A végén még szimpatikus csapat lesz a Chelsea?

A Chelsea-nél új korszak kezdődött 2003 nyarán, amikor Roman Abramovics megvásárolta a londoni klubot, ám a Kékek már azt megelőzően is nagy kanállal fogyasztották a külföldi sztárokat, miután a Premier League újgazdag együttesei rászabadultak a kontinentális piacra a kilencvenes évek második felében. A legkozmopolitábbnak bizonyuló Chelsea túl is tett a riválisain: elsőként jutott el oda, hogy brit játékos nélkül álljon fel, amikor 1999 karácsonyán Gianluca Vialli a De Goey – Ferrer, Emerson Thome, Leboeuf, Babayaro – Petrescu, Deschamps, Di Matteo, Poyet – Ambrosetti, Flo tizenegyet küldte pályára a Southampton ellen.

Hiába jöttek azonban sorban a klasszisok a csatornán túlról, a Chelsea csak nem tudott beleszólni a Manchester United és az Arsenal vetélkedésébe.

Ahhoz nemcsak több pénz, hanem szemléletváltás is kellett a klubvezetés részéről is. Bár az Abramovics-korszak kezdetét sosem látott bevásárlás jellemezte, és a fővárosiak még sokáig a tulajdonos gyanús eredetű millióira építettek, a játékosvásárlásokhoz hasonló jelentőségű lépés volt, hogy elhozták magukhoz a Manchester United ügyvezető igazgatóját, Peter Kenyont. Noha ma már jellemzően a zűrös ügyei miatt szokás őt emlegetni (például Ashley Cole illegális átcsábítása az Arsenaltól), Kenyonnak fontos szerepe volt abban, hogy a klub megvetette a lábát az elitben.

A Chelsea ugyanis egyértelműen hosszú távra tervezett, és ebben kiemelt szerepet szántak a Cobhamben 20 millió fontos beruházásként létrehozott, modern edzőközpontnak, amely 2008 óta otthont ad a klub akadémiájának is. Bár a Chelsea utánpótlásából korábban is sok tehetség került ki, a korszak nem kedvezett az akadémiának: az utolsó növendék, akiből kulcsember vált, az 1998-ban bemutatkozó John Terry volt, az utána jövők már nem tudták felvenni a versenyt a legjobbakkal. Új alapokra kellett hát helyezni az akadémiát is, azzal a céllal, hogy a világ vezető utánpótlás-nevelő bázisává váljon, olyan színvonalú műhellyé, amelytől a kétezres évek közepén igen messze volt.

Célokat tűztünk ki magunk elé. Hogyan érhetjük el a legjobb hét-, nyolc-, kilenc- és tízéveseket Londonban és a délkeleti régióban? Hogyan szerezzük meg a legjobb edzőket? Mert ha megvannak a legígéretesebb fiatalok és a legkiválóbb edzők, akkor be fogjuk hozni a lemaradásunkat

– emlékezett vissza az indulásra Neil Bath, aki jelenleg is irányítója a Chelsea utánpótlás-nevelésének.

Ennek megfelelően nyitottak voltak a legmodernebb edzésmódszerekre, a legfejlettebb technológiával elemezték a fiatalok teljesítményét, és olyan edzők dolgoztak a klubnál, akik később már a felnőttekkel értek el eredményeket – ilyen volt Brendan Rodgers, vagy a jelenlegi skót szövetségi kapitány, Steve Clarke.

A folyamat érthetően nem volt gyors, és csak a következő évtizedben jelentkeztek az eredményei, addig pedig, amíg a keretben nagyobb számban jelentek meg a korábbi akadémisták, újabb hosszú esztendők teltek el.

Az első fecske Josh McEachran volt, aki a 2010-es U17-es világbajnok angol válogatott egyik legjobbja volt, és a szakértők benne látták az angol utánpótlás-nevelés megújulásának jelét: vékonydongájú, jól passzoló fiatalként a kontinentális középpályás mintapéldája volt, és Carlo Ancelotti 17 évesen mélyvízbe is dobta. McEachran végül tényleg előre jelezte az új korszakot, de valami más miatt: az ő sorsa mutatta meg, mire számíthattak a Chelsea saját nevelésű tehetségei. A fejlődése ugyanis hamar megrekedt, és kezdetét vette a kölcsönadások hosszú sora: három év alatt öt klubnál is megfordult, míg 22 éves korában eladták, ám csak alsóbb osztályú csapatokig jutott. Jelenleg a harmadosztályú Milton Keynes Dons játékosa.

McEachran története persze egyedi, és több súlyos sérülés is hátráltatta az előmenetelét, az viszont tény, hogy a 2010-es években jellemzően ez a sors várt a Chelsea fiataljaira: hiába került ki az akadémiáról mind több Ígéret, aki korosztályos szinten már a legjobbak közé tartozott, senkinek nem sikerült megvetnie a lábát a felnőttek között. Mivel azonban a Chelsea az ifjúsági korosztályú játékosokból egyre többet vásárolt, rengetegen ragadtak bele abba a helyzetbe, hogy miközben kinőtték az U23-as csapatot, az első csapathoz még nem voltak elég jók. Őket (szezononként több tucat futballistát) adogatták aztán kölcsönbe.

Az ötlet az akkori technikai igazgatótól, Michael Emenalótól eredt, ám nem volt túl népszerű, és sokan a stratégia bukását látták abban, hogy a klub így veszített el olyan – igaz, nem saját nevelésű – tehetségeket, mint Kevin De Bruyne vagy Mohamed Salah.

Bár mások szerint ez egyértelműen José Mourinho hibája volt, aki nem bízott bennük.

Mourinho volt az is, aki 2015 nyarán sokakat meglepve kijelentette a klub három reményteli játékosáról – Lewis Bakerről, Izzy Brownról és Dominic Solanke-ról –, hogy önmagát okolja majd, ha nem lesz belőle angol válogatott futballista.

Igaz, a portugál edző néhány hónappal később lapátra került, de a három játékos is igen távol van az angol válogatottól. Solanke ugyan bemutatkozott a nemzeti csapatban, de akkor már a Liverpool játékosa volt, ahol azonban szintén nem tudott érvényesülni, így továbbállt a Bournemouth-hoz. Utóbbi együttes kiesése után végre elkezdte termelni a gólokat a Championshipben, és minden esélye megvan rá, hogy jövőre újra a Premier League-ben játsszon – még ha nem is a Chelsea-ben.

A másik kettőnek erre mind kevesebb esélye van: Brown több kölcsönadást, illetve súlyos sérülést követően az idén nyáron a Prestonhoz távozott, ahol újra megsérült, Baker pedig megdöbbentő módon még mindig a Chelsea játékosa, noha egy percet sem játszott a Premier League-ben… Megfordult viszont nyolc másik klubnál kölcsönben, most pedig az U23-as csapatban szerepel.

Mourinho szerepe mutatja, hogy kár mindenért a stratégiát hibáztatni, a Chelsea eredménykényszerben lévő edzői egészen egyszerűen

abban a helyzetben voltak, hogy kész játékosokat igazolhattak bármelyik posztra.

És sem Mourinho, sem Antonio Conte, sem Maurizio Sarri nem tartozott a bátran fiatalító edzők közé. Pedig ez idő alatt is folyamatosan tehetségek sora gördült le a cobhami futószalagról, ám közülük sokáig csak a dán Andreas Christensenből lett az élvonalbeli gárda tagja, és ebben neki is egy kétéves, a Borussia Mönchengladbachnál eltöltött, jól sikerült kölcsönidőszak segített. A másik kivétel Ruben Loftus-Cheek volt, aki Christensenhez hasonlóan Mourinho idején mutatkozott be a felnőtteknél, de egy idényre neki is el kellett mennie kölcsönbe a Crystal Palace-hoz, hogy Gareth Southgate kivigye az oroszországi világbajnokságra. A Chelsea-hez visszatérve viszont továbbra is csak mellékszereplő maradt, majd egy rendkívül súlyos sérülés után sokan le is mondtak róla.

Így érkeztünk el 2019-hez, amikor a FIFA átigazolási szabálysértések miatt egy teljes évadra kizárta a Chelsea-t az átigazolásokból, és az új szakvezetőre, az edzőként rutintalan Frank Lampardra várt a feladat, hogy több akadémistát is beépítsen a csapatba. A klub korábbi ikonikus játékosa az utánpótlásban évekig dolgozó Jody Morrist vette magához másodedzőként, és ebben az időszakban lett az első csapat tagja Mason Mount, Reece James, Tammy Abraham, Fikayo Tomori, valamint Billy Gilmour, miközben több lehetőséget kapott Callum Hudson-Odoi és Christensen is.

Ez a fiatalos Chelsea a várakozásokra rácáfolva BL-szereplésre jogosító helyezést ért el, de a következő szezon már sokkal rosszabbul alakult, és amikor ez év januárjában Thomas Tuchel váltotta Lampardot, sokan attól tartottak: véget ér az akadémisták pünkösdi királysága, újra a szupersztárok ideje következik. Már csak azért is, mert tavaly nyáron 200 millió fontot költött a klub új játékosokra. Tuchel első kezdőcsapata is őket igazolta, hiszen kizárólag Hudson-Odoi kapott lehetőséget a saját nevelésű labdarúgók közül. Később azonban fokozatosan visszakerültek a többiek is, és a májusi BL-döntőn már Mount, James és Christensen is a kezdőben kapott helyet.

A nyáron viszont a mellőzött Abrahamet és Tomorit is eladta a klub, de igazán az ijesztette meg a szurkolókat, hogy

a fiatalok közül többen is úgy látták: nem látják biztosítottnak az utat a Chelsea nagycsapatába, és nem akarnak részt venni a kölcsönadogatósdiban.

Három, nagy becsben álló, tizenéves tehetség is távozott: Tino Livramento a Southamptonba, Lewis Bate a Leedsbe, Marc Guehi pedig a Crystal Palace-ba igazolt. Igaz, mindhárman olyan poszton játszanak, ahol többen is vannak előttük, és nem is akárkik:  Livramento például hiába remekel új klubjában, ha az ő posztján pont Reece James játszik a Chelsea-ben. Csakhogy ezekből és a további eladásokból összesen annyi pénz folyt be, hogy a klub még azzal együtt is nyereségesen zárta a nyarat, hogy egy vagyonért visszahozta Romelu Lukakut. Az akadémia tehát már üzletileg is sikeres, és passzol a klub új üzleti modelljéhez, hiszen a Marina Granovszkaja irányította klub a kétezres évekkel szemben – amikor évről évre iszonyatos összegekbe került a csapat fenntartása Abramovicsnak – újabban már rendre pozitív mérleggel zárja az átigazolási időszakokat.

Tuchel a mostani szezonban tovább halad az úton: a Christensen, James, Mount trió mellett a sokáig mellőzött Hudson-Odoi is bejátszotta magát a kezdőcsapatba, Loftus-Cheek pedig már újra a sérülése előtti formáját mutatja. Sőt Trevoh Chalobah személyében újabb saját nevelésű fiatal is bekerült a keretbe, noha vele sokáig nem számolt a szakvezetés, inkább Jules Koundét szerették volna leigazolni a Sevillától a posztra. Ám Chalobah végül kapott lehetőséget kapott Tucheltől, és élt is vele, azóta pedig már állandó csapattag. A héten először volt kezdő BL-meccsen, és ha már így alakult, lőtt is egy gólt a Juventusnak, ráadásul James és Hudson-Odoi is betalált a saját nevelésűek közül.

Ma már nem meglepő, hogy rendszeresen négy-öt akadémista pályára lép a Chelsea-ben,

és ez a szám még nőhet is a jövőben.

A középpályások közül ugyanis többnek is lejár a szerződése másfél éven belül, de a Crystal Palace-nak kölcsönadott Connor Gallagher (aki nemrég már a válogatottban is bemutatkozott), illetve a már említett Billy Gilmour (jelenleg a Norwich játékosa) egyaránt képesnek tűnik arra, hogy a Chelsea-ben is helytálljon, továbbá sokat várnak a Huddersfieldnek kölcsönadott középhátvédtől, Levi Colwilltől is.

Ezzel párhuzamosan némiképp átértékelte az angol média is Roman Abramovics szerepét, bár ő volt az, aki sokáig minden rosszat megtestesített a modern futballban. Azóta viszont nála is komolyabb tőkebefektetők léptek színre, jó néhány patinás angol klub került külföldi tulajdonba, melyekhez képest a Chelsea racionális játékospolitikája immár követendő példa.

Ekkorát fordult a világ tizennyolc év alatt.