Amikor még az olimpia volt a futball csúcsa: a bíró a döntőben a világ legjobb fociját látta, és visszavonult

Tegye fel a kezét, aki kapásból tudja az Egyiptom–Argentína, a Románia–Dél-Korea vagy a Szaúd-Arábia–Németország mérkőzés eredményét a tokiói olimpia férfi labdarúgótornájáról! Aligha lenne kézerdő a levegőben. Hiába szerepelnek befutott sztárok és Eb-szereplők Tokióban, hiába vannak utánpótláskorú kiscsillagok a keretekben, az olimpiai foci csak B listás rendezvénynek számít.

Mindig is ez volt a legnagyobb baja – vagy ha nem is mindig, a harmincas évektől bizonyosan.

A labdarúgás alapsportága az ötkarikás programnak, 1896 és 1932 kivételével mindig volt futball a játékokon, a férfiak mellé 1996-ban a nők is csatlakoztak.

De ritkán volt csúcssportága az olimpiai programnak, mivel egyszer sem gyűltek össze hiánytalanul a világ legjobb csapatai.

Az első vb-ig (1930) az olimpia győztesét könyvelték el a nem hivatalos világbajnoknak, ám azt követően az ötkarikás esemény presztízse esett, hiszen a világbajnokság lett a válogatottaknak szervezett első számú rendezvény, amelyen a profik is szerepelhettek. A második világháború után az olimpia a keleti blokk játszótere lett, 1948 és 1980 között öt kivételével az összes érem az amatőrként szereplő szocialista országok csapatainál landolt, a magyar válogatott három arany-, egy-egy ezüst- és bronzérmével ekkor vált az ötkarikás viadal legeredményesebb együttesévé.

A barcelonai játékoktól (1992) kezdve az olimpián U23-as futballisták szerepelhetnek, Tokióban U24-esek vannak a keretekben, három túlkorossal.

Az olimpiai labdarúgás csúcspontja az 1928-as, amszterdami torna volt: az a két csapat (Uruguay, Argentína) vívta a döntőt, amely két évvel később az első vb-fináléban is összecsapott, a bronzérmet pedig a legnagyobb korszaka (1934-es és 1938-as világbajnoki cím) előtt álló olasz nemzeti együttes szerezte meg. Az érmes csapatokból könnyűszerrel össze lehetett volna állítani egy világválogatottat.

A dobogós gárdákban 19 későbbi világbajnok (12 uruguayi, 5 olasz, illetve 2 argentin, aki honosítottként, olasz színekben nyert) szerepelt; a beszámolók szerint Hollandia történetének legnagyobb sorban állását hozta a jegyárusítás, a dél-amerikai válogatottak játékától „ájuldoztak” a focirajongók, a rendezők és a bukmékerek pedig elégedetten számolgatták a bevételüket. A győztest, Uruguayt világbajnoknak minősítették, sztárjait kontinensszerte ünnepelték, csakúgy, mint a második helyezett argentinok csillagait. Aztán megindult a számolgatás a lemaradók körében, így Magyarországon is: vajon lehetett volna esély a diadalmas dél-amerikaiak ellen?

Amatőrök és profik

Az olimpia és a labdarúgás kapcsolata már az ötkarikás játékok megszületésekor végzetes sebet kapott, hiszen az amatörizmus gondolata központi helyen szerepelt Pierre de Coubertin és az alapító atyák terveiben. A futballban viszont már az 1880-as években megindult a professzionalizálódás – amely világszerte hatalmas vitákat váltott ki –, így az olimpia amatőr státusa ellentétben állt azzal, amerre a labdarúgás haladt.

Az 1908-as és 1912-es győztes brit csapat sztárja, a civilben építész Vivian Woodward különcnek számított: hiába tartották számon a kor legjobbjai között, egy tehetős család leszármazottjaként megengedhette magának, hogy visszautasítson minden profi megkeresést.

Az 1908-as olimpiáig klubcsapatok mérkőztek meg az ötkarikás játékokon, 1920-ig csak európai válogatottak játszottak, a dél-amerikaiak 1924-ig meg sem jelentek.

Akkor Uruguay világszenzációt keltve lelépte a mezőnyt, amelyben viszont nem szerepelt a FIFA-val folytatott hadakozás eredményeképpen a brit, illetve a dán válogatott – a botránykő itt is az amatörizmus volt.

„Az angolok nem is vettek részt az olimpián, mert nem akarták amatőrjeiket szembeállítani a kontinentális álamatőrökkel” – írt az esetről a korabeli Nemzeti Sport.

Az 1928-as torna ugyanezért nem volt teljes mezőnyű: nemcsak a britek maradtak távol, hanem a húszas években profi bajnokságokat alapító magyarok, osztrákok és csehek is, pedig a közép-európai futball és a Duna-menti iskola a virágkorát élte. Maradt viszont kitűnő csapat bőven, nem csoda, hogy Magyarországról is árgus szemmel figyelték a történéseket.

Letromfolták a tornát

Amszterdamban óriási érdeklődés várta labdarúgók fellépését, hiszen a hiányzók ellenére a válogatott futballban még sosem gyűlt össze ennyire színes, erős, tényleg világbajnokságnak megfelelő mezőny. Sőt! Ez a csapatlista erősebbnek tűnik annál, amely az első, 1930-as vb-n szerepelt.

Európa (11 válogatott): Belgium, Franciaország, Hollandia, Jugoszlávia, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Svájc, Törökország
Dél-Amerika (3): Argentína, Chile, Uruguay
Észak- és Közép-Amerika (2): Egyesült Államok, Mexikó
Afrika (1): Egyiptom

Az első meccset május 27-én játszották, de a FIFA május 25–26-án, szintén Amszterdamban tartott kongresszusa gondoskodott arról, hogy ne az olimpiai előselejtező (Portugália 4-2-es győzelemmel múlta felül Chilét egy „vad iramú, kíméletlen modorú” meccsen) legyen a fő hír a sportlapokban.

A francia Henri Delaunay ugyanis azt javasolta, hogy hozzák létre a labdarúgó-világbajnokságot, mivel az olimpián nem szerepelhetnek a professzionális státusú játékosok, a futballvilágnak pedig szüksége van egy olyan nagy eseményre, amelyen amatőrök és profik egyaránt pályára léphetnek. Ez ráadásul – az olimpiával ellentétben – teljes egészében a FIFA égisze alatt zajlana. A tervezetet 23:5 arányban, egy tartózkodás mellett (az észak-európai országok szavaztak ellene, a németek tartózkodtak) elfogadták, így létrejött az a világverseny, amely a későbbiekben másodrendűvé fokozta le az olimpiai futballt.

„A jövő világbajnoki tornák rendszerének tárgyalásánál sikerült a kongresszust meggyőzni arról az álláspontunkról, hogy egészséges fejlődés csak úgy képzelhető el, ha az amatőrök részére külön rendez futballtornát az olimpiádok keretében a NOB, viszont a FIFA megrendezi a világbajnokságokat minden ország legjobb csapatai részére, tekintet nélkül a játékos amatőr vagy profi voltára” – számolt be a kongresszusról az egyik magyar küldött, dr. Mamusich Mihály. Aztán indult az olimpiára: a Nemzeti Sportban megjelent, magas színvonalú tudósításai, elemzései az ötkarikás torna legélvezetesebb magyar nyelvű beszámolói. Rövid válogatás a száraz humorú megjegyzéseiből:

„A németek játékán újra megnyilatkozott az a régi megállapítás, hogy nem nekik találták ki a futballt.”

„A természet egyszerű és egészséges fiai a derék chileiek, de futballozni még nem tudnak.”

„Ha Hollandia győzött volna, éjjel néhány millió ember berúgott volna.”

„Az argentínai Martinez sem volt rossz bíró, a bedobásoknál azonban egész anarkia volt nála. Mindenki úgy dobott, ahogy akart.”

„Ki hitte volna, hogy Amsterdamnak, hol a kapukon nincs zár, mert az emberek nem lopnak, hol hazudni is csak egyszer szabad évenként egy-egy polgárnak s hol gondtalan gazdagságban élnek a hollandusok, ki hitte volna, hogy Amsterdamnak ennyi rendőre legyen!”

„Holnap kiderül, hogy a FIFA elnöke ért-e a futballhoz.”

Becsületrend és véres tolongás

A torna iránti érdeklődést jól mutatja, hogy a Nemzeti Sport és a Sporthírlap egyaránt többoldalas tudósításokat közölt az amszterdami történésekről, úgy, hogy nem volt magyar érintettség – már ha nem számoljuk annak, hogy Fischer Mór francia becsületrendet kapott sportvezetői munkája elismeréseképpen, amit a rajt előtt adtak át.

Bár mai fejjel az olasz–franciát emelnénk ki a nyolcaddöntő programjából, az első kör (végig egyenes kieséses rendszerben zajlottak a küzdelmek) slágerpárosítása a házigazda hollandok Uruguay, valamint a németek Svájc elleni mérkőzése volt. A beszámolók szerint előbbire „véres tolongásba” torkollott a jegyárusítás: már éjszaka több ezer ember állt sorba, és lovasrendőrroham kellett a tömeg megfékezéséhez. A svájciak elleni meccsre mintegy tízezer német drukker érkezett különvonatokkal. Ők aztán sima győzelemnek örülhettek, a hazaiak a tisztes helytállásnak, mert a címvédő uruguayiak 2-0-ra legyőzték őket.

Az uruguayiakra a következő fordulóban Németország várt. Jött az újabb drukkerinvázió, de hiába tombolt 18 ezer német a lelátón, a dél-amerikaiak magabiztos, 4-1-es győzelmet arattak. A találkozó botrányba fulladt: a hajrában az egyik német könyökkel megpróbálta leverni Pedro Cea veséjét, erre José Nasazzi kíméletlenül odalépett Richard Hoffmannak, aki válaszul nyújtott lábbal belerepült Nasazzi térdébe, mire a tengerentúli klasszis véres térddel összeesett, de a biztonság kedvéért még nyakon ütötte Hoffmannt. A vége páros kiállítás, rugdosódás és kis híján bíróverés lett.

A harmadik félidőt egy étteremben játszották le: az egyiptomi játékvezető, Jusszuf Mohamed és a német válogatott egy helyen vacsorázott, a németek estebéd utáni testmozgás gyanánt meg akarták lincselni a bírót, aki a veszélyt érezve inkább távozott.

A FIFA főtitkára, Cornelist August Wilhelm Hirschman annyit jegyzett meg, hogy ez a meccs nem volt a futball propagandája.

Az uruguayi–német árnyékába szorult az összes többi negyeddöntő, pedig ott is volt sztori bőven: az olaszok kínkeservesen mentették 1-1-re a spanyolok elleni meccset, majd az újrajátszáson 7-1-re felmosták velük a pályát; Belgium háromgólos hátrányból egyenlített ki Argentína ellen, hogy aztán kapjon még hármat; az egyiptomiak pedig nagy meglepetésre kiejtették a portugálokat, és az elődöntőbe jutottak!

Az argentin–egyiptomi elődöntőre nem érdemes sok szót vesztegetni (a dél-amerikaiak 6-0-ra nyertek, és ekkor már 23 gólnál tartottak, ami majdnem nyolcas átlag), Uruguayra azonban a legjobbnak tartott európai csapat, Olaszország várt a négy között. A favorit uruk a 10. percben hátrányba kerültek, de a 32. percben már 3-1-re vezettek, s végül 3-2-re nyertek, hiába állt a holland közönség az óriásit küzdő olaszok mellé. Az olasz válogatott az egyiptomiakon vezette le a dühét, és 11-3-ra megnyerte a bronzmérkőzést. Maradt egy meccs. Illetve kettő.

„Vb-döntő” a vb-döntő előtt

A szakértők többsége már a torna előtt uruguayi–argentin döntőt jósolt, a bukmékerek is e két csapatra fizettek a legkevesebbet, bejött a papírforma. Szerte Európából özönlöttek a jegyigénylések – az amszterdami olimpiai stadionba hivatalosan 28 ezer néző fért be, de negyed millióan ácsingóztak a tikettekre!

A holland rendezők dörzsölték a tenyerüket, és még jobban dörzsölték, amikor a rendkívül kiélezett döntő 1-1-re végződött. Pedro Petrone az első félidőben Uruguaynak szerzett vezetést, Manuel Ferreira egyenlített, de sem a rendes játékidő ezt követő 40 perce, sem a hosszabbítás nem hozott döntést, hiába játszottak végkimerülésig a dél-amerikai riválisok, és hiába volt meccslabdájuk az argentinoknak.

Újrajátszás következett, újabb rekordbevétellel – a finálé egyik nyertese a Holland Olimpiai Bizottság volt, melynek nagyon kellett az uruguayi–argentinból befolyó 64 ezer gulden.

Az újrajátszás előtt az egyik legfontosabb teendő a jegyekkel kapcsolatos rendrakás volt: a rendőrség sorra kapcsolta le, és vitte el az üzéreket, az elővételt megszüntették, és mindenki csak egy jegyet kapott. Az eredmény:

sosem látott sorok kígyóztak már éjszaka az olimpiai stadion előtt,

230 rendőr próbálta valamiféle mederbe terelni a tolongást. A másik fontos kérdés: mi legyen, ha a megismételt mérkőzés is döntetlen? Az anyagi megfontolások a harmadik meccs mellett szóltak.

„A vasárnapi döntetlen alaposan rendbe hozta a HOB kasszáját, a bevételek minden eddigi olimpiád bevételét meghaladták. A jó hollandusok maguk is érzik, hogy egy harmadik döntő meccs már nagyon üzleti szagú volna, s mögüle kilátszana a kommerciális lóláb, ezért a hivatalos álláspont szerint szerdán estére meglesz a világbajnok, akár a játék nyomán, akár sorsolás révén” – írta Mamusich Mihály. Aztán a Holland Olimpiai Bizottság az újrajátszás alatt mégis kommünikében jelezte: ha hosszabbítás után marad a döntetlen, lesz harmadik meccs (és újabb 64 ezer gulden, bár ez nem szerepelt a közleményben).

Ágyúzás és csend

Buenos Airesben már az első mérkőzésen rendhagyó módon követték a döntőt: az arzenál ágyúja kettőt lőtt, ha argentin, egyet, ha uruguayi gól született. Elképesztő belegondolni, hogy százezres tömeg gyűlt össze akkor, amikor rendes közvetítés még nem volt: az argentin újságok távírón megkapták Amszterdamból az események rövid leírását (gyorsasági világrekordnak számító 52 másodperc alatt érkeztek meg Buenos Airesbe az üzenetek), és munkatársaik óriási megafonok segítségével adták tovább a friss híreket.

Az egész tömeg ideglázban volt

– írta levelében az argentin fővárosban tartózkodó újságíró, Kardos Imre.

A megismételt mérkőzésen az ágyú először csak egyet szólt, a tömeg felnyögött kínjában: Roberto Figueroa Uruguaynak szerzett vezetést. Bő tíz perccel később már kettőt lőtt az arzenál mozsara, és az utcákon elszabadult a pokol: Luis Monti kiegyenlített. A vége mégis argentin kétségbeesés és uruguayi diadaltánc lett.

A 73. percben egy beadást René Borjas visszastukkolt Héctor Scaronénak, elkiáltva magát: „Tiéd, Héctor!” Scarone érkezett, és bevágta a labdát, élete talán legfontosabb gólpasszát kapva egy olyan csapattárstól, akivel a tudósítások szerint nem is volt beszélő viszonyban. A kis Uruguay 2-1-re legyőzte nagy szomszédját – majd két évvel később, az első világbajnokságot is megnyerte.

„Talán ez fáj Argentínának a legjobban, hogy éppen ez a kis szomszéd, ez az örök rivális ütötte el a győzelemtől. Ha egy európai állammal szemben maradt volna alul Argentína, távolról sem érintette volna őket olyan érzékenyen ez, mint éppen az Uruguaytól elszenvedett vereség” – írta Kardos.

A döntő játékvezetője, a holland Johannes Mutters a második meccs után azt mondta, leteszi a sípot és visszavonul, mert ennél jobb, szebb mérkőzést már nem láthat.

„Mint néző, számtalan nagy meccset láttam, s mint bíró is, már 37 nemzetek közötti meccset vezettem, de elmondhatom, hogy ez volt valamennyi között a legszebb. Leteszem a sípot, mert hiszen szebb nemzetközi meccset befejezőnek úgysem tudnék találni” – nyilatkozta.

Két évre valóban vissza is vonult, bár később visszatért, amikor felkérték, hogy vezesse a kontinensen turnézó angolok németek és osztrákok elleni találkozóit, majd 1935-ben köszönt el végleg a nemzetközi labdarúgástól.

Mire mentek volna a magyarok?

Adódott az olimpia végén a kérdés: mire mentek volna az ötkarikás tornáról lemaradó csapatok a legjobbakkal? Mire ment volna például a magyar válogatott az immár kétszeres olimpiai bajnok uruguayiak ellen?

Mamusich Mihály cikksorozatban elemezte a torna taktikai tanulságait, tapasztalatait. Úgy látta: a „rúgd és fuss” iskola végképp háttérbe szorult, a közép-európai csapatok képviselte (és terjesztette) kombinatív futball egyre jobban előretör, a játék maga pedig mind szofisztikáltabb. A testi erőre építő csapatok (így Németország) nem tudták felvenni a versenyt a magasabb szintű tudással.

A futball már nem egyszerű rugdalózás többé, hanem tudomány. Nem pusztán a hálóba kergetése a kerek bőrlabdának, hanem komoly kutatások és rengeteg tapasztalat alapján kidolgozott és rendszerbe foglalt tudomány.

Mamusich leszögezte továbbá: az uruguayi és az argentin csapat taktikailag elmarad a jobban kombináló és védekező közép-európaiaktól, ám a dél-amerikai futballisták technikai képzettsége egyenletesen jó, gyorsabbak és dinamikusabbak, tempó terén messze a „csigalassú” magyarok fölé nőnek.

Megállapítása: jól szervezett, taktikailag iskolázott védelemmel megfoghatók a dél-amerikai együttesek (ezt mutatta, hogy az olaszokat alig bírták legyőzni az uruguayiak), ám a magyar válogatott sebességén, agilitásán, kondícióján javítani kell, mert a jobb kombinációs képesség és a bővebb taktikai repertoár önmagában nem elegendő. Hasonlóképpen látta az olimpia fő tanulságait Lucien Gamblin, a France Football szakírója és az olaszok edző-nagymestere, Vittorio Pozzo is.

„Amszterdammal a labdarúgás világtörténetében lezárult egy fejezet és másik kezdődött el” – olvashatjuk az egyik lezáró megállapítást. Pontosan így történt: az olimpiai futballtorna presztízse soha többé nem volt ilyen magasan.

Az új fejezetet pedig már a világbajnokságok könyvébe írták. Uruguay 2012-ig nem tért vissza az olimpiai labdarúgótornára. Az uruk mezén és szövetségi címerén négy csillag van: kettő a világbajnoki címek, kettő az olimpiai bajnokságok mementója.