Érdemes aggódni, ha az ellenfél a legjobb játékosai nélkül nyom össze (Manchester City–PSG 2-1)
A Manchester City Kevin De Bruyne, Phil Foden és Jack Grealish, vagyis három olyan ember nélkül állt ki, aki mellett joggal lehetne érvelni: a keret három legjobb képességű figurájának egyike. Ennek ellenére olyan könnyedséggel vetették át magukat a Kylian Mbappé, Lionel Messi, Neymar támadóhármas jelentette akadályon, mint tizennégy éves fiúk a legalacsonyabb zsámolyon tesi órán.
Oké, ez kicsit csalás. Merthogy Messiéken nem kellett átjutni, bőven elegendőnek bizonyult abban a két kézen megszámolható szituációban megállítani őket, amelyből veszély alakult vagy alakulhatott volna ki. A fontos kimaradókkal küzdő manchesteriek fényesen bizonyították, hogy egyének összessége mind a mai napig alulmarad egy összehangolt csapat ellen.
Az már megszokott kép a Bajnokok Ligájában, hogy Mbappéékat Mauricio Pochettino maradéktalanul felmenti a védőfeladatok alól, és hogy a PSG nyomást sem tud gyakorolni, meg nem is tűri jól azt. Annak ugyanakkor mindenképpen aggasztania kéne a párizsiakat, hogy
Ez legfőképp annak ismertében nyugtalanító, hogy egyébként, amit hét labdarúgó megtehet tízzel szemben, azt Kimpembéék megtették. Nem működésképtelen, kigyakorlatlan vagy fegyelmezetlen Pochettino védelme, hanem olyan szinten köti őket gúzsba a támadótrió, hogy semmi másra nem alapszik az esetleges sikerességük, mint a reményre. A reményre, hogy Mbappé nem csak egyszer kerül helyzetbe; hogy Neymar nem csak egyszer mutat be cselsorozatot; hogy ha nagyobb lesz a nyomás, akkor Messi legalább egyszer hajlandó lesz odaállni Cancelo mellé és nem hagyja őt szabadon szállni, akár egy galambot. Arra, hogy a védők majd kevesebbszer törnek meg a terhelés alatt, mint ahányszor az ő támadóik találnak egy folyosót.
