A végre csúcsra jutó Inter lett a pandémia állatorvosi lova

Lionel Messi Párizsba szerződése még úgy is tökéletes látlelete az eseményeknek, hogy tudjuk, a Barca korábbi vezetése lelkesen kormányozta a hullámsír felé a katalán zászlóshajót. Elég nagy a csend a Real Madridnál, illetve a nem arabok és oroszok által birtokolt angol csapatoknál is, a Juventus pedig vért izzadva próbálta leigazolni Manuel Locatellit, mindenféle kölcsön+kivásárlási záradékkal próbálkoztak a Sassuolónál (így is sikerült végül megszerezniük), pedig az ilyesmi az Agnelli mágnáscsalád korábbi évtizedeiben elképzelhetetlen lett volna. És ott van a legnagyobb vesztes, az Inter.

A legrosszabbkor üt be a ménkű

A milánói klub nagyon magasról esett nagyon mélyre 2011-ben, az olasz bajnok, kupagyőztes és BL-győztes (az első olasz triplázó) csapat gyorsan szétesett, és az egy évvel később megnyert Olasz Kupa egy évtizeden át az egyetlen trófeája volt az Internek. A Juve dominanciáját hozó következő időszakban a Massimo Moratti által vezetett klubnak esélye sem volt nyerni egészen a 2020-as évekig, és a legendás elnök fia 2013-ban el is adta az Intert.

A milánói felső tízezer kedvenc klubjának történelme során ritkán voltak anyagi természetű gondjai, és a hatalmas kínai mamutcég, a Suning International 2018-as feltűnése a háttérben szavatolta, hogy ez továbbra is így marad. Az Inter történetének legfiatalabb elnöke, Steven Zhang két évvel a kinevezése után már nagyon közel volt a bajnoki címhez, 2021-ben pedig az Inter lett az a csapat, amely letaszította a trónon kilenc szezonon át pöffeszkedő Juventust. Sikersztori.

Azon lehet vitatkozni a milánói scudetto kapcsán, hogy az Inter javult-e ekkorát, vagy a Juventus lett ennyivel gyengébb, az viszont vitán felül áll, hogy

baromi jól nézett ki az Inter.

Antonio Conte minden erényét felvonultatta a kispadon, köztük a legfontosabbal: mindenkiből kihozta a maximumot. A tudásuk felső szintjéhez közel teljesítő játékosok legyalulták a Serie A mezőnyét, az Inter úgy dominálta a szezont, mint legutóbb José Mourinho irányításával a tripletta évében.

Kijelenthető, hogy az Inter nemcsak a trikolórt varrhatja a mezére, de azt is elmondhatja, hogy a legjobb csapat volt az olasz bajnokságban. Mivel a kulcsjátékosok szinte kivétel nélkül ideális korban vannak, felsejlett a markánsabb őrségváltás képe a Serie A-ban.

A vírus tudta csak legyőzni

A covidhelyzet minden klubra keményen lesújtott, de a csapás mértéke igen széles skálán mozgott. Az Inter elsősorban azért került a többieknél jóval korábban, és a többieknél jóval nagyobb bajba, mert a kínai tulajdonossal is ez történt: a vírus kitörésének epicentrumában értelemszerűen a hatások is korábban éreztették magukat, ráadásként jött a kínai kormány döntése, ami megtiltotta a külföldi piacokon mozgó vállalatainak a pénzköltést. Egyszerűen elzárták a csapot.

A helyzet súlyossága már 2020 telén a nyilvánosság elé került, elmaradt bérekről meg fizetési részletekről lehetett hallani, és a klub sem cáfolta, hogy alkudozni kezdett a játékosokkal a fizetések optimalizálásáról. Conte elérte, hogy ennek az öltözőben – pláne a pályán – ne legyen nyoma, de ahogyan közeledett a szezon vége, és vált egyre biztosabbá az Inter bajnoki címe,

úgy lett az is egyre valószínűbb, hogy szétszéled a csapat.

A scudettót végül kényelmes befutóval nyerte meg az Inter, de a fieszta elülése után néhány nappal már arról érkeztek a hírek, hogy a játékosok nem akarnak lemondani kéthavi fizetésükről, Conte pedig azonnal lelépett, amikor a klubigazgatója közölte vele: minimum 100 millió euró plusszal kell zárni az átigazolási szezont.

A korábban a Juventusszal sorozatban három bajnoki címet szerző szakember a világ harmadik legjobban kereső edzője volt 12 millió eurós fizetésével, a távozása már emiatt valószínűsíthető volt, de ami utána jött, arra nem voltak felkészülve a szurkolók.

Három kulcsember nélkül

Az Inter-tábor úgy futott neki a mercatónak, hogy tudta, egy vezéráldozatot biztosan hoznia kell a csapatnak Conte távozása után is. Talán sokan meg is békéltek vele, hogy az ifjú szárnyvédő, Achraf Hakimi lesz az, akit jó áron el tud adni a klub, hiába futott kiváló szezont a játékos. Ha csak annyi történt volna, hogy az edzőjük mellett a 22 éves marokkóit is elveszítik, az is komoly ütés, de kiheverhető.

Romelo Lukaku távozása azonban már egészen más tészta. A belga kérdés nélkül az Inter legfontosabb játékosa volt, Conte rendszere rá volt kihegyezve, és Lukaku szállította is a gólokat. Nem lebecsülve Stefan De Vrij rendkívül precíz védőjátékát, Nicolo Barella és Marcelo Brozovic zsenijét a pálya közepén, a belga volt a csapat játékának gyújtópontja.

A Chelsea-nél jól ráéreztek, hogy egy kellően erős ajánlatáért az Inter hajlandó lesz megválni a játékostól, és itt vissza is kanyarodhatunk az alapgondolathoz, hogy melyik klubok élték túl a pandémiát, és melyek jártak csúnyán pórul. Miközben az Internek 100 milliós tőkeinjekció kell az életben maradáshoz, a londoniak simán kipengetnek egy klubrekordnak számító 115 milliós ajánlatot.

Az Inter klubigazgatója, Beppe Marotta kénytelen az akciós áruk között pótlást keresni, így került a klubhoz (ingyen) Hakan Calhanoglu a Milantól, illetve a másfél millió euróért elcsábított Edin Dzeko, aki márciusban már a 35-öt töltötte. Ehhez képest a Conte posztját megöröklő Simone Inzaghi parádés választás, a Lazióval folyamatosan erőn felül teljesítő egykori csatárra szép feladat vár Milánóban, de Rómában nagyon jó benyomást tett, nem kizárt, hogy megérett a feladatra.

Az Intert persze nem kell temetni, mert hasonló gondokkal küzdenek a konkurensek is. A Milannál és a Juventusnál is a stabilitás megőrzése a cél, nagy igazolások nem várhatók egyik helyen sem (hacsak nem távozókról lesz szó), és cseppet sem meglepő módon a többi klubban is igen csendesen telik a mercato. Ha minden úgy marad az olasz élcsapatokban, ahogyan most van, akkor azt a meglepő kijelentést kell tennünk, hogy

az előttünk álló szezon legnagyobb esélyese az Atalanta.

Nem vicc.