Solskjaert ki kellett rúgni, de a fejétől bűzlik a hal a Manchester Unitednél

Amikor Claudio Ranieri Watfordja a mérkőzés ráadásperceiben még két gólt berámolt a Manchester Unitednek, 4-1-re alakítva ezzel az eredményt, azzal megadta a kegyelemdöfést a hosszú hetek óta vergődő Ole Gunnar Solskjaernek. Az MU vezetősége válságtanácskozást tartott, s vasárnapra megszületett a döntés: az 1999-es BL-döntőn szerzett győztes gólja és hosszú szolgálata miatt klublegendaként tisztelt norvégnak mennie kell a vezetőedzői posztról. Ideiglenesen Michael Carrick kezébe kerül az irányítás.

A döntés jogossága aligha megkérdőjelezhető.

Szeptember közepétől november 20-ig a Manchester United 13 tétmérkőzést játszott, 7-et elveszített.

Kikapott a Bajnokok Ligájában a Young Boystól, a Ligakupában a West Ham Unitedtől, a bajnokságban pedig az Aston Villától, a Leicester Citytől, a Liverpooltól, a Manchester Citytől és a Watfordtól. Az első három vereség kellemetlen volt, de azt követően megalázó pofonok jöttek. A Leicester a hajrában törte meg az MU ellenállását, s nyert 4-2-re, az ősi rivális Liverpool az Old Traffordon felmosta a pályát a „vörös ördögökkel” (0-5), a Manchester City ugyanott edzőmeccsé silányította a teljesen egyoldalú derbit, melynek a második félidejében a Unitednek egy labdaérintése volt az ellenfél tizenhatosán belül, az is lesen (0-2). A Watford elleni 4-1-es bukás már tényleg az utolsó csepp volt a pohárban, egy ekkora és ennyire drága játékoskeretű klubnál képtelenség megúszni a mutatott játékot és az eredménytelenséget. Solskjaernak mennie kellett.

Valószínűleg már korábban mennie kellett volna, mert az edzőváltás időzítése finoman fogalmazva sem a legjobb. Solskjaer menesztésére akár a Liverpool elleni 0-5, akár a manchesteri derbi végtelenül sima elveszítése okot adhatott volna, de a vezetőség addig várt, amíg lemaradt a Tottenhamnél kikötő Antonio Contéról, megvárta a válogatottszünetet, s akkor lépett, amikor erőltetett menet jön. A megbízott edző, Carrick a BL-továbbjutás szempontjából kulcsfontosságú, Villarreal elleni mérkőzéssel kezd; a bajnokságban a listavezető Chelsea, majd az Arsenal következik. Szilveszterig még tíz meccs vár a csapatra, és ezalatt a „tűzoltónak” el kellene érnie, hogy a most nyolcadik MU ne szakadjon le még jobban az élmezőnytől. Az átigazolási piac pedig csak ezt követően nyílik meg.

Fejétől bűzlik a hal

Szentségtörésnek hangzik, de valamiféleképpen Sir Alex Ferguson is kötődik a Manchester United hosszú ideje tartó problémáihoz. Persze nem ő az oka azoknak. Minden idők egyik legeredményesebb, legelismertebb edzője olyan magasra tette a lécet, hogy azt szinte csak leverni lehet. Öröksége hovatovább nyomasztóan nagy, árnyéka – erről már esett szó korábban – nagyon hosszú, ráadásul még az utolsó idényében is bajnoki címet szerzett egy ideális összetételűnek nem nevezhető kerettel. Talán az volt a legnagyobb edzői bravúrja. A keret azonban frissítésre szorult, és amikor Ferguson visszavonult, akkor egyszerre kellett volna megoldani a menedzser utódlását (a „Ferguson II-nek” szánt, elődje stábjára igényt nem tartó David Moyes óriásit bukott, és hosszú évekbe tellett, amíg a romokból újjáépítette karrierjét), az ügyvezető igazgató David Gill helyettesítését (a helyette kinevezett Ed Woodward megítélése döntően negatív), valamint a csapat átalakítását. Egyik sem sikerült.

Olybá tűnik,

az üzletileg jól működtetett Manchester United vezetői és értékválságban van Ferguson visszavonulása óta.

A szurkolói össztűz alatt lévő Woodward 2021 végén (elvileg) távozik posztjáról, utódját még nem ismerjük. Ferguson 1986 és 2013 közötti regnálása alatt a United 38 trófeát nyert, azóta csak négyet. Woodward úgy hagyja el a munkakörét, hogy amíg ő felügyelte az MU napi ügyeit és stratégiáját, a klub nem nyert bajnokságot, a Bajnokok Ligája-trófeának a közelébe sem jutott, és a nyolcvanas évek óta nem látott „trófeátlan” korszaka van. A klubmúzeumba nem került új kupa 2017 óta, és ha az MU nem nyer meg egyetlen küzdelemsorozatot sem ebben az idényben (a bajnokságnak már annyi, a Ligakupából kiesett a csapat, a BL-ben túl erősnek tűnik a konkurencia), akkor az aszály hamarosan ötéves lesz.

Hogy a vezetői és értékválság a tulajdonos Glazer családból vagy Woodwardból „sugárzik-e ki”, esetleg a rothadás az egész klubot átjárja, nem könnyű megállapítani. Az biztos, hogy lehetnek a Unitednek bármilyen üzleti eredményei, a világ (egyik) legnagyobb és legsikeresebb klubjából hosszú ideje döntően sikertelen klub lett. Ehhez pedig egyértelműen hozzájárult az edzők kiválasztása, a tiszta vízió hiánya.

Kezdődött a „kiválasztottal”, a Ferguson második eljövetelének vélt Moyesszal, akinek egy év sem jutott a kispadon. Folytatódott az edzői csúcsát az 1990-es években elérő, ám mégiscsak BL-győztes, vb-bronzérmes, három országban négy csapattal bajnok Louis van Gaal kinevezésével. Van Gaal távozása után jött a zeniten már szintén túljutott José Mourinho, aki ugyan a posztfergusoni éra egyetlen nemzetközi trófeáját (Európa Liga) szállította, de morálisan szétesett, padlón levő csapatot hagyott maga után. Solskjaer kinevezése megbízott edzőnek ihletett lépés volt: a „Babaarcú Gyilkost” imádta a közönség, elfogadták a játékosok, a váltást röpke szárnyalás követte, amelynek során minden jól sült el, minden bepattant, ami bepattanhatott. Rövid időre visszaköszönt a fergusoni korszak csillogása, igaz, ez talminak bizonyult.

Bár a statisztikák nem támasztották alá a szárnyalás fenntarthatóságát – nem is lett az –, érthető, hogy a vezetőség 2019 márciusában véglegesítette Solskjaer megbízatását. Populista lépés volt, kísérlet a sikertelenségtől frusztrált, az irányítással érthetően elégedetlen szurkolók megbékítésére a népszerű szakember pozíciójának „bebetonozásával”. Nehéz lett volna ellenállni a kinevezés csábításának, más kérdés, hogy az MU megszenvedte a döntés következményeit.

Elkésett döntés?

Solskjaer remek beugrónak bizonyult, ám közel sem volt ilyen jó véglegesített vezetőedző – pláne, ha a közvetlen konkurencia trénereire nézünk. Ez egyre egyértelműbbé vált, ahogyan telt az idő és érkeztek az erősítések. Solskjaer nagybevásárlást „kapott” a vezetőségtől: érkezett Harry Maguire, Bruno Fernandes, Aaron Wan-Bissaka, Donny van de Beek, Alex Telles, Jadon Sancho, Raphaël Varane, visszatért Cristiano Ronaldo, s közben tulajdonképpen Romelu Lukaku eligazolását kivéve nem érte jelentős átigazolási veszteség a klubot.

Maradtak ugyan problémás posztok, de Solskjaer a Ferguson utáni időszak messze legjobb keretével dolgozhatott, és azzal jutott mély gödörbe. Ennél erősebb bizonyíték aligha kell arra, hogy a feladat meghaladta képességeit. Ha több mint 450 millió eurónyi, játékosvásárlásra fordított kiadás után az eredmény az, amit az elmúlt hetekben láttunk, onnan egyszerűen nincs kiút egy edzőnek. A világ egyik legdrágább, legértékesebb keretével lélekölő vereségek sorát elszenvedni – ez túl sok lenne bárhol. Solskjaer úriemberként távozott, de búcsújának időpontja a lehető legkényelmetlenebb. Ez pedig a sokáig döntésképtelenül toporgó vezetőség felelőssége.

Nem véletlenül szokás a válogatottszünetekben klubedzőt cserélni: van egy kis idő az ismerkedésre, nem „omlik rá” az új trénerre a besűrűsödő meccsek sora. A Manchester United vezetősége kihagyta ezt a lehetőséget, elszalasztott egy szabadügynök, bizonyítottan eredményes és a világelitbe tartozó edzőt (Conte), most pedig keresheti az utódot, úgy, hogy erre láthatóan nincs felkészülve. Solskjaer július 24-én írt alá új, 2024-ig szóló szerződést, segítői (Mike Phelan, Michael Carrick, Kieran McKenna) októberben hosszabbították meg kontraktusukat. November 21-én Solskjaer távozott.

A piacon kevés az éppen munka nélküli, magas renoméjú szakember.

Ha olyan edzőt keresünk, akinek 1,8-nél jobb a pont/meccs átlaga és van topligás, közvetlen elitbe tartozó klubnál szerzett tapasztalata, akkor a lista igen rövid. Zinédine Zidane (állítólag nem érdekli az MU-kispad, eddig kizárólag a Real Madridnál szerzett rutint, és kérdés, „működik-e” a királyi klubon kívül), Ernesto Valverde (Spanyolországon kívül nem dolgozott topligában), Andrea Pirlo (tapasztalatlan és megbukott a Juventusnál, nincs jelentős, Olaszországon kívüli múltja), Ronald Koeman (most rúgták ki a Barcelonától, Angliában nem hagyott mély nyomokat maga után), Paulo Fonseca (a Románál nem remekelt, és az az egyetlen topligás munkája), André Villas-Boas (a Chelsea-nél és a Tottenhamnél is megbukott, azóta nem vállalt munkát a legmagasabb szinten). Nem nagy kínálat.

Az edzős szappanopera már beindult, sorra jönnek majd a következő napokban a nevek. A párizsi „sztárpesztrálástól” állítólag megcsömörlött Mauricio Pochettino (PSG)? Az ismét félelmetes csapatot építő, de vezetőedzőként topligás tapasztalat nélküli Erik ten Hag (Ajax)? A klubjával épp a PL középmezőnyében senyvedő Brendan Rodgers (Leicester)? Az idősödő Ralf Rangnick, aki igazgatóként alighanem jobb, mint vezetőedzőként? Az arab világban sem tündöklő Laurent Blanc? Esetleg egy szövetségi kapitány? Utóbbi már csak azért sem „könnyű pálya”, mert a következő világbajnokságot 2022 november-decemberében rendezik, így a legjobb válogatott szakvezetők addig valószínűleg a helyükön maradnak. És egyébként is: nem feltétlenül ugyanazok a képességek jellemzik a jó szövetségi kapitányt és a jó klubedzőt.

Az MU-nak ráadásul akkor kell edzőt keresnie, amikor riválisai lefölözték a szakma krémjét. A Manchester Citynél ott van Pep Guardiola, a Liverpoolnál Jürgen Klopp, a Chelsea-nél Thomas Tuchel, a Tottenhamnél Antonio Conte; csak az arsenalos Mikel Arteta nem illik a sorba. A tetejébe a Unitedet már egyaránt nyomasztja a fergusoni eredményesség és a posztfergusoni eredménytelenség, a „United Way” legendája, a vezetői válság és az, hogy nincs egyértelmű elképzelés, iránymutatás. Pénz, paripa, fegyver van.

Az, hogy a vezetőség végre jól dönt-e, amikor kiválasztja a szakvezetőt, meghatározza a klub közeljövőjét.

A kérdés „csak” annyi, hogy az előző választások fényében meg lehet-e bízni a klub irányítóiban. Mert a Sir Alex Ferguson visszavonulása óta eltelt időszak nem sok okot ad arra a bizonyos bizalomra.