Serie A-rajt: a Juventus feltámadása, Mourinho római reneszánsza?

Sandro Tonali komplexitása

A 21 éves középpályás első évada igencsak gyengére sikeredett Milánóban, a klub mégis megtartotta, Tonali pedig maga kezdeményezte, hogy csökkentsék a fizetését. A pályán végre kevésbé szerénykedik, a játék minden elemében kimagaslóan teljesít. Az előző bajnokságban egy gólt sem lőtt, most mindjárt kettőnél tart. Az első egy az egyben Pirlo debütáló találatát idézi (szabadrúgásból), a második pedig egy Atalanta elleni mestermű volt. Aki látta, megjegyzi: az első félidő végén előbb elvette a labdát Remo Freulertől, majd három lépés után laza mozdulattal csavart a kapuba. Áradt belőle az erő, a magabiztosság és az elegancia – egy pillanatra a tökéletes középpályás képe sejlett fel a néző előtt. Nem véletlenül mondta róla Pirlo, hogy kár kettejüket egymáshoz hasonlítani, mivel Tonali komplexebb futballista nála. Nem akármilyen dicséret. Legyen igaza, és akkor szép évek elé nézünk.

José Mourinho római reneszánsza?

Az AS Roma és José Mourinho – a nyár szenzációja elsőre az elmúlt évek egyik leghülyébb ötletének tűnt.

Ha van edző, aki nem illik a Roma futballhagyományához, az Mourinho.

A Betis elleni felkészülési meccsen történtek ezt igazolták: a Roma 5-2-re kikapott, a csapatból pedig három játékost kiállítottak. Továbbá Mourinhót. Aztán a Roma az első hat tétmérkőzését megnyerte (közte Mourinho ezredik hivatalos fellépését edzőként, a Sassuolo ellen, az idény egyik legjobb meccsén), és bár a fővárosi derbit elbukta a csapat, a portugál edző nyilvánvalóan hozott valamit, ami legutóbb talán a Spalletti-féle garnitúrát jellemezte. Szép játékot láttunk Di Francescótól és Fonsecától is, de Mourinhóval mintha stabilitás és tartás költözött volna a rómaiak öltözőjébe. Ahol úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben, a játékosok áradoznak a portugálról. Egyelőre, bujkál bennünk a kisördög. Egy jó bajnoki helyezés, illetve a Konferencia Liga megnyerése mindenesetre jót tenne a csapat önbizalmának és Mourinho megkopott renoméjának is.

Juventus–Chelsea, a fordulópont

„Látható a többi játékoson, hogy nem tudják, mit kezdjenek vele. Ő csak magára és a gólokra gondol” – mindezt Danny Blind nyilatkozta Cristiano Ronaldóról azok után, hogy a Manchesterbe visszatért sztárfutballista az első hét tétmérkőzésén öt gólt szerzett a United játékosaként. Nem kellett sokáig várni arra a felismerésre, hogy a lőtt gólok száma nem minden, dörzsölgetik a tenyerüket azok, akik szerint a Juventus visszaesésében is komoly szerepe volt Ronaldo játékfelfogásának. Persze, a Juventus krízisét nem lehet Ronaldo nyakába varrni. A szétesés az Ajax elleni 2019-es BL-kiesés után gyorsult fel, a Chelsea elleni BL-mérkőzésre pedig talán úgy emlékszünk majd vissza, mint arra a napra, amelyen

a Juventus visszatalált a helyes ösvényre.

Egyszerűen azért, mert a Chelsea ellen olyan akarat és hit munkált a játékosokban, mint nagyon régen. Az úgynevezett „győztes mentalitás”. Közben Chiesa rohamléptékben emelkedik világklasszissá, a Torino elleni derbin pedig az is kiderült, hogy Locatelli az a középpályás, akire a Juventusnak évek óta szüksége volt. Marchisio fénykorában sem volt olyan jó, mint amilyen Locatelli lehet. A tragikus szezonrajt ellenére úgy gondolom, hogy a Juventusnál néhány hónap múlva már senki sem fog Ronaldóról beszélni. (Már csak Bernardeschi helyét kellene megtalálni, lehetőleg a pályán.)

Calhanoglu és a BL-nulla

A Genoa elleni bajnoki nyitányon egy góllal és két gólpasszal mutatkozott be az Interben Hakan Calhanoglu, aki hosszú évek után az első futballista, aki közvetlenül igazolt át az egyik milánói klubtól a másikba. Akkor még azt hihették az Inter drukkerei, hogy megfogták az isten lábát a törökkel, Calhanoglu azonban néhány jó meccs után eltűnt, a Gazzetta dello Sport osztályzatai alapján jelenleg ő az Inter legrosszabbul teljesítő focistája. Ez volt vele a legnagyobb baj vörös-feketében is: a rapszodikusság. Mindez a csapatra is igaz. Simone Inzaghi játékfelfogása hasonlít a Conte-modellhez (Dzeko mondjuk nem épp Lukaku), és a bajnokságban működik is az Inter, az azonban egyre kínosabb, hogy a Bajnokok Ligájában mennyire nem megy az olasz csapatnak. A Real Madrid elleni hazai vereség után egy éven belül a harmadik 0-0 következett a Sahtar Donyeck ellen – vagyis az Inter sorozatban a harmadik BL-mérkőzésén nem tudott gólt szerezni (miközben a bajnokságban 7 meccs/22 gól a mérlege). Oké, a BL-ben sem rossz a játék, csak kimaradnak a helyzetek, nem elég éles a csapat – csak hát a Bajnokok Ligájában körbe nézve olyan riválisokat találunk, mint a PSG, a Bayern vagy a Liverpool; ezek a csapatok kiütésekkel nyerik a meccseiket, miközben az olasz bajnok magyarázkodásra kényszerül.

Spalletti, a Napoli ideális edzője

Az olasz liga üde színfoltja a Napoli, amely idén, egyedüliként a mezőnyben mind a hét bajnokiját megnyerte. Úgy tűnik, Luciano Spalletti a tökéletes választás a Napoli kispadjára. A klub újabb felívelő szakasza Sarrival kezdődött (az alapokat Mazzarri tette le!), akivel kifejezetten látványos futballt játszott a csapat, még Guardiola is agyba-főbe dicsérte a Sarriballt (aztán a Cityvel persze jól elverte a Napolit). Ancelotti rossz választás volt, a taktikus álmatag gentlemenfocija nem passzolt a déliekhez, Gattuso pedig alighanem közepesnél nem jobb edző.

Spalletti mintha képes lenne egyensúlyt teremteni a fegyelem és a kreativitás között,

ráadásul néhány játékos mintha szintet lépett volna az elmúlt hetekben. Különösen Elmas és Oshimen fejlődése örvendetes, Anguissa fél lábbal is jobb focista lenne, mint a Gattuso által favorizált Bakayoko, míg Koulibalyt éppen most választották meg a hónap játékosának a Serie A-ban. Spallettit pedig a hónap edzőjének.