Nuno bukásra volt ítélve, de Conte ismét versenyképessé teheti a Tottenhamet

Kevés edző van, akinek a bukását annyira magabiztosan meg lehetett jósolni, mint Nuno Espirito Santóét a Tottenhamnél. A Wolverhamptonnal remek eredményeket elérő, de egy sérülésektől terhelt, rosszul sikerült évad után az előző szezon végén a Farkasoktól menesztett portugál szakember mindössze a sokadik jelölt volt a sorban a Spurs megüresedett kispadjára. A legfőbb kiszemelt Antonio Contéval nem sikerült megegyezni, ahogyan Erik ten Hag, Gennaro Gattuso, Julian Nagelsmann és Hansi Flick sem lett végül az észak-londoniak edzője, miképpen az elmúlt harminc évben a csapattal a legnagyobb sikereket elérő Mauricio Pochettinót sem sikerült visszaszerezni a Paris Saint-Germaintől.

A megegyezéshez a legközelebb az elmúlt két évben az AS Roma csapatát irányító Paulo Fonsecával jutott a klub, és a portugál szakember illett is volna az elnök, Daniel Levy által felfestett, támadószellemű edző kategóriájába, de – éppen Fonseca saját elmondása szerint – az időközben a sportigazgatói pozícióba megérkező Fabio Paratici végül megvétózta a kinevezését.

Így jutott el a Tottenham tízhétnyi keresgélés után – ha nincs ló, a szamár is jó alapon – Nunóig,

annak ellenére, hogy még közvetlenül José Mourinho elküldését követően a klub egyértelműen elzárkózott a kinevezésétől. Addig a szakemberig, akit, bár évekig remek munkát végzett korábbi csapatánál, mindennek lehetett nevezni, csak éppen támadó felfogású trénernek nem.

Mindezek után a kudarc szinte garantált volt, és hiába nyerte meg a Tottenham első szezonbéli bajnoki meccsét a címvédő Manchester City ellen a Nunóra a Wolvesnál abszolúte jellemző, jól működő kontrajátékkal, a Spurs a következő két mérkőzésen – az újabb egygólos győzelmek ellenére – szenvedett a helyzetek kialakításával a nála gyengébb képességű csapatok ellen.

Ez a tendencia pedig egészen addig tartott, amíg Nuno menesztése már elkerülhetetlenné vált. Tíz fordulót követően a Premier League mezőnyében csak a sereghajtó Norwich City próbálkozott kilencven percenként átlagban kevesebb lövéssel, mint a Tottenham, és eddig a kialakított helyzetek minőségében (xG) is csupán a Newcastle United, valamint a Norwich City teljesített rosszabbul a fővárosi együttesnél.

Ráadásul a rendkívül gyenge támadójátékot nem sikerült kiemelkedően jó védekezéssel kompenzálni. Bár ebben a tekintetben nem teljesített kirívóan rosszul a Spurs, és csak hét csapat várhatóan kapott góljainak a száma (xGA) magasabb az övékénél, a passzív kockázatkerülő játékot kizárólag az eredmények szállításával lehetett volna legitimizálni, azok viszont nem jöttek össze.

Nuno két szék között a pad alá esett a saját maga által preferált játékstílus és a Daniel Levy által elvárt támadófutball között.

A portugál edző a Wolverhamptonnál többnyire 3-4-3-as vagy 3-5-2-es felállásban mélyen meghúzott védelmi vonallal és gyors kontrákkal operált. Ebben óriási szerepe volt az olyan szárnyvédőknek, mint Matt Doherty, vagy Jonny Castro, továbbá az olyan gyors, jól cselező szélsőknek, mint Adama Traoré és Pedro Neto, akiket a hármas belső védősor közepéről szinte NFL-es irányítóként igyekezett megtalálni Conor Coady, hogy az akciók végén többnyire Raúl Jimenez legyen a befejezőember.

A Wolves ezzel a kevésbé látványos, ám rendkívül hatékony játékkal a Championshipből történő feljutást követően kétszer is a 7. helyen végzett a Premier League-ben, és közben számos topcsapatnak is borsot tört az orra alá. Noha sokan azt várták, hogy Nuno a Tottenhamnél is három belső védővel áll fel, végül a meccsek túlnyomó többségén a 4-3-3-as szerkezet mellett döntött, amelyben viszont a középpályán többnyire egyszerre kapott helyet Pierre-Emile Höjbjerg és Oliver Skipp. Támadásépítéskor általában Höjbjerg volt az, aki visszalépett a belső védők közé, hogy onnan próbálja betölteni a Coady-szerepkört, de ez csak azt eredményezte, hogy óriásira nyúltak a távolságok a csapatrészek között, és rendkívül könnyűvé vált védekezni a Tottenham ellen.

Nuno hasonló problémákkal küzdött korábban a Valencia és az FC Porto edzőjeként is. Mindkét csapattól éppen azért kellett idő előtt távoznia, mert képtelen volt hatékonyan megszervezni a támadójátékot. Emellett gyakran sikerült átesni a ló túloldalára is: az Arsenal elleni észak-londoni derbin a megszokott, labda nélküli passzív játékhoz felpakolta a középpályára Höjbjerg mellé a védekezésben finoman szólva is csak mérsékelten használható Tanguy Ndombelét és Dele Allit, minek az eredményeképpen Arteta csapata egy félidő alatt darabokra szedte a Tottenhamet.

A kegyelemdöfést Nuno Espirito Santo rövid észak-londoni pályafutásának a West Ham ellen 1-0-ra elveszített bajnoki (a meccs második félidejében a Tottenham egyszer sem lőtt kapura), na meg az alig egy héttel korábban a Liverpooltól egy ötöst kapó és krízisben lévő Manchester Uniteddel szemben hazai pályán elszenvedett sima 3-0-s vereség adta meg.

Nuno mindössze 17 meccsen át tartó edzősködése alatt a Tottenham passzív, ötlettelen, minden elképzelést nélkülöző csapat látványát nyújtotta, aminek az orvosolásához a klubvezetés visszatért az origóhoz, és sikerült megegyeznie azzal az Antonio Contéval, aki a nyáron még nemet mondott a gárda kispadjára. Az olasz szakember döntésében kulcsfontosságú volt az azóta a sportigazgatói posztot betöltő Fabio Paratici személye, aki korábban a Juventusnál már együtt dolgozott Contéval, és aki a nyár óta alaposan megismerhette a Tottenham körülményeit, jelenlegi keretét. Tisztázódott továbbá a csapatkapitány Harry Kane helyzete is. Róla a nyári tárgyalások időpontjában még nem lehetett tudni, hogy marad-e, vagy a Manchester Citynél folytatja a pályafutását.

Kane megtartása a Tottenham részéről kevésbé érhető, ha arra gondolunk: ebben a szezonban Nuno kinevezését követően aligha volt várható, hogy a csapat komoly célokért, vagy legalábbis Bajnokok Ligája-indulásért küzdhet.

Ám most Conte kinevezésével alaposan megváltozhat a helyzet, hiszen az olasz edző az utóbbi tíz évben minden egyes csapatával azonnal képes volt szállítani az eredményeket.

A 2010/11-es évadot még a 8. helyen befejező Juventusszal rögtön az első évében veretlenül nyert bajnoki címet, amit az ott tartózkodása alatt még további két elsőség követett, majd a 2015/16-os bajnokságban a középmezőnyben záró Chelsea-t vezette azonnal bajnoki címig, hogy utána az Interrel egy ezüstérem után már ismét bajnoki címet ünnepelhessen.

A Tottenhamnél a bajnoki cím természetesen teljesen irreális elvárás, de amíg eddig semmi esély nem volt arra, hogy a csapat ott legyen a következő idényben a Bajnokok Ligája mezőnyében, Conte érkezése nyomán erre akár már ebben az idényben lehetőség nyílhat.

A Spurs kerete ráadásul papíron alkalmas arra, hogy megvalósítsa a Conte által preferált 3-5-2-es játékrendszert. Paratici a nyáron a Serie A egyik legjobb védőjével, Cristian Romeróval pótolta a távozó Toby Alderweireldet, de mellette egyetlen igazán meggyőző védőopciót sem találunk, így kézenfekvő lehet plusz egy emberrel megerősíteni a hátsó sort. Romero mellett a bal oldalon megoldást jelenthet Eric Dier, vagy az elsősorban balhátvéd, de a walesi válogatottban bal oldali középhátvédként is szereplő Ben Davies. Ugyanakkor a jobb oldali középhátvéd helyén Davinson Sánchez helyett ésszerű opció lehet Conte rendszerében a párharcerős és középhátvédként, valamint szélsővédőként egyaránt bevethető Japhet Tanganga. Ez a fajta sokoldalúság a két oldalsó középhátvédtől azért is lehet kiemelt fontosságú, mert az Inter Conte irányítása alatt Marcelo Brozovic visszalépéseivel gyakran átállt a támadásépítések során 4-2-4-re, ezzel manipulálva az ellenfél védelmének első vonalát.

A Brozovic szerepkört a középpályán könnyedén betöltheti Höjbjerg, aki mellett Giovanni Lo Celso és Tanguy Ndombele lehet ideális választás, amennyiben utóbbi hajlandó beletenni a játékába azt a melót, amit Conte minden egyes játékostól könyörtelenül elvár.

A szárnyvédők szerepét tekintve lenne talán a legegyszerűbb dolga az olasz mesternek: a bal oldalon Sergio Reguilón, míg a másikon a nyáron igazolt, de eddig többnyire szenvedő Emerson Royal egyértelmű választásnak tűnik erre a szerepkörre, ahogyan a csatársorban Kane és Szon Hungmin is szinte felrakja magát a pályára. A tetejébe az olyan szélsőkkel, mint Lucas Moura és Steven Bergwijn, akár a Chelsea-nél látott 3-4-3 alkalmazására is lehetősége adódik Conténak.

Ez a rugalmasság nagyon fontos adalék a Tottenham új edzőjével kapcsolatban. Bár Contét sokan egyértelműen a 3-5-2-es játékrendszerrel azonosítják, és valóban ez az általa leginkább preferált játékrendszer, de nem fogja alkalmazni, amennyiben nem tartja rá alkalmasnak a keretet. Illetve az összetételtől függően akár a szezon során is képes váltani, miképpen megtette ezt a Juventusnál, ahol a kezdeti 4-2-4-ről váltott a 3-5-2-re, vagy éppen a Chelsea-nél, ahol a 4-2-3-1-et cserélte le a 3-4-3-ra az Arsenal elleni 3-0-s vereséget követően.

De természetesen most sem minden fenékig tejfel:

Conte ugyanis a 2007/2008-as évad óta nem vett át szezon közben csapatot.

Márpedig az elmúlt évtizedben úgy lehetett mindenhol azonnal eredményes, hogy a nyári felkészülés során belevéste a csapataiba a játékrendszerében centire pontosan kidolgozott védekezési és támadásépítési sémákat, amelyeket a játékosoknak álmukból felkeltve is végre kellett tudni hajtaniuk. Ugyanakkor az olasz válogatottnál a rövid felkészülési időszakok alatt Conte szintén olyan szinten tudta oktatni a játékrendszerét, hogy a 2016-os Európa-bajnokságon a mostaninál jóval szerényebb képességű Azzuri-keret szinte úgy futballozott, mint egy egész éven át együtt készülő, jól működő klubcsapat.

A másik fontos tényező Conte esetében, hogy az elmúlt évtizedben sehol nem töltött el három évnél többet. Ráadásul annyit is csak a Juventusnál, ahol a vezetőséggel különbözött össze, és a Chelsea-től szintén hasonló okokból távozott két szezont követően. Az Internél ugyancsak két évig dolgozott, de már az első idénye végén belengette a távozását, miután úgy érezte, a klub nem állt ki mellette kellőképpen a sajtóból érkező támadásokkal szemben.

Conte nem csak a játékosaitól várja el, hogy a maximumot nyújtsák a pályán, hanem a klubok vezetőitől is feltétlen támogatást igényel; szükségét érzi annak, hogy minden úgy történjen, ahogyan ő azt elképzeli. Márpedig ez könnyen súrlódásokhoz vezethet a Tottenhamnél is, ahol Daniel Levy elnökként szintén nem arról híres, hogy ne állna bele a konfliktusokba.

Ráadásul – bár Conte az előző csapataival szinte mindig rögtön szállította a sikereket –

a Tottenhamnél egyelőre valóban csak az lehet a cél, hogy a csapat visszakerüljön a BL-mezőnybe.

Ez azonban a kiváló anyagi lehetőségekkel bíró riválisok – mint a Manchester City, a Chelsea, a Manchester United és a sportszakmai értelemben jóval előrébb tartó Liverpool – társaságában a közeljövőben csak jelentős költekezéssel valósulhat meg, úgyhogy Conténél hamar betelhet a pohár.

Az viszont szinte garantált, hogy a Pochettino távozását követően majdnem két évvel a José Mourinho és Nuno Espirito Santo irányítása alatt a Premier League egyik legintenzívebb fociját játszó csapatból az egyik legkevésbé intenzív együttessé váló Tottenham Conte irányításával minimum rövid távon visszatérhet a helyes útra. Attól kezdve pedig már csak az a kérdés, hogy az új edző megkapja-e a kellő támogatást hosszabb távon, vagy Daniel Levy és Fabio Paratici készen áll kidolgozni egy olyan működőképes, távlati koncepciót, amelynek a most 18 hónapra szerződtetett Conte már nem feltétlenül lesz a része.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján talán érdemesebb a most kinevezett edzőbe fektetni a bizalmat.