Pincér, két palacsinta és egy Aranylabda rendel! – így lett Európa legjobb futballistája Albert Flórián

Sorrendben a negyedik vb volt az, amelyen a kapus volt a leggyengébb magyar láncszem. Grosics Gyula 1954-ben, 1958-ban és 1962-ben is szarvashibát követett el, a topfavorit magyar csapat pedig elvesztette a vb-döntőt, majd kétszer kiesett, másodszor ugyanúgy, mint hatvanhatban, a legjobb nyolc között. (Nem csak a potyagólok miatt búcsúzott, de a kapushibák nem és nem maradhattak el.) Albert mindkét negyeddöntős csapatban szerepelt, hatvankettőben a chilei Rancaguában emblematikus szólógólt lőtt az angoloknak (2-1). Hatvanban, a Népstadionban rendezett magyar–angolon (2-0) mindkét gólt ő szerezte, és amikor évtizedekkel később megemlítettem neki, mekkora császár lehetett tizenkilenc évesen a dupla után, csudálkozva nézett rám:

Örültem, hogy Kotász Öcsi mellett ülhettem az öltözőben.

Hatvanhatban már ő volt a válogatott szellemi vezére. A futballhistória legnagyobb játékosai a három az egyben jegyében brillíroztak: ellenállhatatlanul cseleztek, mesterien irányítottak és tökéletes gólérzékük volt. Kevesen feleltek meg e tripla követelménynek: Pelé, Sandro Mazzola, Eusebio, Johan Cruyff, Teofilo Cubillas, Diego Maradona, Zico jut hirtelen az eszembe, meg a maiak közül Lionel Messi és Neymar. Albert e nagyon szűk elit tagjai közé tartozott.

Amit Liverpoolban, a magyar–brazil vb-mérkőzésen (3-1) művelt ’66-ban, az felért Lamberto Gardelli, a világhírű olasz-svéd karmester legemlékezetesebb vezényleteivel. Káprázatosan dirigált, az angol lapok egyike így osztályozta a magyar támadóhármast: Bene 9,5, Albert 10, Farkas 10. Honfitársaink nem úgy győzték le a világbajnokságon 1954, a berni magyar–brazil (4-2) óta veretlen, egymás után kétszeres világbajnok dél-amerikaiakat, hogy kivédekezték, és három kontrával meglepték, hanem a labdarúgás valaha volt legfényesebb gáláinak egyikével túljátszották őket. Az ellenfél is kitűnőnek mutatkozott, de Liverpoolban a magyarok voltak a brazilok.

Mindenki nagyot csalódott, hogy Sunderlandben, a vb-negyeddöntőben a szovjet csapat megállította a magyart (2-1).

Ám Albert ’67-ben talán még a korábbiaknál is jobban futballozott.

Változatlanul a földkerekség legkiválóbb válogatottjainak egyikét irányította: a magyar csapat az 1966-os hatodik hely után a harmadikra került a nem hivatalos világranglistán. Ráadásul a Baróti Lajost váltó Illovszky Rudolf szövetségi kapitány támadóbb taktikát választott elődjénél. Míg a korábbi mester söprögetővel (Mátrai), négy hátvéddel (Káposzta, Mészöly, Sipos, Sóvári vagy Szepesi), három középpályással (Mathesz vagy Nagy István, Albert, Rákosi) és két ékkel (Bene, Farkas) játszatta együttesét, addig Illovszky a 4–2–4-et preferálta, és a legtöbbször a Káposzta, Mátrai, Szűcs, Ihász – Albert, Rákosi – Molnár Dezső, Varga, Bene, Farkas összetételben szerepeltette alakulatát, Tamás Gyulával a kapuban. (Mészöly többször sérült volt.) Varga Zoltánnal kiteljesedett a válogatott, magam ennél jobb magyar futballcsapatot nem láttam.

Egy NSZK elleni győzelem emlékezetes Albert-góllal:

Emlékszem, az NDK elleni Eb-selejtező első félideje után füttykoncert volt a Népstadionban, mert az elkényeztetett közönség (telt ház, 76 000 néző) elégedetlen volt a mindössze 1-0-s vezetéssel. A második szakaszt aztán úgy kezdte az együttes, hogy már a 49. percben 3-0 volt, mert Varga kétszer megjátszotta a szünet előtt is gólt szerző Farkast, és lehetett elmerülni a futball csodáiban, meg ünnepelni a legjobb nyolc közé jutást. A lipcsei Eb-selejtezőnek már semmi tétje nem volt, ki is kapott a válogatott 1-0-ra, minek következtében Csanádi Árpád, az OTSH Illovszkyt nem kedvelő elnökhelyettese sutyorogni kezdte, hogy talán haza kellene hozni az NDK magyar szakvezetőjét, Sós Károlyt, mire a hivatalban lévő és a felvetésről (naná!) nyomban értesülő kapitány azonnal lemondott.

Ez egyenesen drámai fordulatot jelentett a magyar labdarúgásban, mert Sós kiejtette a válogatottat az Eb-negyeddöntőben, majd 1969-ben abban is szerepe volt, hogy a válogatitt – először a futball történetében – ne vegyen részt a világbajnokságon, noha arra benevezett. A nyolc győzelmet, valamint egy-egy döntetlent és vereséget számláló Illovszkyval egészen biztosan nem jött volna el Marseille, ’69-ben semmiképp sem, a hazatérni amúgy nem vágyó, de visszarendelt Sóssal viszont keserű lett minden.

Albert ellenben, ahogyan erről már esett szó, ugyanolyan briliáns volt hatvanhétben, mint hatvanhatban. Sőt. Az 1966-os bajnokságot a címvédő Vasas nyerte veretlenül, míg az 1967-est az FTC, majdnem veretlenül. A zöld-fehér csapat az utolsó előtti fordulóig nem kapott ki, aztán 2-0-s vezetésről 3-2-es vereséget szenvedett Csepelen, és a zárónapon alulmaradt Szombathelyen is (2-1). Ettől függetlenül

a Császárként emlegetett Albert parádézott: az őszi szezon és az 1-től 10-ig terjedő osztályzás nyitányán mindjárt 9-est kapott

a korábban 1-től 5-ig értékelő Népsporttól, miután két góljával nyert az FTC a Győri ETO ellen (2-0). Diósgyőrben megint duplázott (2-1), de csak 8-assal tüntették ki, majd a szegedi 5-1 és a mesterhármasával Komlón aratott 4-0 után megint 9-es állt a neve mellett. Az utóbbi mérkőzésen – október 22-én – matematikailag is bizonyossá vált az FTC elsősége, noha négy forduló még hátra volt.

Albert érdemjegyei így következtek az ősszel: 9, 7, 8, 8, 8, 8, 8, 9, 7, 9, 7, 5, 7. Az átlaga 7,69 volt. Ám a legemlékezetesebb gólját a tavasszal szerezte. Április 16-án az Újpest ellen (3-0) a tizenhatosról zúdította a labdát a felső lécre, ahonnan a labda bevágódott. A lövés azért is keltett ámulatot a Népstadion ismét 76 ezer nézőjében, mert Albert távolról csak ritkán rúgott gólt, inkább szlalomozott, érkezett vagy fejelt, mert ahhoz is elsőrendű érzéke volt.

A Flamengónak előbb lábbal, majd fejjel köszönt be. A magyar futball erejét bizonyító találkozón az FTC, Vasas vegyes (Géczi – Mátrai, Mészöly, Szűcs, Ihász – Mathesz, Fister – Molnár, Varga, Albert, Farkas) már az első félidőben beállította a 4-1-es végeredményt, a szünet után jöhettek a cserék (Kenderesi, Páncsics, Puskás Lajos, Katona). „Percekig valóságos tűzijátékot rendezett a vegyes csapat a Flamengo kapuja előtt, technikai trükköket láthattunk Albert és Varga részéről” – írta a Népsport.

A Flamengót Albert jól ismerte, mert 1967 elején jutalomjátékon járt a riói klubnál. Mintha valakit tulipánt termeszteni hívtak volna Hollandiába. Rio de Janeiróban 1968 novemberében is megfordult, mégpedig Novák Dezsővel, Szűcs Lajossal, Farkassal együtt az első brazil világbajnoki cím tizedik évfordulója alkalmából rendezett Brazília–Világválogatott mérkőzésen (2-1). Ugye, kitalálják, az All Star Team gólját ki érte el. A Császár az 1967-es bajnokságban 28 gólt szerzett – néggyel többet, mint 1966-ban –, klubtársai közül Szőke és Varga egyaránt 15-tel követte őt. Itthon elnyerte Az év játékosa-címet, miután „az egész esztendőben kiemelkedő formát mutatott”. Jean-Philippe Rethacker,

a France Football szakírója pedig már december közepén előrevetítette: Albert hódíthatja el az Aranylabdát.

Karácsonykor valóra vált a jóslat, a huszonnégy szavazóból nyolc – köztük Lukács László, a Népszabadság külföldön is nagy tekintélyű rovatvezetője – tette a ferencvárosi centert az első helyre, négy a másodikra, három a harmadikra, így Albert 28 pontos előnnyel hagyta el az angol Bobby Charltont. Ugyancsak az ünnepen tizenöt európai orgánum szavazata alapján három magyar került be Európa válogatottjába, amelynek gálatizenegye így festett: Jasin (szovjet) – Káposzta, Sesztyernyov (szovjet), Moore (angol), Facchetti (olasz) – Beckenbauer (nyugatnémet), Bobby Charlton (angol) – Johnstone (skót), Albert, Eusebio (portugál), Farkas. (A Vasas extraklasszisa tizedik volt az Aranylabda-listán, a Népsportban viszont csak hetedik az NB I-es befejező csatárok között. Igaz, a 36 góllal magyar gólkirály, európai ezüstcipős Dunai Antal is csupán negyedik lett Varga Zoltán, Bene Ferenc és Puskás Lajos mögött. Albert az irányító középpályások rangsorát vezette.)

Az Aranylabdát 1968. május 4-én, a magyar–szovjet Eb-negyeddöntő előtt adta volna át Max Urbini, a France Football főszerkesztője a győztesnek, de Albert sérült volt, és

a politikai vezetés úgy döntött, nem engedélyezi a civil ünneplést a találkozón.

Megfejthetetlen, az illetékes elvtársak miért határoztak így, mert Albertnek még azt is megengedték, hogy a Szent István Bazilikában tartsa az esküvőjét tömegek előtt. Az eseményt ugyan nem hirdették meg széles körben, de mindenki tudott róla, és miközben Tarnóczy János címzetes prépost 1963. november 30-án összeeskette Bársony Irén színművésznőt és párját, a Bajcsy Zsilinszky úton megállt a forgalom.

Az a variáció, hogy a hatalom tartott a magyar–szovjet meccstől annyiból felfoghatatlan: a 80 ezer nézőt vonzó mérkőzés előtt senki nem sejthette, mi lesz az eredmény, botrány pedig csak vereség esetén törhetett volna ki. Ráadásul a magyar válogatott 2-0-ra nyert Farkas sarkazásos és Göröcs János szemfüles góljával (mindkettőt az 1967-es bajnokságban 18 gólpasszt adó Rákosi Gyula készítette elő).

Az Aranylabdát így a délután öt órakor kezdődő meccs estéjén, a Gundel Étteremben, két palacsinta között vette át Albert Flórián. Ettől azonban nem volt boldogtalan, sőt hazánkban egyedülálló sikerét így kommentálta (majd bemondását egész életében emlegette):

Végre egy labda, amelyet egyetlen védő sem tud elvenni tőlem.