Amikor Armando Broja a 87. percben ellentmondást nem tűrően a rövid sarokba bombázta a labdát Dibusz Dénes mellett, akkor az olyan volt, mint a hosszú nyári szünet után az első komolyan vett tanítási nap. Rideg ébresztő a szép nyár után.
Pontosan ugyanez történt meg a 2016-os Európa-bajnokságot követően Bernd Storck gárdájával, és Marco Rossinak azt a negatív spirált kellene elkerülnie, amelybe német elődje belekerült. Akkor az Eb-kijutást követően Storck hosszabbított az MLSZ-szel, de 2017 őszén, egy sikertelen vb-selejtezősorozat végén távozott posztjáról. Rossi márciusban hosszú távú, 2025 végéig szóló szerződést írt alá, az Európa-bajnokságon alighanem ő és csapata is népszerűsége csúcsán állt, majd ősszel jött két pofon. Ahhoz, hogy továbbiak ne jöjjenek, az olasz szakembernek változtatnia kell valamin – főleg támadójátékban.
azaz az esélyesség terhe nélkül játszhatott – és ez pont megfelelt Rossinak, valamint remekül állt a csapatnak. A legtöbb mérkőzésen – ezt alátámasztják a helyzetminőség-mérő mutatók, a támadójátékkal kapcsolatos statisztikák is – a válogatott inkább reaktív futballt játszott, kevesebbet veszélyeztetett, mint ellenfele, viszont remekül sáfárkodott a lehetőségeivel. A probléma akkor jelentkezik, jelentkezhet, ha az „underdog” státusnak vége. Akkor ugyanis már nem elég az eddig jól begyakorolt és bejáratott csapatjáték. Kellene valami más.
Ebből a „másból” egyelőre semmi sem villant meg, és ez sok jót nem ígér.
