„Még nem találták meg az ellenszert, amivel leszokhatnánk” – otthagyta a bajnokot, hogy a Nizzát futtassa fel

Mi késztet arra egy edzőt, hogy a bajnokká formált csapatot a csúcson hagyja ott? Merthogy ez történt Christophe Galtier-val, aki a nyáron a francia bajnok Lille-re csukta rá az ajtót. Ráadásul nem akárkiért: a kilencedik helyezett Nizzáért.

Okokból nincs hiány. A Lille aranyérme ugyan szépen csillogott, ám a siker egyben azt is jelentette, hogy az észak-francia város elérte a saját plafonját: az elmúlt évadban oly mértékben felülteljesítettek, hogy hasonló, vagy megfogyatkozó keret mellett elkerülhetetlenül be kellett következnie egy kis ereszkedésnek. A pénz is szűkebb mederben csordogál, a hiteleket görgető korábbi tulajdonos, Gérard Lopez után most a megszorításokra kényszerülő új menedzsment vette át a kormányt, amely el is kezdte kiárusítani a portékát: többek között Mike Maignan a Milanhoz, Boubakary Soumaré a Leicesterhez távozott. Legfőbb aranyművesük, a sportszakmai feladatokat ellátó Luis Campos már egy ideje elhagyta a Lille-t, így nehéz volt elképzelni, hogy szűkebb pénztárca mellett is ki tudnak szúrni hasonlóan izgalmas tehetségeket.

Galtier és a Lille kihozta egymásból a legtöbbet, de a feleknek külön kellett folytatniuk útjukat.

Galtier már kora nyáron OGC Nice-logóval ellátott baseballsapkában állt munkába, az új szezon második fordulójában pedig éppen korábbi munkaadójával hozta össze a sors. A nizzaiak nem voltak kíméletesek, már az 57. másodpercben megszerezték a vezetést, aztán további három gól következett. „Nagy tisztelettel vagyok a lille-i játékosok és szurkolók iránt, így csak elismeréssel tudok beszélni róluk” – szabadkozott Galtier a 4-0-s győzelem után.

Nagyon úgy tűnik: a Nizza az idén készen áll arra, hogy felvegye a versenyt a legnagyobbakkal a francia bajnokságban.

A Cote d’Azur-i csapat az elmúlt időszakban már átélt már néhány izgalmas időszakot. Claude Puel, a Leicester Cityt is megjárt vezetőedző érdekes és eredményes koktélt kevert Vincent Kozielloval, Jean-Mickael Serivel és az elkerülhetetlen Hatem Ben Arfával, és úgy tűnt, hogy a gyeplőt átvevő Lucien Favre emelni tud a téten. Néhány szezonnal ezelőtt még őszi bajnok lett, ám a Mario Balotellivel kiegészült csapat lassanként beleszürkült a mezőnybe.

A legnagyobb változás két éve történt, amikor az angol olajipari konglomerátum, az INEOS felvásárolta a klubot. Az Egyesült Királyság leggazdagabb embere, Jim Ratcliff tulajdonában álló cég korábban csak szponzorációs megállapodásokra utazott, később aztán magasabb fokozatba kapcsolt: a kerékpársportban és a labdarúgásban is csapatokat vásárolt fel. Iparági pletykák szerint Ratcliff egy ideje szemezett több Premier League-klubbal, ám eladók híján inkább Franciaországot választotta, és rögtön az első évben komoly forrásokat szabadított fel. A Riviérára érkezett a befejező csatár Kasper Dolberg (Ajax), a francia másodosztályban berobbanó támadó Alexis Claude-Maurice (Lorient), a tehetséges hátvéd Stanley Nsoki (PSG), az Angliában kissé megkopott Morgan Schneiderlin (Everton) és a korszakos tehetségnek kikiáltott Amine Gouiri (Lyon) is. Rájuk összesen 48 millió eurót költöttek.

A fentiekből fakadóan megugrottak a várakozások a Nizzával szemben,

az eredmények mégis elmaradtak. A Sasok az első COVID-hullám miatt félbeszakadt szezon idején Európa Ligát érő helyezésen zártak, de a jó szereplés csalókának bizonyult. Patrick Vieira edzősége alatt úgy tűnt, a csapatjáték nem tart sehova: az EL-ben rögtön a csoportkörben kiestek, és a bajnoki szezon végén csak kilencedik helyre értek be. Vieira számos játékrendszert kipróbált: egy középmezőnyhöz méltó védelem mellett csak egy alulteljesítő támadójátékot tudott kicsikarni. Ilyen horderejű befektetések mellett viszont nem lehetett egy helyben toporogni.

Vieirától búcsút vettek, és egy rövid zárójel idejére másodedzője, Adrian Ursea vette át a csapatot.

Az idén májusban aztán ismét belelendültek a tárgyalóasztaloknál. Christophe Galtier megszerzése mellett további erősítéseket jelentettek be: Calvin Stengs (Alkmaar) technikás jobb oldali támadó, míg Justin Kluivert egy sutba dobott római és lipcsei kaland után keresi, hol tudna igazán maradandót alkotni. Pablo Rosario (Eindhoven) a középpályás-egyensúly megteremtéséhez használható, és Melvin Bard személyében is találtak egy megbízható, tehetséges balhátvédet. Mindeközben a Barcelonában eltévelyedett, tavaly kölcsönben szereplő Jean-Clair Todibot is végleg szerződtették a védelem közepére. A Galtier-projekt még csak most kezd igazán testet ölteni. Kerete a Ligue1 legfiatalabb társulata a maga 23,3 éves átlagéletkorával. Mindössze két harmincas kap helyet köztük: a 37 éves Dante és a 31 éves Schneiderlin.

A francia edző stílusát ismerve el is lehet képzelni, miként fest majd a következő hónapok Nizzája. Galtier híres arról, hogy mindig kevesebbet mutat magából, mint amennyit a média elvárna tőle. A Lille-hez az után a Marcelo Bielsa után érkezett, akinek feltett szándéka volt leporolni a kissé maradi francia labdarúgást, miközben Galtier maga a konzervatív játékfelfogás és az örök alkalmazkodás megtestesítője.

„Ilyen a természetem, nem szeretem eladni magamat” – mondta Galtier egy interjúban.

Egy edzőnek óvnia kell magát a médiazajtól. Minél jobban mutatja magát a porondon, annál nehezebb megemészteni mindazt, amit mondanak róla, miközben az idejét sokkal termékenyebb dolgokra is fordíthatná.

Galtier szeret az árnyékban megbújni, ennél fogva a csapatai is hasonlítanak rá. A Saint-Étienne-t úgy vezette nyolc éven át, hogy ez idő alatt semmi igazán rendkívüli nem történt azon kívül, hogy az együttes mindig az 5–8. hely környékén végzett. Csapatai jellemzően 4-4-2-es felállásban játszanak, kompaktak, szilárdak, keveset takaróznak ki, nem vállalják túl magukat, cserébe biztos alapokon nyugszanak.

Galtier emellett csendesen karakán személyiség. Korábban labdarúgó volt, 1988-ban francia korosztályos Európa-bajnokságot nyert Eric Cantonával, akivel egy környékről származott. Amikor 33 évesen abbahagyta a labdarúgást, szinte másnap másodedzőnek állt, és annak az Alain Perrin-nak lett a csatlósa, akit követett a Sochaux-hoz, a Marseille-hez, a Portsmouth-hoz és az Egyesült Arab Emirátusokba is.

Legnagyobb traumája 2000-ben érte, amikor még játékosként marseille-i színekben összeakaszkodott a Monacóban játszó Marcelo Gallardóval. Az eset után hat hónapra felfüggesztették. „Onnantól, hogy eltiltottak, bűnösnek nyilvánítottak – mondta Galtier. – Semmilyen bizonyítékuk nem volt, egyetlen vallomásból vezették le az ítéletet, amely egyáltalán nincs összhangban a valósággal. Ha kirobban bármilyen vita, már lövik felém, hogy én vagyok az, aki felpofozta Gallardót az alagútban. Nagyon szenvedtem ettől az esettől, mert olyasmiért büntettek meg, amit sosem követtem el.”

Saját bevallása szerint

az edzősködés terápia lett a számára,

mégsem tekint magára karrieristaként. „Amikor megláttam Arsene Wengert, aki 69 évesen is azt tervezte, hogy hosszabbítani fog, akkor jöttem rá, mennyire függői vagyunk a saját munkánknak. Ahogyan látom, még nem találták meg az ellenszert, amivel leszokhatnánk az anyagról” – nyilatkozta egy interjúban.

A függők leszokásának egyik segédlete, a Metadon még várat magára. Hogy ez most a nizza-i projekt lesz, vagy egy esetleges későbbi, külföldi kaland, az majd idővel kiderül.