Nincs szükség heroikus utolsó pillanatos megmentőre, ha nem kerülsz hátrányba
A Manchester United már tavaly is sportot űzött abból, hogy elegáns úrként átengedték a vezető gólt az ellenfeleknek. Az októberi, Leicester City ellen elszenvedett vereséggel véget érő idegenbeli sorozat, amely során az angol foci történelmének leghosszabb veretlen szériáját futották vendégként kis túlzással erre épült. Idén azonban sikerült ezen is szintet emelni: a Vörös Ördögök az idény során eddig 1350 percig futballoztak a Premier League-ben, a Ligakupában és a BL-ben. Ebből 345 percet, vagyis az idő 26%-át hátrányban töltötték. Ez borzalmasan magas szám a kontinens egyik legnagyobb gárdájának esetében.
Valóban elképesztő erővel bírnak azok a pillanatok, amikor az utolsó percekben sikerül pontot menteni vagy nyerni. Ha valakit a legkisebb mértékben sem szabad leírni, akkor az a nem, hogy félhelyzeteket, de századhelyzeteket értékesítő Cristiano Ronaldo és a United.
Mindazonáltal, nem érdemes az égbe emelni ezeket a helyzeteket és ujjongani annak, hogy a Fergie time visszatért az Old Traffordra. Temérdek régi közhelyet megcáfoltunk már, de amíg a focit a jelenlegi keret- és szabályrendszer közepette játsszák, egy igazság mindvégig velünk marad:
Ronaldo pályafutása során gyakran hajlította meg a valóságot, de ezzel kapcsolatban maximum reménykedhetnek az Álmok Színházában: ebbe neki is bele fog törni a bicskája. És tulajdonképpen minden egyes találat, amellyel kimenti a Manchester Unitedet a gödörből, elfedi a valódi problémát.
Az Öreg Hölgy kiváltotta az ékszerét a zaciból
A 2017-18-as idény Paulo Dybala karrierjének egyik kiemelt szezonja; bár a „kanadai táblázat” tekintetében az első juventusos éve jobb mutatókat hozott, 22 bajnoki gólja az eddigi csúcs. Úgy tűnt, 23 éves korára teljesen magáévá tette az torinói zebrákat (elnézést a kellemetlen képért), ez a klub az ő csapata és, ha meg tudják ugrani az addigi határaikat a Bajnokok Ligájában, azt az ő vezetésével teszik majd meg.
A Juventus máshogy gondolta.
Érkezett Cristiano Ronaldo és az ő köpönyege mögül nehéz kibújni; a sérülések sem segítettek sokat az argentin támadónak, de a portugál legenda mellett egyértelműen a másodhegedűs szerepe jutott neki – maximum. Kiválóan tért vissza a karantént követően és a 2019-20-as Serie A MVP-nek őt választották, de mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy akkor tud igazán kibontakozni, ha az együttes és CR7 útjai elválnak egymástól. Bár sérülten kezdte a mostani idényt, a körülmények totális átalakulása és Max Allegri visszajövetele megteremtette a feltételeket, hogy Dybala végre-valahára szintet lépjen.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="682" width="1024" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
Ez a Zenit elleni összecsapáson jött ki eddig a leginkább: két gól és egy gólpassz mellett támadások tömege futott ki rá. Kulcspasszokat osztogatott, egyfolytában egy az egyekre hívta ki az ellenfél védőit és folyamatosan veszélyt jelentett az oroszok kapujára. Hogy mi változott, mitől tudott úgy csillogni ezen az estén Dybala?
Az évek során kismillió helyen megfordult a Juve támadósorában. Tavaly például egészen furcsán használta őt Andrea Pirlo: esetenként irdatlan mélyre vissza kellett lépkednie, hogy részt vegyen a labdakihozatalokban, miközben elöl is össze-vissza, szétszórva szállt be a játékba. (Nagyjából úgy, mint Ronaldo érkezéséig Bruno Fernandes a Manchester Unitedben.) Csakhogy az nem a leginkább hozzá illő pozíció. Dybala lehető legtöbb erényét az csillogtatja meg, hogyha hosszú időt tölthet el a jobb oldali félterületben. A pálya középső és szélső sávja közötti szakasz az esetleges középre tekert beadások aranybányája, de ami még ennél is fontosabb, hogy akár kifelé, akár befelé, a jobbik lábára is rá tud cselezni. Dybala nem egy klasszikus csatár – nem is klasszikus tízes. Téves elgondolás, hogy neki a pálya hosszában kéne szabadságot adni; ne a félpályára lépkedjen vissza, hanem nyíljon előtte opció széltében, használhassa a fantáziáját és a kreativitását.
Ehhez Federico Chiesánál jobb játszótársat nem is kívánhatott volna. Az olasz szélső nem követel meg magának minden labdát, viszont, ha hozzákerül, az azonnali veszedelem. Szintén szeret akár a jobb lábára, a vonal irányába cselezni – de a technikai képzettségének éppúgy megfelel, hogyha a kapu felé kell megindulni. És ez tökéletesen illik Dybalához. Nála pihenhet a legtöbbet a bogyó és ő döntheti el, mit kezd vele. Téve mindezt úgy, hogy Chiesa mozgása garantáltan védőket visz el róla.
az idei Juventus nem igazán tűnik eddig bajnokesélyesnek. De Chiesa és Dybala párosa a jelenlegi leosztásban pazarul klappol. És erre sok mindent lehet építeni.
Minek egy trió, ha ilyen kettősöd van
Ha már párosok…
A Real Madrid nem játszott különösen jól a Shaktar Donyeck ellen; felkészülvén arra, hogy Roberto De Zerbi fiai – bármi is történjék, repkedjen akár kartácstűz, bomba, lövedék – a végsőkig kitartanak majd a kispasszos, hátulról építkezős, labdatartós focijuk mellett, nem próbálták minden áron megakadályozni a brazilok… vagyis elnézést, az ukránok elképzeléseit. Egy valami viszont az elmúlt hetekben is kezd formálódni és ezúttal is elhozta a győzelmet Carlo Ancelottinak: a madridiak az elmúlt néhány év alatt idén tűnnek a leghatékonyabbnak. A tavalyi, zidane-os szezonban sem halmozták tucatszámra a helyzeteket, de egy megmentőjük mindig akadt: Karim Benzema. Az idei előrelépést az hajtja, hogy nem kizárólag a franciára számíthatnak,
Bár a Shaktar elleni két gólt Benzema szerezte, a két előkészítés a brazil szélsőtől érkezett; ezzel a 2021-22-es évadban már 14 gólban vállalt közvetlen szerepet klubszínekben. Valószínűtlenül megdöbbentő a korábbi pocséklásával kontrasztban.
Nagyon más jellegű fejlődést kellett leírnia, de hasonló hirtelenségű előre lépést lehet megfigyelni az angol válogatott és a West Ham nagyszerű középpályásánál, Declan Rice-nál. Az Európa-bajnokság miatt az angol szinte totálisan kimaradt a nyári felkészülésből, mégis új dimenziót nyitott a játékában; összehasonlíthatatlanul többet tesz hozzá a támadásokhoz. Saját bevallása szerint semmi máson nem múlt – és az idő említett szűke miatt hihető is – minthogy eldöntötte, ez a következő lépcsőfok előtte.
Azért hoztam ezt a példát, mert Vinícius szenvedése a kapu előtt ugyanerre vezethető vissza – az önnön mentális börtönjébe volt zárva, amiből csakis pszichés felszabadulással vezetett kiút. Ebben közrejátszott az is, hogy idősödik, ahogyan Carlo Ancelotti érkezése is egyértelműen. Be kell vallani, az olasz menedzser mostanra taktikailag ósdi elveket vall, de a futballisták lelkének pátyolgatásában és abban, hogyan tudnak az egyének szintet lépni, a mai napig fenomenális.
Hogy Viníciusnak sikerült kitisztítania a fejét, természetesen szakmai okokra is visszavezethető. Ancelotti a közös munka kezdetétől azt kérte, dolgozzon kevesebb érintéssel; mind a labdavezetései, mind az egyéb, támadóharmadban leírt megmozdulása közben. A brazil egyszerűbb, direktebb, eredményesebb ezáltal – pontosan olyan, amit a Real és az edzője megkövetel.
Emellett szintén fontos újítás, hogy sokkal kevésbe szorul a szélre. Zidane a partvonalhoz közelebb használta. Ancelotti azt kéri, folyamatosan befelé cselezzen és érkezzen a tizenhatoson belülre – ahogy ő fogalmaz, „Vinícius felkészült a centrálisabb játékra”.
A számok őt igazolják. Így, hogy sokkal kevesebbet kell a pálya szélén flikk-flakkoznia, helyette gyorsabban, kevesebb gondolkodási időt igénylően veri meg a védőit és veszélyesebb zónákban érkezhet az átadásokra, kirobbant belőle az a zsenialitás, amit mindenki látott benne.
Szervezők a szélen
A szerdai játéknapon két szélső védő is előbújt Anglia köddel takart szigetéről, és elkápráztatta az európai publikumot. Akik rendszeresen követik a Premier League-et, azoknak semmiképp sem meglepő, hogy Trent Alexander-Arnold és Joao Cancelo mire képes, de azt, amit az Atlético Madrid és a Club Brugge ellen műveltek, még az ő mértékükkel is kiemelkedik.
A világbajnokság és az Európa-bajnokság mindig jó fokmérője a sportág taktikai trendjeinek. Mostanra már-már közhelyes, de a nyári tornán is láthattuk, hogy az egykori bal és jobb bunkókból Leonardo Spinazzolák és Joakim Maehlék nőttek ki. Talán tévesen azt a kérdést szokás feltenni, hogy miután a klasszikus tízesek eltűntek és átalakultak, nem csúszott-e ez a feladatkör még hátrébb? Nem tevődött át a középpályássorból a szélekre?
Nem. Kétségtelen, vitathatatlan tény, hogy Alexander-Arnold és Cancelo a Liverpool, illetve a Manchester City egyik legfontosabb szervezője, kreatív ereje. Cefet sok labda megy rajtuk keresztül, annyi, mint régebben egy mélységi irányítón – az angol szerdán 136 alkalommal ért labdába. De nem az előbb felvetett formában alakult át a futball; odáig jutottunk, hogy a centrumban helyet foglaló szervezők mellett, a védelmek szélein már-már David Beckham-szerű manusok tűnnek fel. Akik nem mellesleg még védekezni is tudnak. Jó, úgy-ahogy.
![](data:image/svg+xml;charset=utf-8,<svg height="270" width="480" xmlns="http://www.w3.org/2000/svg" version="1.1"/>)
A tragikusan védekező Atlético ellen nem csupán Alexander-Arnold futott ki. Ott találtuk a pályán Alex Oxlade-Chamberlaint és a top öt bajnokság legmagasabb várható gólpasszával (xA) rendelkező Mohamed Szalah-t, aki mostanában 30 méteres, külsővel megrúgott indításokkal örvendezteti meg a csapattársait. Cancelón túl Bernardo Silva és Jack Grealish igyekszik gólt rúgatni az éppen aktuálisan középcsatár posztra kerülő City-játékossal és, ha rendbe tud jönni fizikailag, Kevin de Bruyne is igen vastag szeletét tudja majd elvállalni a feladatnak.
Nem belőlük lettek a modern foci tízesei. „Csupán” mindketten különleges tehetségek, akiket az edzőik (és többek között ezért nagyon különleges Jürgen Klopp és Pep Guardiola) a saját posztjukon is a csapatjáték középpontjává tudtak tenni. TAA tizenegy idei meccsen már öt gólpassznál jár, míg Cancelo két év után az első, aki három gólpasszt tudott kiosztani a Bajnokok Ligájában.
Nyomás nélkül szerte fognak foszlani a PSG BL-álmai
Azon lehetőségek tárháza végtelen, hogyan lehet sikert elérni 2021-ben. Nagyon sok megközelítés, felfogás, formáció és taktika közül lehet választani. Egyetlen egy tényezőt nem szabad kihagyni, enélkül ugyanis mostanra halott az ügyed; muszáj legalább a pálya egyik oldalán nyomás alá helyezni az ellenfeledet.
Ugyan a letámadás felkent pápája, Mauricio Pochettino irányítja a Paris Saint-Germaint, azt valójában senki sem gondolja komolyan, hogy bármelyikük is legyen éppen pályán, az Mbappé, Messi, Neymar trió egy jól működő, effektív presszing elemeivé válhatnának. Cipőfűzőt igazítgatva amúgy is elég nehéz a passzsávokat zárni.
De, ha már ez adott és tudott, hogy ezen a téren megugorhatatlan akadályba ütközött az argentin tréner, akkor ép ésszel nehezen felfogható, amit hétről-hétre bemutatnak az európai színtéren. A PSG védekezésének mélysége újfent a Mariana-árokkal vetekedett; szokás szerint teljesen behúzódtak a saját kapujuk elé, mondván így lehet a legkevesebbet hibázni, Mbappéék meg úgyis megoldják sebességből. Olyan felfoghatatlan mértékű tehetség koncentrálódik ebben a keretben, hogy ez a legtöbb esetben tényleg elégnek fog bizonyulni. De nem mindig. Ámbár Neymarék kialakítottak annyi helyzetet, hogy megnyerjék a meccset, nehéz lenne azt állítani, hogy Szoboszlai Dominik egyenlítése a semmiből jött volna.
A védelem nagyon mélyen ült, ám a csapatrészek között óriási területek nyíltak. Nem feltétlen a letámadásra kéne rávenni a három sztárt; kizárólag annyira, hogy lehetőleg a PSG ne nyúljon már szét 60 méter hosszúságú rétestésztává, amikor a másik csapat birtokolja a labdát. Mert így hiába lebeg ott a fejük felett Damoklész kardjaként a sztárok neve, valójában nem kell félniük, nincs rajtuk nyomás; az esetek többségében esélye sem lesz a párizsiaknak eljutni hozzájuk.