Minden szinten a magyar csapat kezére játszott az angol válogatott

„A magyar válogatott számára ez a plafon: ki-ki meccseket játszunk a velünk nagyjából egy szinten lévő csapatokkal, néha a Rossi által megteremtett szervezettségnek köszönhetően meglephetünk egy-egy nagyobb ellenfelet, és remélhetőleg, ha olykor szenvedve is, megverjük a nálunk gyengébb képességű csapatokat.”

Így fejeztem be a legutóbbi fiaskó, az albánok elleni hazai vereség után írt elemzésemet. És a Wembley-ben az angolok ellen elért keddi 1-1-es döntetlennél mi sem mutatja jobban, hogy

a magyar válogatott nem lett rosszabb csapat az Európa-bajnokság óta, és Marco Rossi sem lett rosszabb edző a nyaralása alatt.

A keret limitációi miatt viszont egyszerűen nem reális, hogy a mieink rendszeresen győzelmeket arassanak. Amíg az Albánia elleni hazai, kiegyenlített játékot hozó mérkőzésen az ellenfél értékesítette azokat a lehetőségeket, amelyek magyar oldalon kimaradtak, addig Angliában a korábban már sokszor látott precízen megtervezett védekezést az is segítette, hogy Gareth Southgate csapata – akcióból – a kevés igazán komoly helyzetéből egyet sem tudott kihasználni.

Pedig Rossi helyzete nem lett könnyebb az albánok elleni vereség óta, sőt: a kulcsjátékosai közül a védelemből Botka Endre sérülés miatt hagyta ki a meccset, míg Willi Orbán az RB Leipziggel kötött megállapodás értelmében hamarabb tért vissza Németországba, miközben a középpályáról Kleinheisler László sem tudta vállalni a játékot. A játékrendszer (3-4-2-1) ennek ellenére is maradt ugyanaz, amit már az előző mérkőzésen is láthattunk; amellett, hogy kényszerűségből Kecskés Ákos és Lang Ádám kezdett a védelemben, a harmadik változtatás a kezdőcsapatban a támadósort érintette, ahol Sallói Dánielt a legutóbb jól beszálló Schön Szabolcs váltotta.

Az angolok ráadásul alaposan rápihenhettek a meccsre,

hiszen a néhány nappal ezelőtt Andorra ellen simán megnyert selejtezőn Southgate szinte teljes egészében másik csapatot küldött pályára, mint amit most, a Wembleyben láthattunk. Kizárólag John Stones és Phil Foden maradt meg az akkori kezdők közül; utóbbi a szurkolók és az angol sajtó nagy meglepetésére a 4-3-3-as alakzatban a pálya közepén kezdett, miután az előző mérkőzésen zseniális teljesítményt nyújtott ezen a poszton. Az angol kezdőcsapat erejét viszont jól mutatja, hogy az Európa-bajnoki döntőhöz képest csupán három helyen módosult az együttes, ebből két pozícióban kényszerűségből. Kalvin Phillips és Harry Maguire egyaránt sérülés miatt volt kénytelen kihagyni a meccset.

Viszont papíron hiába álltak fel rendkívül támadó felfogásban az angolok, az első félidőben akcióból először a 45. perc után tudtak csak igazán nagy helyzetet kialakítani, és ez a Southgate irányítása alatt immár megszokottá váló, kiszámítható labdajáratás mellett a magyar válogatott remekül működő védekezésének volt köszönhető.

Ezen a képen pedig máris egyértelműen látszik, hogy mi okozott óriási problémát az angoloknak: a magyar együttes labda nélküli 5-2-3-as alakzatában a két belső középpályás és a szűken helyezkedő három támadó teljesen lezárta a pálya közepét – nehezen, vagy alig megjátszhatóvá téve a hazaiak három középpályását –, így kialakult a Southgate-csapattól már megszokott, U alakú labdabirtoklása.

Mivel középre egyből szinte lehetetlen volt felpasszolni a labdát, az angol védők ilyenkor automatikusan a két szélső hátvédet, Kyle Walkert és Luke Shaw-t keresték, és ezekben a szituációkban a magyar csapat elkezdett intenzívebben nyomást helyezni a labdás játékosra. Ennél a helyzetnél is látszik, hogy Szoboszlai Dominik a középső kompakt alakzatból kilépve nyomást helyez Shaw-ra, aki kénytelen visszatenni a labdát a középhátvédeknek, miután az összes opcióját lezárta a magyar csapat. Nagy Ádám fegyelmezetten követte Mason Mountot, míg Sallai Roland visszazárt az angolok középpályásai közül a legmélyebben helyezkedő Declan Rice-ra.

Itt ismét látszik, mennyire jól zárták a pálya közepét a magyarok. Nagy Ádámnak ugyan feljebb kellett lépnie Rice-ra, miután a West Ham játékosa megjátszhatóvá vált Sallai mögött, de a hátulról azonnal érkező nyomás miatt muszáj volt hátra passzolnia a védők irányába. Nagy Ádám akciója miatt Mount megjátszható lett volna Mings számára, de Szoboszlai fegyelmezetten bezárt középre, és lezárta a Chelsea középpályása felé vezető passzsávot, majd csak akkor lépett ki a labdát kizárásos alapon megkapó Shaw-ra, amikor a labda már elhagyta Mings lábát, és Nagy is visszatért az eredeti pozíciójába.

A középső zónában megvalósított sikeres védekezés nyomán az angol válogatott mindkét szélsővédője mélyen helyezkedett az első félidő jelentős részében, hogy biztonságos és állandó passzopciót nyújthasson a középhátvédek számára. Ez tette lehetővé, hogy többnyire az egyik magyar támadó nyomást tudjon rájuk helyezni, és ne a szárnyvédőknek kelljen feljebb lépniük, ami már sokkal kockázatosabb, egy az egy elleni védekezést eredményezett volna a magyar középhátvédek és az angol támadók –  például a kiválóan cselező Raheem Sterling és Jack Grealish – között.

Nem véletlen, hogy a legveszélyesebb akciókat akkor tudták vezetni az angolok, amikor a szárnyvédőinknek kellett kilépniük a szélső védőkre, és Grealish kerülhetett közvetlenül szembe Kecskéssel.

Optimális esetben viszont a szárnyvédők is mélyebb pozíciót vehettek fel öt a három elleni fölényt kialakítva az utolsó sorban, aminek az előnyei ennél a szituációnál is megjelennek. Miközben a Sallaival éppen helyet cserélő Schön lépett ki Stones-ra, és mögötte Nagy Ádám biztosított Rice-on, a szélről a félterületbe bemozgó Sterling felé nyílt meg egy passzsáv, de a kapunak háttal álló játékosra a védelemből azonnal kiléphetett Szalai Attila.

Mindezt látva és tapasztalva az angolok fél óra játék után váltottak, és elkezdték három belső védővel felépíteni az akcióikat. Ehhez jobbhátvédként Walker tagozódott be Stones és Mings mellé, míg Shaw a bal oldalon jóval magasabb pozíciót vett fel, miközben a jobb szárnyon Sterling biztosította a szélességet.

Emellett viszont Foden jobb oldali nyolcasként rendszeresen mélyre visszahúzódott az oldalvonal mellé, amivel magára vonta Schön figyelmét, és több időt hagyott a labdával Walkernek. Utóbbi így az egész csapatban a legtöbb hosszú labdával próbálkozhatott (17/11), de teljesen kiürült a pálya közepe, minek következtében az angolok továbbra is csak nehezen tudták veszélyes helyekre juttatni a labdát. Southgate ráadásul mindezt tetézte azzal, hogy a legveszélyesebb támadóját, Grealish-t lecserélte egy órányi játékot követően.

Ugyanakkor a legnagyobb változást a két csapat budapesti mérkőzéséhez képest nem a magyar védekezés jelentette, hanem az, hogy ezúttal

többször hosszabb ideig is képes volt megtartani a labdát a Rossi-csapat

az angolok első vonalának sikeres kijátszásával.

Ez két dolognak volt köszönhető: egyrészt a magyar csapat másképpen próbálta kihozni a labdát a Wembley-ben, mint a Puskás Arénában. Azon a mérkőzésen a válogatott a Rossi-érában megszokott 3-5-2-es hadrendben futballozott egy mélyen helyezkedő középpályással, így miközben a 4-3-3-ban letámadó angoloknál a három támadó egy az egyben támadta le a középhátvédeinket, Kane középcsatárként könnyedén kizárta a játékból az akkor a középpályán legmélyebben helyezkedő Schäfer Andrást. Eközben Szoboszlait és Kleinheislert a két magasabban játszó angol középpályás tudta felvenni, Rice pedig szabadon biztosíthatott a védelem előtt.

Ezúttal viszont jól látszik, hogy a három védő mellett két mélyen helyezkedő középpályás is segíti a labdakihozatalt, öt a három elleni fölényt kialakítva a támadásépítés első fázisában. Így például Kane-nek nemcsak egy középpályást kellett volna kizárnia a játékból, hanem rögtön kettőt, ami miatt a két angol szélső is szűkebb pozíciót vett fel, s ez az oldalsó középhátvédeknek nyitott területet.

Ez megelőzhető lett volna, ha az egyik angol középpályás – például ennél az akciónál Mount – magasabb pozíciót vesz fel, de Schön és Szoboszlai jelenléte miatt ezt alighanem túl kockázatosnak ítélte meg.

A folytatásban a szélről középre húzódó Sterling mögött teljesen szabadon megjátszhatóvá vált a bal oldalon Szalai Attila, aki már zavartalanul kezdhette felvinni a labdát. Ez a súlypontáthelyezés teljesen megbontotta az angol védekezést. Később a labdát cipelő Szalaira Fodennek kellett kilépnie a középpályáról, mögötte viszont Sallai válhatott volna megjátszhatóvá, így Stones mozgott ki rá a középhátvéd pozíciójából.

Ez aztán azt eredményezte, hogy a bal oldali labdajáratás után, egy újabb súlypontáthelyezést követően óriásira nyíltak a területek az angolok hátsó sorában, amit két beinduló játékos is megpróbált kihasználni. Végül ennek az akciónak a végén sikerült kiharcolni azt a tizenegyest, amellyel vezetést szerzett a magyar csapat.

Ráadásul nem egyszeri esetről volt szó: bár egy újabb magyar labdakihozatalnál Mount felvette a középpályán Nagy Ádámot, Szoboszlai a támadósorból visszalépve megjátszhatóvá vált (kimozgatva a védősorból Mingset), és mivel Sterlingnek egyszerre kellett volna Schäferre meg Szalai Attilára is figyelnie, ismét utóbbi kaphatta meg a labdát, és vihette feljebb.

A magyar válogatott tehát egy újabb bravúros eredményt ért el egy nála magasabban jegyzett csapat ellen, miközben a már megszokott erősségek mellett a nyomás alatti labdás játék is szintekkel jobban nézett ki, mint néhány héttel korábban.

Az angolok akcióból mindössze két ziccert tudtak kidolgozni, amelyek közül az egyik egy – a budapesti meccsről szinte egy az egyben visszaköszönő – saját térfélen elveszített labdából indult, amit azonban Sterling most nem tudott kihasználni.

Mindehhez persze kellett az is, hogy az angol válogatott gyakorlatilag minden szinten Rossi csapata kezére játsszon: Southgate együttese a labdával nem osztotta eléggé jól el a területeket és nagyon kiszámítható volt, amíg labda nélkül hatalmas területeket hagyott a csapatrészek között, és nem rajzolódott ki egyértelmű koncepció a magyar válogatott hatékony letámadására.

Ám amíg az angol csapat alighanem így is gond nélkül kvalifikálja magát a 2022-es világbajnokságra, addig a magyarok számára erre minden lehetőség elúszott. Viszont amikor november végén Rossi értékeli majd az MLSZ vezetőségével az elmúlt időszakot, az lesz legfontosabb, hogy ez minden szempontot figyelembe véve, a realitás talaján maradva történjék meg.