Akkora gólt kaptunk, hogy beszorult a labda a hálótartó vas mögé, amikor legutóbb vb-selejtezőn fogadtuk az angolokat

Trevor Brooking már a harmincadik évében járt, amikor klubja, a West Ham 1978-ban meglepetésre kiesett az angol első osztályból. A klub történetének legsikeresebb időszaka zárult le azzal a kieséssel, pedig két évvel korábban még KEK-döntőt játszott a csapat, és a játékosanyag sem volt gyenge. Az együttes sztárja Brooking volt, a technikás, elegáns, gólerős támadó középpályás, akit nem is egy élvonalbeli klub szívesen látott volna, az azonban még nagyon más időszak volt, mint a mostani, Brooking ugyanis maradt.

Annak ellenére is, hogy a klub három idényt töltött el a másodosztályban. Ma már elképzelhetetlen az is, hogy nemcsak Brooking maradt, hanem az edző, John Lyall se bukott bele a kiesésbe. És hogy ez milyen jó döntés volt, azt az bizonyította: a West Ham 1980-ban megnyerte az FA Kupát – második vonalbeli csapat azóta sem volt képes erre. És most már az is furcsán hathat, hogy Brooking onnan is folyamatosan meghívót kapott a válogatottba.

Az angol válogatott kapitánya 1977-től Ron Greenwood volt, Lyall elődje a West Ham kispadján, akit amolyan kompromisszumos jelöltként bíztak meg a feladattal, mondván, sokkal könnyebb személyiség, mint a másik aspiráns, a nagypofájú Brian Clough, a korszak kimagaslóan legjobb angol edzője, és ezt a döntést azóta is emlegetik az Angol Labdarúgó Szövetség alkalmatlanságának szimbólumaként. Pedig Greenwood mindent összevetve nem végzett rossz munkát, noha nehéz feladatot kapott: Anglia előtte nem jutott ki sem az 1974-es, sem pedig a ’78-as vb-re, és hiába uralták azokban az években az angol csapatok az európai kupákat, a válogatott egyszerűen nem állt össze. Greenwood azonban végre kijuttatta a csapatot az 1980-as Eb nyolcas döntőjére, ahol ugyan nem sikerült nagyot alakítania, de a Anglia legalább visszakerült az európai válogatottfoci térképére, és joggal bízhatott abban, ott lehet az 1982-es világbajnokságon is.

Oda viszont többek között Magyarországon át vezetett az út: bár a FIFA tizenhatról huszonnégy csapatosra emelte résztvevők számát, és ezúttal a selejtezőcsoportban sem volt olyan nagyágyú, mint amilyen például négy évvel korábban Olaszország, azért minimum kiszámíthatatlannak látszott. Anglia tűnt a legerősebbnek, míg Magyarországot, Romániát és a sokat fejlődő Svájcot közel azonos erejű, másodvonalbeli válogatottnak tartották, miközben Norvégiáról nem gondolták, hogy továbbjuthat, de azt sem, hogy pofozógép lesz. Nekünk akkor aránylag friss élmény volt a Törőcsik barátnőjének és Fazekas feleségének áruházi lopása miatt elhíresült londoni meccs, amely az argentínai vb magyar főpróbája volt, és túlzás nélkül katasztrófát hozott: a vb-ről éppen lemaradt angolok minden frusztrációjukat leverték a magyarokon, a vége négy-egy lett oda, Fazekas pedig a lopásügy miatt le is mondott a csapatkapitányságról. Az akkor fellépő angol kezdőcsapatból hatan három évvel később ott voltak a Népstadion játékoskijárójában is. Ennek ellenére próbáltuk a sorsolás jó oldalát látni: a második helyet elérhetőnek tartották a szakértők.

A csoportbeosztásra nem lehet különösebb panaszunk. Alapos felkészüléssel továbbjuthatunk! Papíron Anglia látszik a legerősebbnek. Itt, Zürichben, a sorsolás után számos szakemberrel beszéltem, valamennyien Anglia elsőségére szavaznak, viszont nagyon megoszlanak a vélemények a tekintetben, hogy kié lesz a második hely

– mondta az MLSZ elnöke, Szepesi György 1979 októberében a Népsportnak a sorsolás másnapján, majd így folytatta: – A csoportbeosztás – azt hiszem, ez a helyes fogalmazás – nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy 1982-ben ott legyünk Spanyolországban a legjobbak seregszemléjén, de nagyon fel kell készülnünk!”

Bár a sorsolás idején még Lakat Károly volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, amikor a selejtezők 1981 tavaszán elindultak, már Mészöly Kálmán ült a kispadon. A fiatal szakvezetőnek volt egy éve rá, hogy megtalálja a legjobb csapatát, és ez sikerült is neki: a vitán felüli klasszisok (Nyilasi, Törőcsik) mellett harminc feletti, rutinos játékosokra épített (Martos, Bálint, Müller, Fazekas), az újabb generációt pedig a Honvéd védője, Garaba és a csatár Kiss László képviselte.

A magyar csapat később kapcsolódott csak a küzdelmekbe, mert mire az első meccsünket lejátszottuk, a többiek már túlvoltak több mérkőzésen is. Kiderült addigra az is, hogy nincs kiemelkedő együttes a csoportban, hiszen az angolok meglepően gyengén szerepeltek: kikaptak a románoktól idegenben, odahaza is csak döntetlent értek el ellenük, majd meglepetésre májusban, Svájcban is vereséget szenvedtek, vagyis öt pontot veszítettek. Ezzel szemben a mieink a Svájc elleni idegenbeli döntetlen után legyőzték itthon Romániát, illetve nyögvenyelős meccsen ugyan, de Norvégiából is elhozták a (akkor még csak) két pontot. Így állt elő az a helyzet, hogy amikor júniusban Anglia Budapestre jött, létkérdés volt számára a győzelem, míg Magyarországnak nagyobb mozgástere adódott. Persze minden egyes pont számított,

gyakorlatilag bárki megverhetett bárkit.

A meccs előtt Románia vezette a tabellát az öt meccsen szerzett hat pontjával, Angliának és Magyarországnak egyformán öt pontja volt, de az angolok kettővel több meccset játszottak, Svájc és Norvégia pedig három-három ponttal, némiképp lemaradva várta a folytatást.

A Népsport a meccs napján megszólaltatta Oliver Pritchettet, a Telegraph munkatársát, aki gyors helyzetértékelést adott az angol válogatott problémáiról: „Ron Greenwood körül forrnak az indulatok, pedig érti a mesterségét, pompás szakmai meglátásai vannak. De úgy tűnik, a klubok lassan felfalják a válogatottat és személy szerint őt is. Angol klubstílus létezik, a nemzeti tizenegynek viszont nincs karaktere” – így az újságíró (aki még két éve nyolcvanévesen is írt cikket a lapba).

Más forrásokra hivatkozva arról is írt a magyar sportlap, hogy az angol válogatottban az idősek és a fiatalok generációs harca folyik, és az ifjabbak már a csapat sztárja, Kevin Keegan helyét is megkérdőjelezik a kezdőtizenegyben. Visszatérő téma volt a sajtóban, hogy Greenwood egy vereségre van a kirúgástól, és az angolok ideges hangulatban készültek a meccsre, a kapitány és a játékosok nem is nagyon nyilatkoztak a magyar újságoknak. Annyi derült csak ki előzetesen, hogy a kapus Peter Shiltont személyes nézeteltérés miatt mellőzi a tréner, illetve az angol futball első egymillió fontért elkelt játékosa, a Nottingham Forest csatára, Trevor Francis gyenge formája miatt vélhetően kikerül a kezdőből. Mindeközben a magyar válogatott sokkal nyugodtabban készülhetett a meccsre, Mészöly is csaknem a legjobb csapatával várhatta az angolokat, csak a sárga lapok miatt eltiltott Tóth József hiányzott, helyette Varga József lett a balhátvéd. A korán jött júniusi hőségben telt ház várta a játékosokat a Népstadionban, amelynek lelátóin 68 ezren ültek, de a sportlap szerint összesen félmillió jegyigénylés futott be a szövetséghez.

Csakhogy volt még egy fontos meccs előtte:

Puskás Ferenc először látogatott haza 25 év után,

és mindjárt részt is vett egy Budapest–Vidék öregfiúk-mérkőzésen, amit szintén a Népstadionban tartottak. A már védjegyszerűen pocakos Öcsi bácsi gólt is lőtt, és olyan régi klasszisokkal játszhatott együtt újra, mint Hidegkuti, Budai, Grosics vagy Szusza. Így a telt ház nemcsak az angoloknak, hanem a nosztalgiának is szólt. Igaz, akkor még nem sejtette senki, hogy mégsem Puskás gólját fogják emlegetni a nap kapcsán, hanem egy angol játékosét.

Június 6-án, szombat délután az olasz Casarin sípjelére így kezdték a meccset a csapatok, és a Puskás-gála miatt – akkor még szokatlan módon – a magyar játékosok neve is ott szerepelt a mezen:

Magyarország: Katzirz – Martos, Bálint, Garaba, Varga – Müller, Nyilasi, Mucha – Fazekas, Törőcsik, Kiss L.
Anglia: Clemence – Neal, Thompson, Watson, Mills – Coppell, Robson, McDermott, Brooking – Keegan, Mariner.

Viszonylag eseménytelen első negyedóra után az angolok szereztek vezetést, egy védelmi hiba után az őrizetlenül maradt Brooking lőtt a hálóba. Az ideges hangulatú első félidő végére talált csak magára a magyar csapat, előbb Nyilasi fejelt egy kapufát, majd mivel az esetnél megsérült, és ápolást kért, a mieink tíz emberrel fejezték be a játékrészt, mégis ekkor sikerült egyenlíteni: Clemence rosszul jött ki egy indításra, a labda az előretörő Garaba elé pattant, ő pedig az üresen maradt kapuba lőtt (1-1). A szünet után azonban Anglia rákapcsolt: „Megint félelmetesen jöttek az angolok, egyre-másra vezették támadásaikat, s Katzirz-bravúrra volt szükség, hogy egy ideig megőrizzük hálónkat az újabb góltól – írta a sportújság tudósítója. – Játékosaink elfáradtak, s a sokkal frissebb, gyorsabb, jobb erőben lévő angolok ezt észrevették. Fokozták az iramot, valósággal kapujához szegezték csapatunkat. A középpályás játékosok kapkodtak, lemaradtak a szereléseknél, lassúak voltak, nem tudták tartani ellenfeleiket, akik szinte tetszés szerint vezették támadásaikat. S mi még a félpályáig is alig-alig tudtunk eljutni…”

Ekkor, a hatvanadik percben esett az a ritkán látható gól, amit aligha felejtett el az, aki élőben látott.

„Neal a jobb oldalon vezette fel a labdát, középre adott, Keegan ügyesen visszafelé perdített. Brooking nagy lendülettel érkezett, nem sokat tétovázott, 17 méterről, a jobbösszekötő helyéről, ballal óriási bombát zúdított Katzirz kapujának jobb felső sarkába” – írta a Népsport, amely pont azt felejtette ki, hogy a labda egyszerűen beragadt a hálótartó vas mögé, úgy kellett onnan azt a magyar kapusnak kipiszkálnia. A mieinknek most már kockáztatniuk kellett, de hiába cserélt Mészöly, és küldte pályára Bodonyit meg az újonc Komjátit is, a játék képe nem nagyon változott. Kissnek ugyan akadt egy helyzete, de az angolok is ugyanúgy szerezhettek volna további gólokat. Végül egy eladott labda után Keegan ugrott ki, és hiába akartuk azt látni, Garaba a labdát érte el előbb a becsúszásával, az angolok tizenegyest kaptak, amit „sértett” értékesített is. Innen már nem volt visszaút, a végeredmény 1-3 maradt.

A tudósítások elsősorban Brooking játékát méltatták: az akkor már 32 éves középpályás a mezőny legjobbja volt a sportlap szerint, aki „nemcsak remekül irányított és jó labdák sorozatával hozta helyzetbe társait, hanem két góljával döntő érdemeket szerzett csapata sikerében.” Mészöly is elismerte, ezúttal jobb volt az ellenfél: „Az angol válogatott a selejtezőcsoport eddigi küzdelmei során még egyszer sem állt fel ilyen erős összeállításban, s egyszer sem nyújtott ilyen csapatjátékot.”

Az angolok úgy érezték, ez a győzelem elindítja a válogatottjukat a Spanyolország felé vezető úton, Greenwood pedig fellélegezhetett, egy darabig elcsendesedtek a menesztését követelő hangok.

De nem sokáig: az angol válogatott ugyanis az ősszel elszenvedte történelme egyik legmegalázóbb vereségét a lesajnált norvégok ellen, miközben a Mészöly-csapat elhozott egy pontot Bukarestből, a két hátralévő hazai meccsét pedig könnyedén megnyerte Svájc és Norvégia ellen. Ez annyit jelentett, hogy az utolsó meccs eredményétől függetlenül kijutottunk a világbajnokságra: a számunkra tét nélküli mérkőzés viszont Angliának élet-halál kérdése volt, hiszen csak a győzelemmel vívhatta ki a spanyolországi vb-részvételt. A Wembleyben Mariner góljával végül a hazaiak nyertek, ami elég volt a csoport második helyéhez, de ehhez olyan totógyilkos eredmény is kellett, mint például a románok hazai veresége Svájctól.

Hogy miért kizárólag a magyar csapatot tudta oda-vissza elverni a selejtezőkben szinte végig képességei alatt játszó angol válogatott, ez akkor nem tűnt annyira lényeges kérdésnek, lévén mindkét együttes kijutott a vb-re.

Ám valamit mégiscsak elárult arról, hogy a magyar válogatott éppen a nála erősebb keretű csapatok ellen omlott össze látványosan: hasonló volt a helyzet később a világbajnokságon is, amelyen a mieink gólrekorddal kezdtek Salvador ellen, majd rögtön utána belefutottak egy hatalmas pofonba a címvédő argentinokkal szemben. Mintha az igazán erős válogatottak ellen valamiféle pszichológiai gát is fékezte volna a csapatot, miközben a norvégok vagy a svájciak képesek voltak egy-egy meccsen szenzációt okozni, akárcsak a vb-n a belgák az argentinok ellen. Érdekes ma már, hogy a ‘82-es szereplésünket csalódásként élte meg a közvélemény és a sportsajtó is, noha a nem túl könnyű csoportban az utolsó pillanatig esélyünk maradt a továbbjutásra úgy, hogy a címvédő és az Eb-ezüstérmes is az ellenfelünk volt.

Az angolok viszont hiába botladoztak a selejtezőkön, a vb-n már egészen más formát mutattak. Mindhárom csoportmeccsüket megnyerték, a Platini-féle francia válogatottat például kifejezetten szórakoztató játékkal verték 3-1-re, pedig Brooking és Keegan is hiányzott sérülés miatt. Később derült ki, hogy ezzel valójában a franciák jártak jól, akik a középdöntőben Ausztriával és Észak-Írországgal kerültek egy csoportba, míg az angolok a saját csoportjukban gyengén szereplő NSZK-t és Spanyolországot kapták. Mivel a németek ellen döntetlent játszottak, Rummenniggéék pedig legyőzték a spanyolokat 2-1-re, Angliának kétgólos győzelem kellett a továbbjutáshoz a házigazda ellen. Utóbbiak azonban harcoltak a saját közönségük előtt, Arconada mindent védett, és hiába küldte be Greenwood a végén Keegant meg Brookingot is, nem sikerült gólt szerezni.

„Ennek Kevin tornájának kellett volna lennie” – mondta az idén az Athleticnek Steve Coppell, aki sérülés miatt kihagyta a Spanyolország elleni mérkőzést. „Ereje teljében volt, és a vébé meghatározó játékosa lehetett volna, csakhogy végül a lelátón kellett ülnie. Trevor Brooking is kiváló játékosa volt Angliának, ő volt az akkori Jack Grealish. Letámadta az ellenfelet, és irányította a csapatot. Tehát alapvetően a két legjobb, legkreatívabb erőnktől voltunk megfosztva, ami azt jelentette, hogy elkerülhetetlenül a mi lett volna, ha? érzéssel végződött az egész.”

Igaz, mint láthatjuk, ugyanezt a kérdést a selejtezők kapcsán is feltehetnék az angolok, hiszen amennyiben a románok legyőzik Svájcot,

vagy a mieink akár csak egy pontot is szereznek velük szemben, akkor Anglia el sem jut a vb-re.

Ez a Spanyolország elleni döntetlen volt Brooking és Keegan utolsó válogatott mérkőzése, akárcsak Ron Greenwoodé, akit Bobby Robson követett a válogatott kispadján. A magyar és az angol csapatot aztán újra összesorsolták a ‘84-es Eb selejtezőjében, de ott már egészen más volt a helyzet: a szigetországiak akkor Dániával viaskodtak az egyetlen továbbjutó helyért, Magyarország nem tudott beleszólni a versengésbe. Londonban Anglia simán nyert kettő-nullra, majd a görögök elleni hazai, illetve a dánok elleni koppenhágai vereség után Mészöly Kálmán lemondott, és Mezey György vette át a helyét.

Az új kapitány első tétmeccsén Anglia könnyedén rúgott egy hármast a Népstadionban, alig húszezer néző előtt. Végül aztán a kijutás nekik sem sikerült, a Sepp Piontek vezette dánok egy ponttal megelőzték őket, és az a skandinávoké lett az Eb meglepetéscsapata.

Az azóta eltelt csaknem négy évtizedben a magyar válogatott kizárólag barátságos meccsen került szembe Angliával, győzni egyszer sem tudott, a két csapat közötti klassziskülönbség általában nyilvánvaló volt. Hogy most szerencsés-e játszani Angliával, az jó kérdés, mindenesetre a mieink nem vallottak szégyent az Eb-n a sztárcsapatok ellen sem, Anglia viszont 1966 óta most játszott először döntőt nagy tornán.

Ami biztos: a mai focikapukon már nincs hálótartó vas.