Amikor Albert az Újpestben, Bene a Real Madridban játszott

A Botafogo volt 1961-ben és 1962-ben Rio állam bajnoka, a döntőben mindkétszer 3-0-ra verte a Flamengót a Maracanában. (Összbrazil bajnokság 1971-ig nem létezett.) A legendás együttes – védelmében az „Enciklopédiának” nevezett Nilton Santosszal, a karmester posztján Didivel, csatársorában Garrinchával, Amarildóval, Zagallóval, akik közül csak Amarildo volt egyszeres világbajnok, a többiek 1958-ban és 1962-ben is veretlenül nyerték a vb-t – 1961 tavaszán európai körútra érkezett. Ennek negyedik állomása volt Budapest, ahol az Újpest várt a dél-amerikai csapatra, szokatlan összeállításban. A labdaművészek elleni találkozóra, amelyet az egyetlen televízió élőben közvetített,

a lilák kölcsön kérték Sipos Ferencet és Sándor „Csikart” az MTK-tól, valamint a góllistavezető Albert Flóriánt az FTC-től.

A három válogatott labdarúgót azért vetették be, mert rossz passzban voltak: hat bajnoki meccsen csak két pontot szereztek, és hiába álltak az élen, már a nyakukon lógott az utóbb aranyérmes Vasas.

Hogy miért az angyalföldiek szerezték meg az elsőséget, arról Göröcs János, a virtuóz újpesti karmester sokszor mesélte nekem: „Machosnak balhéja volt a Honvédnál. Úgy nézett ki, hozzánk jön, de Csáki Sándor, az Újpest alelnöke azt mondta, nem kell nekünk problémás ember. A klasszis center elment a Vasashoz, és a piros-kékek azonnal nyertek két bajnokságot. Ha Machos a Megyeri útra igazol, két elsőséggel gazdagabb lennék.”

A bajban lévő NB I-es címvédők összeállítása 1961. május 23-án így festett: Török – Káposzta, Rajna, Sipos, Sóvári – Színi, Göröcs (Pataki) – Sándor, Albert, Kuharszki, Rossi. A Botafogo a Népstadionban nélkülözte Nilton Santost, valamint Rildót és Quarentinhát is, de az Ernâni (Adalberto) – Zé Maria, Pampolini, Cacá, Paulistinha – Chicão, Didi (Édison) – Garrincha, China (Osvaldo), Amarildo, Zagallo összetételű csapat sem volt éppen gyenge. Amarildo, aki a portya tizenöt meccsén tíz gólt ért el, Pesten is beköszönt, ám Zé Maria kezezése és Zsolt István játékvezető ítélete nyomán Török Gábor kapus tizenegyesből egyenlített (1-1).

Albert az utolsó előtti percben fölé fejelte a meccslabdát, a Népszabadság pedig némiképp rezignáltan számolt be a mérkőzésről: „A brazilok igazolták hírnevüket, a magyar közönség nagyszerű játékosokat ismert meg bennük. Elsősorban a labdakezelés nagymesterei, de taktikailag is rendkívül képzettek. A megerősített Újpesti Dózsa az első félidőben csalódást keltett, és játékával csak mintegy húsz percig elégítette ki a nagy közönséget.”

Rontott a hangulaton, hogy a szünet utáni szakasz elején a világítóberendezés elromlott, hol az egyik, hol a másik oszlopon aludtak ki az égők. A szünetben még ragyogott a fény, és

a nézők ovációval kísérték a brazil tartalékok külön számát, a „nem esik le!” című zsonglőrmutatványt,

amelynek során tíz percig nem ért földet a mindenféle testrésszel a levegőben tartott labda.

Egy évvel később újabb brazil szédítette a Népstadion nézőit és az ellenfelet. Ezt azért hozom ide, mert az MTK a Vásárvárosok Kupája-elődöntő visszavágójára kölcsön vette a Vasastól Machos Ferencet és Farkas Jánost. A legjobb négy közé jutás mutatja, nem volt különösebben „ürge” az MTK, 1961 őszén 10-2-re verte a Strasbourgot az után, hogy a Népstadion kettős európai kupamérkőzésén az Újpest szintén 10-2-re tángálta el a La Vallettát. Göröcs azt mondta: „Felültem a lelátóra, felnéztem az eredményjelzőre, és azt hittem, fenn hagyták a mi eredményünket.”

Az elődöntő első meccsén a Valencia 3-0-ra nyert. A visszavágón meg 7-3-ra. Machos lőtt ugyan két gólt, de ez senkit sem vigasztalt. A brazil Waldo, aki a Valencia–Barcelona döntőn (6-2) négy gólt vágott be Kubala László edző és a duplázó Kocsis Sándor „Barcájának”, fektetett szépen, akár az ötgyerekes, gondos apuka, pedig a kék-fehérek védelmét a szintén extraklasszis Sipos Ferenc irányította. Waldo a Fluminensétől igazolt Spanyolországba; a riói klubban 403 meccset játszott, azokon 319 gólt ért el. Ez ötszörös brazil válogatottsághoz volt elég, noha mindmáig ő a „Flu” első számú mesterlövésze. A Valencia honfitársa, az 1961 júniusában, huszonkilenc éves korában halálos autóbalesetet szenvedő Walter Marciano helyett szerződtette. A brazil labdarúgók abban az időben korán haltak. Chicãót, aki hatvanegyben még a Botafogo, majd hatvankettőben már a Valencia játékosaként járt Budapesten, 1968-ban egy spanyol benzinkútnál agyonlőtték. Huszonnyolc éves volt.

Waldo mellett a montevideói Nacionaltól elszipkázott, hétszeres uruguayi válogatott Héctor Núñez villogott: háromszor vette be Takács Béla, majd a helyette becserélt Kovalik Ferenc hálóját. A csatár edzőként is karriert csinált, 1995-ben az ő szakvezetői irányításával nyert Copa Americát Uruguay. A Népsport azt írta róla és társairól: „A Valencia ámulatba ejtette a nézőket, mert mindent megcsillogtatott a 90 perc során, amit a labdarúgás kedvelői ebben a szép sportágban keresnek: gyorsaságot, robbanékonyságot, ragyogó passzolási készséget, villámgyors, minden felesleges oldalpassztól mentes támadásvezetést.”

Ám volt, amikor sikerült bevenni Spanyolországot.

A Real Madrid Francisco Gento búcsújátékára készült, Santiago Bernabeu klubelnök pedig a fejébe vette, hogy szerződteti Nicolae Dobrint, az Arges Pitesti román talizmánját. Még Nicolae Ceaușescuval is tárgyalt az átigazolásról, de a diktátor „nemzeti kincsnek” nevezte Dobrint, és nem engedte el, pedig a stadionnévadó sportvezető kétmillió dollárt ajánlott fel a technikás dirigensért. A kudarc nem vette el Bernabeu kedvét, a presidente trükkhöz folyamodott: Gento búcsújátékára meghívta Dobrint, azzal kalkulálva, hogy Madridban majd meggyőzi őt a disszidálás szükségességéről. S hogy az invitálás ne legyen feltűnő, meghívót küldött Bene Ferencnek, a portugál Eusebiónak, a jugoszláv Dragan Džajićnak is. A Real Madrid így állt fel Gento utolsó meccsén, 1972. december 14-én: García Remón (Junquera) – José Luis (Touriño), Benito (Andrés), Zoco, Verdugo – Pirri (Grosso), Dobrin – Bene, Eusebio, Santillana (Velázquez, majd helyette Aguilar), Gento (Džajić).

Itthon ez nem keltett feltűnést, alig írtak róla, ahogyan azt sem ünnepelték meg különösebben, hogy Albert Flórián és Mészöly Kálmán abban az évben Belgrádban a világválogatottban, míg Bene és Mészöly Hamburgban az Európa-válogatottban játszott. Kelendők voltak a fiúk… Bene győztes csapatban szerepelt Hamburgban és Madridban is, ahol a királyi gárda 2-1-re legyőzte a Belenensest. Azért volt a portugál csapat az ellenfél, mert a Bernabeu stadion nyitó meccsét is a Belenensesszel játszotta a Real Madrid. Dobrin pedig nem vállalta a lelépést, a meccs után visszament Romániába; első a család.

Öt évvel később a Vasas úgy utazott Firenzébe, hogy ha legyőzi a Fiorentinát, elnyeri a Közép-európai Kupát.

Ám válogatottjai nélkül kellett utaznia, mert a KK-mérkőzés napján Magyarország–Csehszlovákia találkozót rendeztek a Népstadionban. Honfitársaink 2-0-ra győztek két Vasas-csatár, Kovács István és Várady Béla góljával. A piros-kék klubban pedig úgy gondolták, a válogatott kerettagok – Kovácson és Váradyn kívül Török Péter, Komjáti András, Zombori Sándor – nélkül nehéz lesz az itáliai fellépés, ezért az angyalföldi elöljárók az Újpesttől kölcsön kérték Sarlós Andrást, Fekete Lászlót és Zámbó Sándort. Három nappal korábban Zámbóék éppen a Vasassal vívtak rangadót, és 4-1-es vereséget kellett elkönyvelniük.

Firenzében sem akadt sikerélmény. A Mészáros – Fábián, Hegedűs, Sarlós, Kántor – Gass, Müller, Szőke (Becsei Péter) – Fekete, Izsó, Zámbó összetételű Vasas – húszezer néző előtt – 2-1-es vereséget szenvedett, a piros-kékek gólját Fekete szerezte. Érdekes, hogy Törőcsik András a csehszlovákok ellen nem szerepelt a címeres mezes keretben, ám a Vasas őt nem kérte ki. Amúgy a firenzei tizenegyben hét válogatott labdarúgó (Mészáros Ferenc, Fábián Tibor, Kántor Mihály, Müller Sándor, Izsó Ignác, valamint Fekete és Zámbó) sorakozott, de ez is kevés volt az üdvösséghez 1977. április 20-án. Mármint Olaszországban. Mert itthon Kovács és Várady villogott. Miként a többiek is. A Vasas akkor nyerte mindmáig utolsó első osztályú labdarúgó-bajnoki címét, méghozzá úgy, hogy kereken száz gólt szerzett.

Ma pedig az NB II-ben sínylődik, miközben NB I-esnek mondhatja magát a felcsúti, a gyirmóti, a kisvárdai, a mezőkövesdi, a paksi csapat is.

Európa- vagy világválogatottságról, nemzetközi kupaelődöntőről, kétszer 10-2-ről, „királyi” meghívóról még véletlenül sem lehet szó. Illetve, dehogynem.

Hiszen most is ezekről beszéltünk, nem igaz?