Lengyel–magyar: masszív, hun típusú harcmodor

Sokáig a Fürge Nyuszi reklámemberként nézegettem a pécsi plakátokon Dibusz Dénest (6,5), aki Varsóban is fürge volt. Az első félidőben volt egy önfeláldozó talajgyakorlata, Swiderski fejesét pedig max akkor védhette volna, ha két méter húszra nő – más kérdés, hogy a felhőfejesre talán nem kerül sor, ha kijön a szögletnél.

Fiola Attila (7,5) ezúttal a háromvédős rendszer jobb oldalán játszott, hozta a masszív, hun típusú harcmodort. Mokány testalkat, oroszlánszív, kiváló alkalmazkodóképesség – mindez megvolt most is,

és még a laptopok is megúszták.

Több látványos és fontos mentése volt Lang Ádámnak (7,5). Varsóban pont úgy nézett ki, ahogy egy középső védőnek ki kell néznie, a szokásos szarvashibája is elmaradt. Ezt a beállítást kéne elmenteni nála.

Szalai Attila (7) is hozta a formáját: volt néhány érthetetlenül eladott labdája (passzhatékonyság 61 százalék), de a szilárdságával most sem volt baj. Az azért az ő szerencséje is, hogy a legveszélyesebb lengyel végig a kispadon kortyolgatott.

Loic Nego (7) szép lassan a leghasznosabb, legfontosabb magyar játékossá növi ki magát a válogatottban. Megbízhatóan, takarékosan, de legfőképp intelligensen focizik.

Talán az egyik leggyengébb meccse volt ez a válogatottban Nagy Ádámnak (5,5). Rengeteg rossz passz, üresbe futkozás, rossz ütemű kilépés. A meccs sportszerűtlenségét jellemzi, hogy még ő is felrúgott egy-két lengyelt. Kis pihi nem ártana most: egy vicces szelfi a ferde toronynál, egy séta a pisai egyetem botanikus kertjében (állítólag az a legrégebbi Európában!).

Schäfer András (8) a 82. percben csodálatos mozdulattal ugratta ki Nagy Zsoltot, két perccel később pedig a tizenhatosunk elől küldte azonnal támadásba Kiss Tamást – olyan helyzetből, amikor a legtöbben annak is örültek volna, ha a lelátóra tudják rúgni a labdát. Két apró pillanatkép a meccsről, és akkor a gólját még nem is említettük. Varsóban kiderült róla, hogy nemcsak lendületes, jó ütemérzékű futballista, hanem fantasztikusan lát a pályán.

A mezőny legjobbja volt – imponáló statokkal!

Nagy Zsoltról (6) mindig az jut eszembe, hogy játszhatna a helyén Kecskés a Dózsából vagy Palaczky a Pécsből. Aztán az, hogy mindegy, se nem jobb, se nem rosszabb. Furcsán szerethető játékosok fordulnak meg a balbunkó posztján, kevés itt a művész, annál több a fogcsikorgató sprint, a brutális sarabolás az oldalvonalnál, a földbe rúgás, a melankólia.

Nagy potenciált látok Schön Szabolcsban (6,5), az olasz válogatottba mostanában például simán beférne, remélem, eljön még az idő, amikor Insignét csak az olasz Schönként emlegetik majd. Vitális, gyors, lendületes – igaz, néha úgy választják el a labdától, mint egy kisiskolást.

Varga Kevin (6) húszévesen duplázott a balmazújvárosi stadionavatón a Palermo ellen, de az örök ígéret szerepéből mintha azóta sem tudott volna kinőni. Varsóban tanári mozdulatsorral indította a meccset: okszival átvett egy labdát, majd rögtön indított belőle. A folytatásban aztán hol eltűnt, hol feltűnt. Konzisztencia, Kevin, konzisztencia!

Szalai Ádám (7) továbbra sem Cristiano Ronaldo vagy Lionel Messi, de akinek ez nem tetszik, az húzza fel a focimezt, és brusztoljon másfél órát a kétméteres Dawidowicz-cal az oldalán. Egyébként a második magyar gól Szalai sarkazásával indult, szóval erről ennyit! #hősőm

Ahhoz képest, hogy a csereként beállt Gazdag Dániel és Kiss Tamás egy szöglet elvégzése közben majdnem egymásnak szaladt, egy perc múlva parádés gólt hoztak össze. Szép volt, fiúk!

Marco Rossinak (7) megvan az a képessége, ami nagyon kevés futballedzőnek:

soha nem adja fel.

Ritkán szoktuk ezt mondani edzőkre, de a kemény fejű olasznak ez az egyik legjobb tulajdonsága. Az albánok elleni gyötrelmek után a csapat nem omlott össze, hanem ikszelt Londonban, majd győzött Varsóban, ami az edző komoly motivációs képességeire, pszichológiai érzékére utal. Ez persze túl sokat most sem ér, negyedik helyen végeztünk a csoportban (Albánia mögött), de a szánk íze mégsem olyan keserű, voltak szép pillanatok ezen a két találkozón.