Ferguson kiválasztottja, gúny tárgya, londoni főnix: David Moyes edzői feltámadása

Kié a legnagyobb feltámadás a labdarúgóedzők közül? Alighanem Claudio Ranierié, akit 2014 novemberében egy Feröer elleni vereség után menesztett a Görög Labdarúgó Szövetség, de 2016 májusában már a Leicester Cityvel ünnepelhette a csodaszámba menő angol bajnoki címet.

Ám David Moyes sem marad el sokkal mögötte: a Preston North Endnél és az Evertonnál széles körű megbecsültséget szerzett skót szakvezető óriásit bukott – Sir Alex Ferguson személyes kiválasztottjaként – a Manchester Unitednél, és ezt követően egyre mélyebbre zuhant. A spanyol Real Sociedadtól egy év után kirúgták, a szabadesésben „közlekedő” Sunderlanddel kiesett az angol élvonalból, a West Ham United fél év után nem ajánlott neki új szerződést, így munkanélkülivé vált.

Eredményei lehangolóak voltak, hírneve megkopott.

Úgy tűnt, Moyes a legjobb esetben besorol a „tűzoltó” edzők közé, akiket csak akkor hívnak, ha nagy a baj. Ehhez képest ismét kopogtatott a West Ham United, és 2019-ben megkapta a második esélyt. Két évvel később a szurkolók dicsőítik, a csapat szárnyal, és az sem teljesen vad állítás, ha azt mondjuk, Moyesnak ma a három legjobb brit tréner között van a helye.

Minden arra utal, hogy David Moyes ismét a megfelelő helyen van.  Lehet, hogy nem való topcsapathoz, a Manchester Unitedhez hasonló klubok világába, ahol hatalmas a győzelmi kényszer és kíméletlen a kritikai össztűz? Lehet, hogy ez a természetes közege – egy patinás klub, amely nem tartozik a játék óriásai közé, de kőkemény munkával időről időre a legjobbaknak is riválisa lehet? A megérzés azt súgja, hogy Moyest többé már nem látjuk a szuperklubok világában, de megeshet, hogy így a legjobb. Úgy tűnik, maga is így érzi ezt:

„Ha már nem lehetek a Manchester Unitednél, arra a szintre kell visszatérnem, amin az Evertonnál voltam, és ki kell aknáznom a tapasztalataimat (…) A West Ham igazán jó klub nekem. Nagyon hálás vagyok a tulajdonosoknak, hogy visszahoztak ide. Megadták az esélyt, hogy ismét ringbe szálljak, és megmutassam, be tudok még vinni jó pár ütést.”

És bizony, ezek az ütések az utóbbi időben kimondottan acélosak.

Felfelé a nagy bukásig

„Majdnem elsírtam magam, amikor egy hétmeccses nyeretlenségi sorozat után végre győzni tudtam. Edzőként tisztában vagy vele, hogy a te fejed csapják le, ha rosszul megy, és lehet, ha akkor jön még néhány kudarc, akkor azt mondtam volna, ez a szakma nem nekem való. De anélkül, hogy ezzel tisztában lettem volna, már egészen fiatal koromtól kezdve arra készültem, hogy egyszer edző legyek” – vallott ezredik meccse előtt Moyes a kezdeti lépésekről, melyeket a Preston North End játékos-edzőjeként tett meg. A lancashire-i csapatból ütőképes egységet kovácsolt, és majdnem eljuttatta a Prestont a Premier League-be – az utolsó lépcsőfokban botlott meg, mivel elveszítette a Bolton elleni, „harmincmillió fontos” rájátszásdöntőt. Ez is elég volt a patinás, ám már régóta nem túl sikeres Evertonnak, amely 2002-ben megadta a lehetőséget az élvonalbeli munkára Moyesnak. A glasgow-i születésű korábbi középhátvéd („Jobb edző vagyok, mint amilyen játékos voltam” – mondja magáról) negyvenéves kora előtt bekerült a Premier League-be.

Mély víz volt, de Moyes jól úszott: a pénzben éppenséggel nem fuldokló Evertonnál több mint egy évtizedet töltött, 516 mérkőzésen irányította a liverpooli kékeket, ezzel negyedik a klub örökrangsorában. Trófeát sosem nyert (az Everton 1995 óta nem hódított el semmit), de a Moyesszal elért 4., 5. és 6. helyek meg az FA Kupában játszott döntő így is a klub közelmúltjának legjobb időszakát jelentik. Mindenki tisztában volt azzal, hogy Moyesra legközelebb már egy nagycsapat kispadja vár.

Sokan hihették, hogy Moyes a következő lépcsőt is veszi, ám a Manchester United kispadja az édesen illatozó méregpohár megfelelője volt.

Sir Alex Fergusontól, minden idők egyik legjobb, legeredményesebb edzőjétől átvenni az MU-t gigantikus feladat, és – ezt visszatekintve kijelenthetjük – nem Moyes volt a megfelelő megoldás. Persze Ferguson eredményessége annyira kiemelkedő, árnyéka olyannyira hatalmas, hogy a skót utódai sem jártak (sokkal) jobban. Moyesnál lényegesen nagyobb neveket – Louis van Gaalt, José Mourinhót – is elkoptatott a manchesteri klub; Ole Gunnar Solskjaert meg jóval inkább a kötődése, mintsem kiemelkedő képességei tartják a kispadon. Moyes azért joggal büszke a kiválasztottságára.

„Engem nem a Glazerek választottak ki, és nem is Ed Woodward. Sir Alex Ferguson maga ajánlotta fel a lehetőséget. A házában ültünk, és azt mondta, én leszek a Manchester United új menedzsere. Sir Alex sok szempontból a szakma csúcsa a szigetországi emberek számára. El kellett vállalnom az edzőséget, meg kellett ragadnom ezt az esélyt” – emlékezett vissza.

A „kiválasztottból” hónapokon belül bukott edző lett. Moyes 2013. július elsején érkezett és 2014. április 22-én már repült is a posztjáról. Repült más is, például a „Rossz választás: Moyes, takarodj!” feliratú gép az Old Trafford fölött. Túl nagy volt rá a kabát, bár visszatekintve megkérdezhetjük: lehet, hogy bárki más is így járt volna? Mindenesetre a Manchester United nem illett Moyeshoz és Moyes sem illett a Manchester Unitedhez. Azért adódik a kérdés: mennyire él legsikeresebb edzője bűvöletében egy klub, amely mindenáron az új Fergusont akarta megtalálni?

Rossz viccé silányulva

A Manchester Unitednél bekövetkezett bukás óriási csapást jelentett Moyes reputációjára, hiszen ő sok edzővel ellentétben nem tette magát trófeákkal „golyóállóvá”. Az Evertonnál nagy megbecsülést kivívott szakember gúny és nevetség tárgya lett, és ezen következő állomáshelyei sem változtattak. Fél évvel az MU után elvállalta a spanyol Real Sociedad irányítását. A baszkföldi csapattól nem volt idegen a szigetországi edzők alkalmazása, korábban a walesi John Toshack háromszor is ült a kispadon, és honfitársa, Chris Coleman szintén irányított rövid ideig.  Moyes 364 napot kapott: menesztették, mielőtt egyáltalán a szállodájából egy bérelt házba költözhetett volna. A Barcelona legyőzését leszámítva nem volt fényes időszak, s tovább kopott a hírneve.

A mélypont csak ezután jött.

Moyes elvállalta a Sunderland irányítását, ám 43 mérkőzésből csupán nyolcat nyert meg, és kiesett a belső problémák feszítette klubbal. Moyes szerint a Sunderland gyakorlatilag menthetetlen volt, és könnyen elképzelhető, hogy igaza van, hiszen a klub a 2017/18-as évadban a másodosztályból egyből továbbzuhant a harmadosztályba (ennek az idénynek a káoszát idézte fel a kitűnő Sunderland ’til I Die sorozat). A skót edző ekkorra már közröhej tárgya lett: sorozatban harmadszor bukott meg, volt egy kimondottan kínos incidense a BBC riporternőjével, Vicki Sparksszal, csapata „ósdi, elavult” futballt játszott, hogy egy korabeli kritikát idézzünk. Moyest Sunderlandben gunyorosan csak energiavámpírként emlegették. Játékosai elmondásából tudjuk, hogy még közismert őszintesége is ellene fordult: amikor egy hazai vereség után elmondta az öltözőben, hogy a kiesés ellen kell harcolni, a (helytálló) megállapítás a játékosok körében úgy csapódott le, hogy még saját edzőjük sem hisz bennük.

„Ha elmegy, akkor nehezen talál jobb állomáshelyet, mert edzőként ma már a kudarccal azonosítják – ráadásul a szurkolókat is maga ellen fordítja” – írta róla az ESPN. Fél év múlva a válságban levő West Ham United szerződtette, és Moyes becsülettel bent is tartotta a londoniakat a Premier League-ben, de 2018 májusában a klub nem hosszabbította féléves szerződését. A tréner saját bevallása szerint ezt emésztette meg az összes csapás közül a legnehezebben. Az UEFA technikai megfigyelőcsapatával dolgozott, és várta az újabb lehetőséget.

Londoni főnix

Moyes utódját, Manuel Pellegrinit 2019 szilvesztere előtt rúgta ki a West Ham, és a tulajdonosok az előd ajtaján kopogtattak. A skót ismét igent mondott – úgy vélte, befejezetlen ügye van a „kalapácsosokkal” –, a szurkolók nem voltak lelkesek. Moyes őskövületnek, a modern divatirányzatokhoz nem illő edzőnek tűnt, aki ráadásul hosszú ideje eredménytelen is: miután távozott a Manchester Unitedtől, 116 mérkőzésből csak 29-et nyert meg csapataival.

A futball felmérhetetlen módon megváltozott két évtized alatt. És ekkor jön Moyes, egy ember, aki nem javít sokat egy csapaton, nem is ront sokat azon, csak ott van, amíg egyszer csak nincs ott többé. Nem viszi el a klubot rossz irányba, mert nem visz senkit semmilyen irányba

– kommentálta a tréner újbóli kinevezését Jonathan Liew, a Guardian újságírója, aki néhány napja ugyanezekkel a mondatokkal kezdte jegyzetét, hozzátéve, hogy egy idióta (azaz ő maga) írta le őket…

Moyesban önmagán kívül jóformán senki sem bízott, ezért is főnixmadárszerű az edzői feltámadása. Másfél évtizedes jó munka kellett ahhoz, hogy szóba kerülhessen egyáltalán a Manchester Unitednél, de egy ötéves vesszőfutás szinte teljesen elkoptatta a reputációját. Ezért nem várt tőle senki semmit.

Hogy mitől fordult meg a szerencse kereke, az rejtély. Nem volt olyan drámai, katartikus mérkőzés, amely egy csapásra jó irányba állította volna a hajót, Moyes sem világosodott meg Buddha módjára az UEFA-elemzőcsoport tagjaként, de ami öt éven át kifelé pattant, az most ismét elkezdett befelé pattanni. Ahogyan a csatárok hónapokra el tudják kapni a fonalat és ugyanúgy hónapokra el is tudják veszíteni azt, úgy kapta el ismét Moyes, és azzá formálta a West Ham Unitedet, mint annak idején az Evertont. „Munkáscsapattá”, amely alaposan, kitűnően felkészítve lép pályára, remekül hasznosítja a pontrúgásokat és erőnlétét, így képes kíméletlenül meghajtani bármelyik szuperklubot. Olyan csapattá, amely ellen gyűlölnek játszani, olyanná, amelynek kulcsemberei (elsősorban a káprázatosan teljesítő Declan Rice) minden bizonnyal még magasabb szintre lépnek majd.

Amióta Moyes visszaült a kispadra, a West Ham az angol futball „nagy hatosának” szinte minden tagját le tudta győzni valamilyen küzdelemsorozatban.

Csapatához hasonlóan az edző is megtelt önbizalommal: érdemes megnézni a testbeszédét, a gesztusait, a visszatért száraz humorát. Kollégái úgy vélekednek, mostanában éli csúcskorszakát. Guardiola „fantasztikus edző fantasztikus csapatának” nevezte a West Hamet, miután a londoniak kiejtették az angol Liga Kupából a Manchester Cityt.

„Örülök, hogy az ezredik meccsem egy idegenbeli, mert nem igazán szeretem a felhajtást. Ez nem az én stílusom, és nem is kiabálnám világgá. De meg kell vallanom: ha megnézem, hogy előttem milyen edzők érték el az ezermeccses határt, akkor azt érzem, ez tényleg mérföldkő és nagy fegyvertény. Amikor edző lettem, nem gondoltam volna, hogy eljutok idáig, és a pályafutásom nagy részét a Premier League-ben töltöm” – mondta Moyes a Genk elleni találkozót megelőző beszélgetésen.

David Moyes most sem divatos edző. Nem taktikai géniusz, nem újító, nem újhullámos „laptoptréner”, nem kultuszfigura. Nem Guardiola, nem Klopp, nem Tuchel, nem Bielsa. „Csak” egy olyan szakember, aki az elit árnyékában érzi magát a legkomfortosabban és képes acélos csapatokat összerakni. Bizonyított a futball ultrakritikus és gyakran toxikus közönségének, na meg nem utolsósorban önmagának is.

Ezer tétmeccse pedig önmagáért beszél.