Julien Sorel és Monte Cristo grófja egy személyben: ő volt Bernard Tapie

I.

1993. május 19-én este Jean-Pierre Bernes, az Olympique Marseille operatív igazgatója a hotelszobájából elintézett néhány telefont. Főnökétől, Bernard Tapie-tól azt a feladatot kapta, hogy készítse elő a terepet a következő napokra. A Marseille néhány nap múlva Bajnokok Ligája-döntőt játszott az AC Milan ellen, de előtte még hátra volt egy Valenciennes elleni bajnoki meccs, amelyen el kellett kerülni az elkerülhető sérüléseket. Bernes több Valenciennes-játékossal beszélt: köztük volt a klub csatára, Christophe Robert, az 1986-os világbajnokság döntőjében győztes gólt szerző Jorge Burruchaga és a védelem egyik oszlopos tagja, Jacques Glassmann.

Bernes arra kérte őket, hogy legyenek szívesek megkímélni a Marseille játékosait, amit természetesen egy kis málnára valóval jutalmazna. Az udvarias bánásmódért 250 ezer frankot (38 ezer euró) ajánlott. A borítékot saját játékosának, Jean-Jacques Eydelie-nek nyújtotta át, ő továbbította azt Christophe Robert feleségének, aki pedig az édesanyjához vitte a csomagot. A borítékot Robert végül anyósának a kertjében elásta.

II.

Én sosem hazudok. Az igazságom az, amit az adott pillanatban gondolok és mondok. Lehet, hogy a következő héten már nem azt gondolom. De a lényeget sosem ferdítettem el, legfeljebb a körítéssel játszottam

– állította magáról a nemrég elhunyt Bernard Tapie.

A francia üzletember számtalan pozícióban és szektorban megfordult: a kereskedelemtől a politikán át a sportig mindenbe belekóstolt, miközben a bíróságokon és a börtönben is akadtak huzamosabb kitérői. Ha mégis meg kellene fogalmazni az ars poeticáját, ahhoz a 1993-as Bajnokok Ligája-döntő gólszerzője, Basile Boli segítségére lenne szükség: „Tapie-nál a hazugság egy létforma.”

Tapie az igazsághoz fűződő sajátos kapcsolatát egészen korán kezdte. Párizs egyik munkásnegyedében nőtt fel, ahol korán vállalkozni kezdett. Emlékezéseiben sokszor nyomorról, szűk lakásról ír, amelyből „kétszáz métert kellett gyalogolni egy budiért”, miközben mégsem mondható el, hogy családja a szegény sorsú francia proletariátusból tört volna ki. Tapie fiatalon televíziókat árult, majd egy szívbetegeknek készült segélyhívó szerkezetet dobott piacra, ami évtizedekkel a mobiltelefonok megjelenése előtt forradalmi újításnak látszott, ám az egyik felhasználó elhalálozása miatt beperelték a céget. Mint később kiderült, a cég mentőautós flottájának nagy része nem volt bejelentve.

Húszas évei elején az énekléssel is megpróbálkozott. Tapie sanzonos külsőt öltött, nevét amerikaiasan Bernard Tapyra keresztelte (szigorúan angolosan ejtve) – de a kabarévilágban sem tudott gyökeret vetni.

A Forma–3-as versenyekkel is megpróbálkozott, de egy súlyos baleset keresztül húzta a számításait.

Ekkor kezdett el bedolgozni egy könyvelőirodának, amelyben megismerkedett a lestrapált és értékvesztett cégek felvásárlásának művészetével. Hamar kitanulta, hogy az ár nem egy címkén szerepel, hanem a fejekben van. Az ügyfélkörére is rátalált: Elefántcsontpartra utazott, ahol Jean-Bedel Bokassával, a szinte minden háborús bűnben és emberiség elleni bűntettben elítélt közép-afrikai diktátorral találkozott.

Tapie azt duruzsolta Bokassának, hogy a francia hatóságok el fogják kobozni a vagyontárgyait, ezért sürgősen adjon túl franciaországi kastélyain.

Bokassa bedőlt a fenyegetésnek, és az eredeti érték 10 százalékáért, 12,5 millió frankért eladta az ingatlanokat Tapie-nak. Bokassa később rájött a turpisságra, hosszas pereskedésbe fogtak, amelynek a végén Tapie-nak vissza kellett szolgáltatnia a kastélyokat egy komolyabb csekk kíséretében.

Tapie viszont csak most kezdett belejönni. Egy jelképes egyfrankos érméért cserébe olyan vállalatokat vett meg, mint a Testut, a Terraillon, a Wonder, a La Vie claire, a Donnay, vagy a Manufrance nevű fegyvervállalat, és mindegyiknél hasonló receptet követett: a halott ágakat lenyeste, a kukába valót kidobta, leépített és átalakított, sokszor kíméletlenül hatékonyan, máskor eredménytelenül.

Tapie jelenség lett, akihez érdeklődve fordult a média. Az évtizedekig szinte változatlanul dús hajkoronája, szuggesztív tekintete, mély hangja és nyers beszédmodora valóságos médiaállattá tette. Az Év emberének választották Franciaországban 1984-ben, de volt ő a második legvonzóbb férfi is Alain Delon mögött. Két évvel később már több reklámban szerepelt, és saját TV-műsora indult Ambitions néven, amelyben a vállalkozói szemléletet propagálta.

Akkoriban a Tapie-jelenség üdítően friss fuvallatként söpört végig. Az ország gazdasága túl volt már a háború utáni felvirágzás harminc évén („Trentes glorieuses”), és miközben erősen indusztrializált maradt, a kőolajpiaci válságok mellett a Mitterand-féle szabadpiaci liberális gazdaságpolitika sokakat hagyott az út szélén. A döbbenetesen magas munkanélküliség (egy ponton elérte a 20 százalékot) közepén

Tapie reményt adott,

hogy a francia kisember is lehet „self made man”, és odakint rengeteg cégvezető keresi, hogyan tudna munkát adni a tömegeknek.

Tapie aztán 1983-tól a sport felé fordult. A La Vie claire cégén keresztül összeverbuvált egy kerékpáros csapatot, amely elindult a Tour de France-on. Rehabilitálta a térdproblémákkal küzdő, négy Tour-győzelem után lemorzsolódó Bernard Hinault-t, aki első évében második lett, az azt követőben pedig meg is nyerte ötödik, egyben utolsó Tour-ját. Tapie valóságos Dream Team-et rakott össze: a riválistól elhappolta Greg Lemondot, aki Hinault-val olyan harmóniában élt, hogy a két sztár kézen fogva tekert be a l’Alpe-d’Huez 1986-os futamának végén. Hinault később visszavonult, Lemond pedig vadászbalesetet szenvedett, de Tapie-t ez vajmi kevéssé érdekelte. Addigra már a labdarúgás felé vette az irányt.

Az Olympique Marseille-t 1986 áprilisában vásárolta meg, a jól bevált egy frankért. A pocsék helyzetben lévő klub megvételére állítólag a Mihail Gorbacsov első franciaországi látogatására rendezett üzleti ebéden győzték meg, melyre hivatalos volt Marseille polgármestere, Gaston Deferre, valamint felesége, az állítólag Orson Wellesszel és Moammer Kadhafival is gyengédebb viszonyt ápoló írónő, Edmonde Charles-Roux.

Tapie belevágott, és azt csinálta, amihez a legjobban értett: kirúgott, variált, aranyáron igazolt, és ment a szimata után. Olyan játékosokra repült rá, akikre koruk miatt (Jean-Pierre Papin, Abedi Pelé, Fabien Barthez, Marcel Desailly) még nem csaptak le az európai csúcsragadozók, visszahívott régi motorosokat (Alain Giresse, Jean Tigana, Manuel Amoros, Rudi Völler) és az értékálló, dolgos munkaerőre is tudott támaszkodni (Enzo Francescoli, Dragan Stojkovic).

A gépezet egyből beindult. A Marseille zsinórban négy bajnoki címet nyert – Tapie viszont európai álmokat dédelgetett. Első Bajnokcsapatok Európa Kupája- (BEK-) szereplésükkor, 1989/90-ben az elődöntőig jutottak, és ott a Benficával kerültek össze. A visszavágóra 2-1-es előnnyel érkeztek, azon viszont az utolsó percekben az angolai Vata kezezésgyanús góljával a Benfica jutott tovább. Tapie szemei vérben forogtak, és farkast kiáltott.

Gyorsan tanulok. Tudom, hogy mennek itt a dolgok. A bíró nem volt tisztességes. Megígérem maguknak, hogy ilyesmi velünk soha többé nem ismétlődik meg. Már most tudom, mit kell tennem ahhoz, hogy megnyerjük a kupát

– fogadkozott az Estadio de la Luz gyepén.

III.

Tapie úgy menedzselte a Marseille-t, ahogyan egy hiperaktív polgármester a faluját. Eljárt minden apró-cseprő ügyben, pénzügyekről döntött, játékosokat toborzott, és bármikor benyithatott az öltözőbe. A sürgő-forgó szuperelnök képe nem volt ismeretlen Franciaországban, a korábbi sikercsapat Girondins de Bordeaux elnöke, Claude Bez is hasonló stílusban járt el. Bez viszont a múlté volt, a jövőt már Tapie jelentette. Bez volt a Président, de Tapie volt a Boss.

Tapie meggyőződéssel állította magáról, hogy ő szúrta ki, és hozta Marseille-be a kor legtehetségesebb angol játékosát, Chris Waddle-t. Szerinte edzőjénél, Raymond Goethalsnál is előbb vette észre, hogy az 1991-es Milan legfontosabb embere nem a két támadó (Ruud Gullit és Daniele Massaro), hanem egy bizonyos Carlo Ancelotti. Marseille-ben – Goethals kivételével – az edzők csak szobanövényként voltak elhelyezve.

Miközben a Marseille egyre magasabbra mászott az európai ranglétrán, Tapie sem maradt tétlen.

Felvásárolta a nehéz anyagi helyzetben lévő adidast

245 millió frankért, a fedezetet a Credit Lyonnais egyik leányvállalata biztosította. „Az adidas életem üzlete” – nyilatkozta Tapie, de nem sokkal később megbánta. Az átrendezési manőverek egy ekkora cégnél már nem működtek és a vezetői varázs is megkopni látszott. A márka frissült ugyan (ekkor hagyták el a korábbi lótuszlevél logót a ma is létező háromcsíkosra), a sportszergyártó tevékenységi körét bővítették, de Tapie túl sok lovon ült, túl sok feladatra vállalkozott.

Ráadásul Párizsban is felfigyeltek rá. Mitterand elnök lehetőséget látott Tapie-ban, akiben egyesíthette a baloldali szavazókat és a vállalati élet képviselőinek csoportjait. Tapie miniszter lett, mandátuma viszont hamar kifutott: egy üzleti perben gyanúsítottként hallgatták meg, ezért 52 nappal a kinevezése után le kellett mondania. Aztán felmentették, fél évre rá pedig visszatért a kabinetbe. Francois Hollande, a későbbi francia köztársasági elnök – akkor még csak szocialista képviselő – a kinevezésről azt mondta: „Ha egyszer történik meg, az hiba. Ha kétszer, az már tévedés.”

A miniszteri leléptetés volt az első komolyabb megaláztatás Tapie életében. 1993-ra érezhető volt, hogy túl hamar, túl magasra jutott, és a győzelmeivel nem kevés vesztest is maga mögött hagyott. A kormányzati baki még nem jelentette a vég kezdetét, csak az első repedést a pajzson.

Ahogyan viszont Tapie és a Marseille a pályája csúcsán járt, az erősödő fény mellett az árnyékok is messzebbre nyúltak.

Mind gyakrabban susmorogták, hogy az OM-nél egyre mocskosabb eszközöket vetnek be. A rivális AS Monacónál játszó Emmanuel Petit ennek többször is hangot adott, az akkor ott edzősködő Arséne Wenger, bár nyíltan soha nem beszélt róla, a sorok között olvasva mégis érteni lehetett, mire céloz. A gyanús jelek listája hosszú kilométerekre nyúlik, de a szembetűnőbbeket érdemes kiemelni:

• 1988 december: a Nizza–OM meccs után sorsolással a 6-os és a 3-as mezszámú játékosokat rendelték be doppingvizsgálatra. Az ellenőrzésen Papin (9-es) és Thys (2) jelent meg, miközben Germain (6) és Di Meco (3) a lecserélése után azonnal elhagyta a stadiont. A félreértés indoklása az volt, hogy a számokat rosszul olvasták. A klub pénzbüntetést kapott.
• 1989 október: a bordeaux-i Didier Sénac csapattársának, Patrick Battistonnak panaszolta el, hogy az egyik barátja, Philippe Vercruysse felhívta: a Bordeaux–OM meccsen kövessen el tizenegyest érő szabálytalanságot 200 vagy 500 ezer frankért cserébe (Sénac a nyomozati anyag szerint nem emlékezett a pontos összegre). A későbbi vizsgálatkor a játékosok azt állították, hogy csak bolondoztak. Az eljárást nem folytatták.
• 1991 április: BEK-elődöntő, Szpartak Moszkva–OM 1-3. A meccset követő nyomozás során kiderítették, hogy a játékosügynök Jean-Pierre Bernes korrumpálta a moszkvai játékosokat a kapcsolati hálóján keresztül. Az OM három irtózatos védelmi bakival nyert. Két hónappal később az OM 375 ezer dollárt utalt át különböző szövevényes számlautakon keresztül egy moszkvai kereskedőnek. A következő évben a Szpartak akkori edzője azt mondta, játékosait lefizették, de a nyomozás után az UEFA (amely nem hallgatta ki a futballistákat) lezártnak nyilvánította az ügyet.
• 1991 december: a Rennes játékosai arról panaszkodtak a médiában, hogy a hoteljük és a Marseille stadionja közötti 15 kilométeres úton többen is elaludtak a buszon. Sokan a reggel elfogyasztott gyümölcslére gyanakodtak.
• 2003 december: a Magyarországot is megjárt Bernard Casoni szerint „a hátunkba egy magas nyomású injekcióval lövelltek különböző nyilakat, egyszerre négyet, azt hiszem. A cél az volt, hogy stimuláljuk a mellékveséket, amelyek teljesítményfokozó hormonokat termelnek. Ez inkább pszichológiai trükk volt. Csak egy jó meccset kellett játszanod, és már kérted is az új adagot.”

A Marseille 1993-ban elérte azt, amit azóta egyetlen francia klubcsapat sem: megnyerte a BEK utódjaként elindított Bajnokok Ligáját.

Miközben Basile Boli győztes fejesgólját végtelenítve vetítették a francia adókon, egy ország ismerkedett meg a győzelem ízével. Franciaország addig csak a „gyönyörű veszteseket” vigasztalta, az utolsó lépcsőfok előtt hol jogtalanul, hol szerencsétlenül elbukó AS Saint-Étienne vagy a Platini-féle francia válogatott emléke már a múlté volt. Amikor Didier Deschamps-ot az 1998-ban megnyert világbajnoki döntő után arról kérdezték, mi változott a francia futball elmúlt évtizedében, Bernard Tapie-ról emlékezett meg. „Neki köszönhetően az OM-nél sajátítottuk el az igazi győztes mentalitást. Elérhető közelségbe került a valódi elit futball.”

Tapie mégsem ünnepelhetett sokáig. A BL-döntő előtti napokban ugyanis bizonyos telefonok csörögtek a Valenciennes játékosainál. Christophe Robert és Jorge Burruchaga hallgatott, Jacques Glassmann viszont klubja vezetőihez fordult. A Liga ismeretlen tettes ellen feljelentést tett. Egy hónappal a mérkőzés után a hatóságok

megtalálták a Christophe Robert anyósának kertjében elásott borítékot.

IV.

Ez lett a „VA-OM”-ügy, a francia futball történetének legsötétebb bundabotránya. A nyomozás során minden marseille-i fejes előzetesbe került. Bernest, a telefonokat intéző igazgatót vád alá helyezték, majd szabadságvesztésre ítélték. Eydelie, a klub játékosa mindent beismert. Nem sokkal később a Francia Labdarúgó Szövetség eltörölte a Marseille 1993-as bajnoki címét. A rá következő évben a csapatot a másodosztályba száműzték. Tapie-t több fokon is elítélték, végül 1997-ben 165 napot töltött börtönben.

Az évekig elhúzódó nyomozás alatt Tapie – az ártatlanság vélelmének köszönhetően – nem tűnt el a közéletből, sőt még jobban erőltette a szerepléseket. Dél-Franciaországban önkormányzati képviselőnek indult, és ha az imázsa kezdett is megkopni, olyan ellenséget talált, amellyel szemben kivívhatta a közösség szimpátiáját: páros lábbal szállt bele a francia szélsőjobb pártba. Nem rágta meg a szavait, ha Jean-Marie Le Penről volt szó, heves televíziós vitát is folytatott vele, amelyen utcai stílusban, kíméletlenül őszintén vágta hozzá, hogy „uram, csak azért mert ön nagy pofával, hangosan mond valamit, még nem lesz igaza.”

Tapie értett a blöffhöz és a politikai manőverekhez.

Elment Le Pen pártjának egy rendezvényére, és szót kért. Beszédét egy ponton arra terelte, hogy „fogjuk a bevándorlókat, felrakjuk mindannyiukat egy hajóra, és elvisszük őket messzire innen”. Mondatát taps fogadta. Majd folytatta: „Aztán amikor messze lesznek, jól meg is lékeljük a hajóikat, és elsüllyesztjük őket”. Erre újabb üdvrivalgás lett a válasz. „Tévedtem önökkel kapcsolatban” – mondta Tapie. „Majd holnap, amikor sminkelik magukat, vagy borotválkoznak, előtte nézzenek bele a tükörbe, és köpjék szembe magukat” – fejezte be beszédét.

A szelence viszont kinyílt, és egyre több dosszié került elő. Az OM könyveiben 101 millió frank értékben találtak hamis számlákat, amelyekkel különböző jutalékokat szórtak a szélrózsa minden irányába. Tapie-t több rendben is elítélték, de emiatt sosem ült börtönben. Szövetségesei is kezdtek elfordulni tőle. A Crédit Lyonnais 1994-ben kihátrált az adidasból, és Tapie feje fölött eladta a céget, amiből aztán évtizedekig tartó bírósági huzavona kerekedett. Hűtlen kezelés miatt több ügyben is elítélték Tapie-t, de a maratoni pereskedések mindig vagy újabb revanssal, vagy pénzügyi büntetéssel zárultak.

Tapie a ’90-es évek végére Julien Sorelből Edmond Dantesszé változott:

a Vörös és fekete kétes erkölcsű alakjából a börtönből kiszabaduló, és új életet kezdő Monte Cristo grófja lett.

Ahogyan egyre több helyről ütötték, mindig olyan ringbe szállt át, amelyben ő lehetett a bajnok. A híres újhullámos francia rendező, Claude Lelouch filmjében tűnt fel, zenés klipeket forgatott, rádiós műsort vezetett és a Száll a kakukk fészkére színházi darabjában is elvállalta a Jack Nicholson révén megismert főszerepet. Miközben szüntelenül lebegtette, hogy egy nap visszatér a politikába, a vállalkozókedve sem hagyott alább. Az igazsággal való színátmenetes kapcsolatát pedig azzal igazolta, hogy mennyi emberre volt hatással. Ahogyan mondta: „Nem telik el úgy nap, hogy ne jönnének oda hozzám azt mondani: az Ambitions műsor miatt akartam vállalkozó lenni. Cserébe egyetlen egyszer nem jöttek oda hozzám azzal, hogy maga miatt akartam bűnöző lenni.”

Tapie élete utolsó négy évében rákos volt. A betegségre élete legnagyobb harcaként tekintett, több interjúban is az élet és halál kapcsolatáról, a testi-lelki összefüggésekről értekezett. Még az egyik bírósági pere közben is lefogyva, rekedt hangon, de annál nagyobb vehemenciával beszélt arról, hogy a rákos sejteket nem érdekli a morál és az etika, kizárólag az energia számít, amivel a napjainkat töltjük. Szerinte az élet bünteti azokat, akik tétlenül ülnek.

Ez volt Bernard Tapie. A tétlenség antitézise. A 78 éves korában elhunyt polihisztor bármibe fogott, nem tudta félgőzzel csinálni, miközben minden kétes tisztaságú győzelmére jutott egy annál is nagyobb bukás. Az asztaltól viszont sosem állt fel, csak játszott és játszott tovább. Annyiszor nyert és annyiszor veszített, hogy az egyik francia sportmagazin így búcsúzott el tőle:

Bernard Tapie meghalt. Már megint.