljesen szabadon megjátszható. Ennek az oka, hogy míg korábban Pique bátran követte Raúl de Tomást, a spanyol válogatott csatár ezúttal a szélre mozgott, és Mingueza vette fel. Pique azonban ezt nem vette észre, és nem váltott rá a szélről a pálya közepe felé visszalépő Puadóra.

A Benfica ellen pedig némileg módosult is a Barcelona labda nélküli játéka. Noha a szintén 3-4-2-1-ben építkező portugálok felállását a katalánok könnyedén letükrözhették volna a saját háromvédős rendszerükkel, hogy ismét egy az egyben tudjanak védekezni az egész pályán, Xaviék ezúttal elsősorban a labdás oldalt próbálták lezárni, így hibára kényszeríteni az ellenfelet. Az 5-2-3-ban védekező Barcelonából a labdás oldalon helyezkedő szélső lépett ki nyomást helyezni az ellenfél oldalsó középhátvédjére, az egyik mélyen helyezkedő középpályás vette fel az egyik belső középpályást, míg a katalánok másik középpályása a félterületben mozgó szélsőre figyelt. Emellett pedig a hosszú oldalon helyezkedő szélső (ennél a jelenetnél Nico Gonzalez) behúzódott középre a Benfica másik belső középpályására, ezzel a Barcelona létszámfölényt tudott kialakítani a labdás oldalon.

Viszont itt is gyakran hiba csúszott a gépezetbe, ami miatt a Benfica többször is ki tudott szabadulni a nyomás alól. Ebben a szituációban is szinte minden az eddig taglaltak szerint történt: Busquets a labdás oldalon felvette az ellenfél szélsőjét, ám Frenkie De Jong légüres térben mozgott, ami miatt középen Joao Mario szabad emberként kaphatta meg a labdát.

Ezt követően, mire Busquets kilépett az ellenfél középpályására, neki volt ideje átvenni a labdát, és megfordulni. S mivel a hosszú oldalról Gavi behúzódott középre, a jobb oldali középhátvéd teljesen szabadon kaphatta meg a labdát, és hozhatta ki azt a védelemből.

Kicsivel később egy hasonló szituációban Busquets volt az, aki nem ért át a másik oldalra, így Weiglnek volt ideje átvennie a labdát, és felmérni a lehetséges opciókat, hogy végül Nico Gonzalez középrehúzódása miatt ismét a hosszú oldalon szabadon maradó középhátvédet találja meg, ezzel kiszabadítva csapatát a nyomás alól.

Jól látszik tehát, hogy bár Xavi a labdás és a labda nélküli játékban is letette az alapokat, előbbi esetében – a sérülések és a keret rossz kialakítása miatt – az adott pozíciókban nem természetesen mozgó (Gavi a balszélen, Demir jobb oldali szárnyvédőként a Benfica ellen), vagy megfelelő játékosprofilok hiányában nulla tapasztalattal rendelkező fiatalok (Ilias és Abde az Espanyol ellen) szerepeltetésével az elképzelései nem valósulhattak meg tökéletesen. Xavi mindenesetre biztosan örömmel veszi majd Dembélé felépülését (ő csereként már pályára lépett a BL-ben), valamint nagyon várhatja Ansu Fati visszatérését is: velük az itt is tárgyalt alapelvek betartásával egy mélyen záró védelmet is könnyen feltörhetnek. Az ugyanis már a Koeman-korszak végén is látszódott, hogy leginkább a támadóharmadban hiányzik a minőség a Barca játékából.

A labda nélküli játékban pedig az a legnagyobb kérdés, hogy a keret a szezon közben váltva – az egyébként is számos hiányzó mellett – mennyire képes elbírni az intenzitást. Intő jel lehet az Espanyol elleni meccs kapcsán is, hogy a Barcelona a mérkőzés utolsó szakaszában teljesen kipurcanva, emberorientált védekezést alkalmazva, már szinte 6-3-1-es alakzatban kényszerült vissza a saját kapuja elé, és csak a szerencsén múlott, hogy nem jött össze az egyenlítés ellenfélnek.

Az mindezek után is világosan látszik, hogy Xavinak főleg rövid távon nem lesz egyszerű dolga, de szinte biztos az is:

a sikere nem a szakmai tudásának meglétén, vagy annak hiányán múlik majd.