Darvasi László: Egy labdarúgó magányossága

Én még láttam magányos focistát.

De nem is innen kezdem, hanem onnan, hogy nem jönnek a többiek. Kimegy a tag a töküres gyepre – grund, a közeli tisztás, mindegy –, déli verőfény szikráztatná a torzsát, és vár. Hátha. Arra téved valaki, mondjuk, pedig nyaralnak, másik vidékre utaztak, külföldön vannak, Zolikának most kapják ki a manduláját. Pedig még labda is van, sikerült fölfújni a szomszéd pumpájával. De nem jönnek. A szomszéd utcában elzörög a téesztraktor, a sofőr tíz éve még balhátvéd volt.

Ilyenkor egyedül kell játszani.

Magadban csinálsz olyasmit, amelynek a lényege egyébként a társad létére épül, hogy van egy másik, ezzel a másikkal neked viszonyod van, alá vagy fölérendeltséggel, barátságos vagy ellenséges, ez a játék lényege: többen vagytok. Pályamérettől függően. A másik nem fikció, a másik föltételez téged is.

De mert nem jönnek a szemetek, ezek a valóságos többiek, abban a magányban te teszel-veszel, játszol, mint Tandori medvéivel, a száraz gyepen csinálod, a tűző napon, cseleket gyakorolsz, elfutást mímelsz, terelsz, dekázol, kapura lősz. Elképzeled a tomboló közönséged, a kétségbeesett ellenfelet. Tribün, Népstadion. Kapust is játszol, lehet azt is, hogy eldobod a labdát, és rávetődsz. Szentmihályi hatméteres vetődéssel védett, írja a sport, leméred, bmeg, hat métert repülni. Hogy?! Földobod a labdát és lehúzod, mint Mészáros Bubu, aki egyszer Portugáliában, mert annyira unta, kiballagott egy drukkerhez a kapu mögé, és kért egy slukkot. Zúg a stadion, sokan vannak, veled vannak. Visszafelé zörög a téesztraktor Tibivel, aki balhátvéd volt, és egyszer Jászalsószentgyörgyön szétrúgták. A traktor hangja éppen jó a stadion gólörömének.

Az efféle magányosság olyan, arra kényszerít, hogy te legyél a minden. Neked kell helyettesíteni az összes színházi kelléket.

Az egész mérkőzés te vagy. A fűszál, a kerítés, a fatribün, a cserepad.

A góllövő, az a nyomorult, aki kapja, az vagy, aki örül, akinek fáj, az ordítás, a sziszegés, a bődületesen eltalált labda halálos suhanása, a kéken villogó eredményjelző, a bíró. És a bíró anyukája.

Manapság egyre nehezebben látni magányos futballistát. Pedig vannak. Száz éhes kameraszem figyeli a mérkőzést, minden pillanat több felől dokumentált. A totális futball miatt már nincsen elhagyatottan álldogáló csatár, nincsen csípőn pihentetett tenyér, nincsen a játékból kihagyott focista, hogy hiába indul be egyszer, ötször, tízszer, csak nem arra kanyarodik a labda. A túloldalon elheverő, látványosan vonagló játékos miatt csakhamar a partvonalon kívülre kerül a labda, és már kezdődik is a föltámadás, amihez még Jézus is bólintana. Egy csatár majdnem annyit védekezik, mint a középhátvéd.

A nagy hiba olykor alkalmi és hirtelen támadt kiközösítésre ítéli a delikvenst, egy potyagól, a felesleges tizenegyes, a gólt eredményező, kijevi nagykapu méretű luft. Az eladott labda. Most már oda, a hibázó társhoz kocognak a többiek, biztatnak, vigasztalnak, hajtás tovább, satöbbi, ez a verdikt. Legfeljebb a következő meccsen nem leszel kezdő. A következő idényben meg eladnak, second hand.

Az nem igazi magány, amikor az elvesztett tizenegyespárbaj után ül a füvön, eldől, befelé zokog, haldokló kisgyerek lesz, akitől elragadták az álmát.

A közelmúltból kevés magányos játékos jut az eszembe. De például a jóképű Berbatov igen, akinek az összecsókolt fotóját még a mohácsi nőegylet titkárnője is kitűzte a falitáblára, és aki olyan szomorúan rúgta a gólokat az angoloknál, hogy az ember szíve szakadt meg. Milyen magányosan játszott vagy egy évig Griezmann a Barcelonában, míg így-úgy befogadták. Mindig látom a magányt Messi vagy például De Bruyne, Agüero, Benzema működésében. A magány nem természetes járandósága a zsenialitásnak. Ronaldinho valószínűleg a legboldogabban játszó, egyúttal a labdával legtöbbet tudó labdarúgó volt, és Neymar csak azért nem az, jóllehet a képességei alapján csaknem hozzáérhetne, mert…,

és itt a „Veszprémi csalódott” egyszavas jelzője következne, „g” Ronaldo nem ab ovo magányos, egy döntés miatt az, és ez egy személyes döntés, én más vagyok, én kiválok, én többet tehetek.

A fizikai, technikai és mentális fantasztikum mögött ott maradt a hiú kisgyerek, akinek a legnagyobb tragédiája az irracionális, argentin autista.

De honnan érződik ez a magány, amit Messinél és a többieknél vélek fölfedezni. Hogy annyival jobbak, hogy annyival többet tudnak, mint a társak, hogy miközben Szindbádok, aközben Vendelinek is, kiszolgálók, csöndes, visszeres lábú pincérek a nagy, csillogó pénzforgatta játékiparban? Hogy látszik egy cselből, egy zseniális kiugratásból, egy keresztlabdából, hogy alapvetően és egyértelműen egy magányos embertárs adja? De miért érzem? Nem tudom. Még körülírni se nagyon tudom. Talán annyi, hogy van belőle, ebből a játékosból valami sok, ami máshol van és amit soha nem lehet látni, ami titokzatos, ami gólon, gólörömön, a kishalacskás életen túli. Megszólíthatatlan. De még eszembe jutott egy jelentéktelen arcú, ritkás hajú spanyol férfi, akit én évekkel ezelőtt könyvelőnek neveztem el, csak mert olyan volt, úgy nézett ki, mintha aktatáskát szorongatva a hóna alatt, könyökvédős zakóban szaporázna egy végtelenül hosszú, félhomályos folyosón. Holott mindent tudott a gigantikus épületben, ahol tette a dolgát. És amióta elment Japánba, pótolni sem lehet.

Még a zseniális magányát se hagyta hátra.