Távolodó vb, közeledő hullámvölgy: a válogatott szép nyarára rideg szeptember jött

Amikor Armando Broja a 87. percben ellentmondást nem tűrően a rövid sarokba bombázta a labdát Dibusz Dénes mellett, akkor az olyan volt, mint a hosszú nyári szünet után az első komolyan vett tanítási nap. Rideg ébresztő a szép nyár után.

Pontosan ugyanez történt meg a 2016-os Európa-bajnokságot követően Bernd Storck gárdájával, és Marco Rossinak azt a negatív spirált kellene elkerülnie, amelybe német elődje belekerült. Akkor az Eb-kijutást követően Storck hosszabbított az MLSZ-szel, de 2017 őszén, egy sikertelen vb-selejtezősorozat végén távozott posztjáról. Rossi márciusban hosszú távú, 2025 végéig szóló szerződést írt alá, az Európa-bajnokságon alighanem ő és csapata is népszerűsége csúcsán állt, majd ősszel jött két pofon. Ahhoz, hogy továbbiak ne jöjjenek, az olasz szakembernek változtatnia kell valamin – főleg támadójátékban.

A magyar válogatott sokáig jobbára az „underdog” szerepét játszotta,

azaz az esélyesség terhe nélkül játszhatott – és ez pont megfelelt Rossinak, valamint remekül állt a csapatnak. A legtöbb mérkőzésen – ezt alátámasztják a helyzetminőség-mérő mutatók, a támadójátékkal kapcsolatos statisztikák is – a válogatott inkább reaktív futballt játszott, kevesebbet veszélyeztetett, mint ellenfele, viszont remekül sáfárkodott a lehetőségeivel. A probléma akkor jelentkezik, jelentkezhet, ha az „underdog” státusnak vége. Akkor ugyanis már nem elég az eddig jól begyakorolt és bejáratott csapatjáték. Kellene valami más.

Ebből a „másból” egyelőre semmi sem villant meg, és ez sok jót nem ígér.

Hosszú másnap

Ha már az iskolakezdési analógiával éltünk, élhetünk egy másikkal is: ahogyan 2016-ban, most is amolyan Eb-másnaposság lett volna úrrá a válogatotton. Az albániai mérkőzés után elhangzott a játékosoktól, hogy mintha a házigazdák „élesebbek” lettek volna, és ez kétségtelenül így is tűnt. Az angolok ellen egy, az Eb-t idéző félidőt teljes összeomlás követett a másodikban. A két mérkőzés képe – és az angolok elleni lelátói jelenetek, amiért az MLSZ újabb fegyelmi eljárás elé néz – gyorsan visszarángatta a valóság talajára a szurkolókat. Az inga kilengett a másik irányba. A magyar válogatott az európai középmezőny tagja, tökéletesen felkészítve, feldobottan játszva meg tudja nehezíteni a legnagyobb csapatok dolgát is. Ugyanakkor, ha rosszul futballozik, akkor kiütéses vereséget szenved a szintén a legnagyobbak közé tartozó angoloktól és alulmarad az albánokkal szemben.

Egymás után láthattuk a válogatott színét és fonákját.

Utólag visszatekintve: az Európa-bajnokság „halálcsoportja” lehet, hogy nem is jött rosszul a nemzeti csapatnak. Nem voltak magasak az elvárások, lekerült az esélyesség mindenfajta terhe, a papírforma kiesés volt, három vereséggel; ehhez képest Marco Rossi együttese két döntetlent is kivívott, és az utolsó pillanatig harcban volt a továbbjutásért. Mindhárom ellenfele pontosan úgy játszott, ahogyan az a Rossi-csapatnak fekszik: mind a portugálok, mind a franciák, mind a németek támadólag léptek fel, kontrollálni próbálták a mérkőzést, mentek végig előre. Lehetett reaktív futballt játszani, védekezni, kontrázni – és a helyzetkihasználás továbbra is jó volt. Az angolok is ezt tették – csak az Eb-meccsekkel szemben a magyar válogatott a második félidő első felében összeroppant –, az albánok ellen viszont már kellett volna valami más is. Aminek sajnos nyomát sem láthattuk…

Marco Rossi az előző Eb-selejtezők (a „rendes” kvalifikációs sorozat) végén, a Wales elleni vesztes mérkőzés után alapvető változtatásokra határozta el magát. Szakított az addig alkalmazott négyvédős, szélsős formációval, s visszanyúlt a három belső védős felálláshoz, amelyet a legjobban kedvel és ismer. Az eredmények nem maradtak el: a válogatott sokkal szervezettebb lett, ellenfeleinek mind kevesebb lehetőséget adott, a játék pedig egyre csiszolódott. Az elmúlt egy évben a válogatott szinte kizárólag a három belső védős formáció különféle variációit (3–5–2, 5–3–2, 3–4–1–2, 3–4–2–1) alkalmazta, ettől legfeljebb akkor tért el, ha már kétségbeesetten futni kellett az eredmény után.

A következmény? Első blikkre alig van eltérés, de ha kivesszük az adatokat erősen torzító, San Marino és Andorra elleni mérkőzéseket, akkor kirajzolódik a kép:

a kidolgozott helyzetek minősége alacsonyabb lett.

A magyar csapat a korábbinál kevesebb helyzetet alakított ki, ugyanakkor ellenfeleit is meg tudta akadályozni a helyzetkidolgozásban, csapatvédekezése megszilárdult. A terv: a pálya közepének megszállása, a játék szélekre terelése, kevés akció a kapuk előtt – ha nem is volt látványos a produkció, hatékonynak bizonyult. A három belső védős rendszerre váltás és az Európa-bajnokság között – többnyire a magyar csapatéhoz hasonló, vagy kicsit nagyobb játékerejű ellenfelekkel szemben – egyszer sem fordult elő, hogy az ellenfél xG-mutatója (xGA) 1,5 fölé ment volna.

Rossiék meglelték az első számú játékukat, azonban felvetődött két kérdés:

·        Mivel tud előrukkolni a válogatott, ha a reaktív játékhoz képest más kell egy meccsen? Mi a terv a támadójáték előrelendítésére?

·        Mi az elképzelés akkor, ha Szalai Ádám kiesik, és nincs hasonló típusú center a keretben?

Mindkét kérdés mögött egyre vastagabb a kérdőjel a szeptemberi mérkőzések után.

Nem dominánsak

A helyzetminőség-mérő xG-mutató csalóka statisztika rövid távon, hiszen kevés meccsen (például egy válogatott tornán) könnyen lehetnek benne nagy torzítások. Ha hosszú távon alkalmazzuk, akkor többet mond. Marco Rossi 34 mérkőzésen irányította 2018 szeptembere és 2021 szeptembere között a válogatottat, mérlege pozitív, 15 győzelem, 7 döntetlen, 12 vereség.

·        A 34 mérkőzésből 19-en 1 alatt maradt a magyar válogatott xG-je, 10 mérkőzésen pedig 0,7 alatt. Az xG-medián 0,98 – Rossi csapatától arra lehet számítani, hogy mérkőzésenként egy gólra való helyzetet dolgoz ki.

·        A 34-ből csak 4 olyan mérkőzés volt, amelyen a válogatott xG-je 2-nél magasabb volt, ebből kettőt mini államok (San Marino, Andorra) ellen játszott a csapat.

·         A 34-ből 19-szer az ellenfélnek voltak magasabb minőségű helyzetei.

·        A 34 mérkőzésből 15-ön a magyar csapat kevesebb, mint tízszer lőtt/fejelt kapura.

·        A Rossi-érában a válogatott több gólt szerzett, mint amennyit a helyzetei minősége „indokolna”, és kevesebbet kapott (1,17-es xG-átlagra 1,32-es gólátlag; 1,28-as xGA-átlagra 1,21-es kapottgólátlag). A 34 mérkőzés egy 18 csapatos bajnokság évadának felel meg, mondhatni, ez olyan „idény” volt, amelyben általában jól pattant a labda.

Más, a támadójátékkal kapcsolatos mutatók is alátámasztják a fentieket. Ha az elmúlt naptári év átlagait vesszük: a magyar csapat általában kevesebbet akciózik, mint ellenfelei (helyzetei jó részét kontrákból és szabad-, illetve szögletrúgásokból dolgozza ki), kevesebb támadó párharcot vív meg, több a hosszan előrerúgott labdája, kevesebbszer jut el a „támadóharmadba” és kevesebb helyzetkialakító passza van.

A támadójáték korlátozottsága egészen addig nem kirívó, amíg a válogatott topkategóriás ellenfelekkel – Portugália, Franciaország, Németország, Anglia –, mérkőzik meg.

Ekkor nagyjából az zajlik, amit a néző is vár: az ellenfél dominál, támad, a magyar válogatottnak a (nagyon) kevés lehetőségével kell jól sáfárkodnia. Az Európa-bajnokságon a Rossi-csapat kilenc, kaput eltaláló lövéssel jelentkezett, kevés helyzete többségét pedig gólra váltotta.

Az angolok elleni találkozó már repedéseket mutatott: bár az első félidő az Eb-t idézte, a másodikban megroppant a csapat, és úgy szenvedett négygólos vereséget, hogy említésre méltó helyzetet nem tudott kialakítani. Sőt: ahogy írtuk, az angol letámadással szemben képtelen volt hatékonyan támadást építeni, ráadásul olyan hibákat követett el építkezés közben, amelyeket a vendégek gólokkal büntettek.

A magyar válogatott kimondottan jól teljesít, ha megfelelően alakul a meccsforgatókönyv – azaz meg tudja szerezni az első gólt –, de kimondottan rosszul, ha nem. A szeptemberi két zakó után a csapat mérlege 2 győzelem (Horvátország és Izland ellen), 2 döntetlen, 11 vereség olyan találkozókon, amelyeken az ellenfél talált be először. Bármennyire is fontos az első gól szerepe a futballban, ez is arra utal: a jelenlegi válogatott kevéssé alkalmas arra, hogy fusson az eredmény után.

Kínok Albániában

Az Albánia elleni mérkőzés, ha másra nem, arra jó volt, hogy rámutasson a magyar válogatott hiányosságaira. Szalai Ádám pozitív koronavírus-tesztje miatt nem játszhatott, így Rossinak pótolnia kellett azt a játékosát, akihez nincs hasonló profilú kerettagja. Szalai testi ereje, magassága, munkabírása és vezérszerepe miatt is kulcsszerepet kap: rengeteg párharcot vív meg, szabadrúgásokat harcol ki, előrevágott labdák esetében támogatást nyújt abban, hogy a nyomás lekerüljön a hátsó alakzatról, és persze közben segít a helyzetkialakításban és -kihasználásban is. A 2021-es évben ráadásul eredményes is volt: 3 gól és 2 gólpassz fűződik a nevéhez.

Szalai hiányában Rossi az idén Nemanja Nikolicshoz vagy Hahn Jánoshoz fordult. Mindketten befejező csatárok, ám egyik sem Szalaihoz hasonló erőcsatár – ha kivették a csapatkapitányt, az a támadójátékon is meglátszott, egy jókora, Szalai alakú űr keletkezett a pályán. Az olasz szakember Albániában mást húzott: mivel (az Eb-vel ellentétben) most számíthatott a sérülése után visszatért Szoboszlai Dominikra, center nélkül küldte fel a csapatot, az előretolt Sallai Roland mögött Szoboszlai játszott tízest. Sallói Dániel beállása után ő és Sallai volt elöl, Szoboszlai közvetlenül mögöttük. Center pedig csak az utolsó percekben került pályára, amikor a magyar válogatottnak már egygólos hátrányban kellett támadnia.

A változtatás semmiféle pozitív hatással nem volt a magyar támadójátékra, legfeljebb azt lehetett megfigyelni, hogy az előrevágott labdák esetében most tényleg alig akadt esély megszerezni azokat (így értelmük sem sok volt)… Szalai fizikális „jelenléte” nagyon hiányzott, és hiába volt jó néhány kreatív játékos (Szoboszlai, Sallai, Gazdag Dániel, Kleinheisler László) a pályán, az albán védelmet alig-alig sikerült kijátszani. A magyar csapatnak csak három, a tizenhatoson belülről megeresztett kísérlete volt a mérkőzésen (az albánnak nyolc), támadó párharcainak döntő többségét elveszítette (Sallai, Gazdag, Nagy Ádám és Szoboszlai összesített mutatója 6 megnyert támadó párharc 24 kísérletből; Kleinheisler egymaga hozott 5/9-et). Az pedig egy dolog, hogy vérszegény volt a támadójáték, az meg egy másik, hogy az albánok sokkal többet mutattak „előrejátékban”.

Az első félidő elején a magyar csapatnak momentuma sem volt, aztán Kleinheisler előtt sikerült nagy helyzetet kialakítani. Az kimaradt, ezzel pedig a magyar támadójáték „érdemi részének” vége is volt – Szoboszlainak akadt még egy helyzete a második félidőben, de az albánok összességében magabiztosan „nullázták le” válogatottunkat. Fordulópont lehetett Kleinheisler helyzete, és lehet, hogy ha bemegy, akkortól a magyar csapat kezébe kerül a meccs. Nem így történt, és az albánok egyre jobban játszottak, mind többet támadtak, és veszélyesebbek lettek, a hajrában pedig a párharcokban is a mieink fölé nőttek. Amikor a labda a 87. percben a magyar hálóba került, akkor annyit mondhattunk: ez a gól már érett. A vereség súlyosabb is lehetett volna.

Távolodó vb-álom

A két válogatott október elején megint összecsap. Ha a magyar csapat győzelemmel abszolválja az Andorra elleni hazai meccset, az azt jelenti, hogy még van esélye a pótselejtezőt érő második hely megszerzésére, azonban ehhez az albánokkal szemben kötelező a győzelem, a lengyelek és az angolok ellen pedig idegenben kellene bravúr.

Valljuk meg: kevés az esély arra, hogy ezen az úton a katari világbajnokságig jut a válogatott. Azt viszont jó lenne látni, hogy körvonalazódik a teljesítményben egy proaktívabb B-terv. A jelenlegi játék hatékonyságát közel maximumra pörgette Rossi meg csapata 2020 folyamán és 2021 első felében; a kérdés az, hogy tud-e mást, többet mutatni. Ha nem, akkor úgy jár, mint Izland: remek csapategységgel, kontrákra és pontrúgásokra építve képes lehet bravúros szereplésre, ám innen nem tud szintet lépni. A szövetségi kapitány válogatási lehetőségei behatároltak, nagy erősítés a bő kereten kívül nem látszik. Ebből kell főzni – valamivel ízletesebbet, mint amit Anglia és Albánia ellen láthattunk. Már most nagyobb az esély arra, hogy a csapat csak korábbi Nemzetek Ligája-szereplésének köszönhetően vívhat vb-pótselejtezőt.

Ugyanaz fenyeget, mint ami 2016–2017-ben megtörtént:

egy bravúros, a szurkolókat magával ragadó időszak után mély hullámvölgy következhet.

A válogatott programja pedig nem könnyű. Ha a katari álom szertefoszlik, akkor 2022-ben a közvetlen európai elit elleni, nagyon nehéz NL-mérkőzések jönnek – valós a negatív spirál veszélye.

Marco Rossi az Eb-selejtezők kudarcára azzal reagált, hogy átalakította csapata játékát, kidolgozva egy olyan taktikai alapot, amelyre 2020–2021-ben Eb-pótselejtezős és Nemzetek Ligája- sikert, majd bravúros Európa-bajnoki szereplést épített. A csúcspont után a szeptemberi eredmények most hullámvölggyel fenyegetnek. Kérdés, Rossi megint átalakítást, esetleg finomhangolást végez-e. A most látottnál ugyanis – mind késő ősszel, mind jövőre – több kell, főleg támadójátékban. De megőrizhető-e a csapat egyensúlya? Tud-e Rossi hatékonyabb támadójátékot kidolgozni úgy, hogy megmarad a védelmi stabilitás?

A kérdés a levegőben lóg, az első válaszokat október-novemberben megkapjuk.

Legalábbis remélhetőleg.