Dzsudzsák Balázs kalandja özvegy Varsányinéval

Amikor egy reggel Cristiano Ronaldo nyugtalan álmából felébredt,

szörnyű féreggé változva találta magát ágyában. Páncélszerűen kemény hátán feküdt, és ha kissé fölemelte a fejét, meglátta domború, barna, ív alakú, kemény szelvényekkel ízelt hasát, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplana. Számtalan, testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lába tehetetlenül kapálódzott szeme előtt. Az egyikkel dekázott, a másikkal a biciklicseleket gyakorolta, a harmadikról szomorúan csüngött a fáslivég, a negyedik önkéntelenül rángatózott, az ötödiken a Lukaku ejtette horzsolás, a hatodikon kifakult tetoválás. A fali tükörben meglátta saját magát, amint tehetetlenül kapálózva próbál a hasára fordulni. A vállszelvényei megfeszültek. Milyen szép izmok, gondolta Cristiano Ronaldo, majd beleszólt a házi telefonba, hogy hívja az inasát, de már csak állathangok jöttek ki a száján.

Tulajdonképpen az Állami Sportkiadó kért meg rá,

hogy valami emlékezésfélét szerkesszek az életéről, ne hosszút és főképp ne túlságosan szakszerűt. A szakszerű szempontokat, mondták, csak nyugodtan bízzam rájuk, az úgyis nagyon ingoványos terület. Kényes. Becsvágyak és sértődések, egyleti és személyes féltékenykedések arénája. Az alkoholról semmiképpen se írjon, kérte a kiadóvezető. Nyilasiról és a bundákról se, tette hozzá, amikor már az ajtóban álltam. A félfát frissen lakkozták, gyűlölöm azt a szagot. Komora Imre kérése, de ezt mondani sem kellett. Tudtam, vagy inkább sejtettem, hogy így van. Az én feladatom az, hogy felvázoljam a futballista sorsát. A fiú, aki a budapesti Aszfaltútépítő csapatától indult, és most a mexikói világbajnokságra készül. Tárgyilagosnak kell lennem, ami jelen esetben a hallgatással lett volna határos. A kiadóvezető meglátta, ahogy az arcomon átsuhant egy árnyék. Odakint megkondult egy harang.

A Kálvin téren egy Lamborghini nekirohant egy fának.

Hirtelen az egész városban megálltak az összes villamosok. Minden megállt, még a kisvasút is a játéküzlet kirakatában. Csönd lett. Később még felzörgött valami, de csak egy újságpapírt söpört magával a szél. Aztán nekisodorta egy falnak, és még nagyobb lett a csönd. A sofőr nehezen tért magához a sportkocsiban, a napszemüvegéből kitört műanyag darabok a nyakába fúródtak. Fájt neki, nagyon fájt. Leporolta a trikóját, az aranyozott mintákon mintha apró vércseppeket vélt volna felfedezni. Ijedtében rögtön a lábához nyúlt. A balhoz. A másikkal soha nem foglalkozott igazán, talán nem is szerette. Megvolt mindkét lába, amitől megkönnyebbült. Masszírozni kezdte a térdét, de nem érzett semmit, csak valami furcsa bódultságot. Nem volt ereje kiszállni a Lamborghiniből. Átfutott az agyán, hogy készít magáról egy szelfit, de a feje egyre csak nehezült, mintha megtelt volna vízzel. Csönd volt, nappal, majd éjszaka, majd megint nappal. És így tovább. A város mozdulatlanságba dermedt, a fák koronái eltakarták az égboltot. A sofőr néha magához tért, de azt hitte, álmodik, mert mindenhol egereket látott. Aztán tényleg álmodott, régi gólokról, ölelésekről, szelfikről. Sírt, üvöltött, nevetett, az öltözőben és a díszpáholyban önmaga volt. Hozott szalonnával egérirtást vállal özvegy Varsányiné! – betűzött ki egy feliratot a templom falán. Szalonna. A nagymama csirkepörköltje. Nyírlugas. Olyan már nem lesz sosem.

A húsz farkas alig húszlábnyira vonult el a földön fekvő fiútól.

Látta mandulaszemüket a holdfényben. Hallotta zihálásukat. Érezte a jelenlétét a képességnek mellyel a farkasok felfogták a levegőben vibráló feszültséget. Összeverődtek hogy szaglásszák és nyaldossák egymást. Aztán egyszer csak mozdulatlanná dermedtek. Füleltek. Egyik-másik felhúzta a mellső lábát. Lászlót nézték. A fiú visszafojtotta lélegzetét és arra gondolt hogy ez volt az utolsó nyár. A testvére a kunyhóban aludt. Megnyugtatta ahogy szuszog. Ha a farkasok rátámadnának a testvére miatt némán tűrné nem kiáltozna csendben várná a halált. Soha nem látta még ilyen közelről a farkasokat. Lehajtotta a fejét és várt. Szerette volna megérni a reggelt lovagolni rúgni a labdát. Visszatérni megint a városba. A vegyipari csapatban ő volt a legjobb ezt mindenki tudta a városban. Érezte ahogy minden porcikája reszket pedig nem félt. A füvet harapta. Az állatok is hallgattak. Eszébe jutott a nagyapja aki ugyanígy feküdt a földön miután a szekusok fejbe lőtték.

Vannak léha és hiú elméncségek,

amelyekkel az emberek némelykor megpróbálnak tiszteletet kivívni maguknak; mint azok a költők, akik egész műveket írnak azonos betűvel kezdődő sorokból; látunk tojásokat, golyókat, szárnyakat, baltákat, amelyeket a görögök hajdan verssoraik mértékével mintáztak meg, nyújtva vagy rövidítve őket, hogy ezt vagy azt az alakzatot adják ki. Ilyen volt annak a tudománya, aki azzal múlatta az idejét, hogy megszámolta, hányféle módon rakhatók sorba az ábécé betűi, és hihetetlenül nagy számhoz jutott, mely Plutarkhosznál olvasható. Nézetem szerint ezek az elméncségek vajmi kevés hasznot hoznak az emberiség számára, ehelyett csak összezavarják még a legkiválóbb emberfőket is. Kedvemre való a dolgokat úgy nézni, amilyenek, a puszta valójukban. A gondolkodást azonban nem téveszteném össze a konfabulációkkal, mely már annyi embert kergetett az őrületbe, mint Piemont lakossága. Hosszú pályafutásom alatt volt alkalmam gyakorolni a türelem és az egyszerűség erényeit. Fegyelmezetten viseltem, amikor az őserdőben megharaptak. Ilyenkor a tetanusz segít, nem a céltalan őrjöngés. Mások a londoni ügyet emlegetik, amikor nyakon ragadtam azt a csibészt, aki el akarta lopni a labdámat. Giorgio, Giorgio, feddett meg a bíró, de ő is nevetett. Elismerte reneszánsz gesztusom nagyságát, értékelte gondolat és mozdulat összhangját. A publikum számára sem kérdés, hogy nekem minden elméncségnél többet jelent az őszinteség. Mindig őszinte voltam, akár ökölbe szorult a kezem, akár mosolyogtam. Legtöbbször mosolyogtam.

Cristiano Ronaldo/Franz Kafka
Détári Lajos/Mészöly Miklós
Dzsudzsák Balázs/Örkény István
Bölöni László/Cormac McCarthy
Giorgio Chiellini/Michel Montaigne