„Gömöri, mit csináltál?! Mit csináltál, Gömöri?!” – Lassan hatvanéves a legendás Vidi–MU meccs csatára

És Gömöri sétál oda négy-négynél. Ha ezt belövi, továbbjutott a Videoton. Na, rajta a világ szeme… Mellé lőtte! Mellé lőtte! Gömöri, mit csináltál?! Mit csináltál, Gömöri?!… Hát, ez most addig folytatódik, amíg valaki ki nem hagyja. Jaj, hát ott volt a lábadban a továbbjutás a négy közé jutásért. Hajaj.

1985. március huszadikát írtuk, a főszereplő Gömöri Ottó, a Videoton huszonhárom éves, szépreményű játékosa, a közvetítés helyszíne a Sóstói stadion, az ellenfél a Manchester United, a szpíker Gulyás László. S mindez a foci sztratoszférájában, az UEFA Kupában, a négy közé jutásért.

Ami pedig a flasztert illeti: iskolai tesiórák kispályás fociján, s lakótelepi ketrecekben már másnap szárnyra kapott az új szállóige, a „Gömöri, mit csináltál?!”; ezt vágták a ziccert hibázó amatőr fejéhez a játszótársak.

Gömöri, ma mit csinálsz?

*

Rozsda ette le a betűket a sporttelep kapuja fölül, egykor bizonyára az állt rajta, hogy: Hatvani Lokomotív. Különösebb funkciója nincs a lemeztáblának, hiszen vadidegen ide nem téved, ha mégis, betonkerítésre mázolt LOKI felirat és nyíl segít betalálni a pályához.

Megye kettőben vagyunk, edzés lesz. A keret fele jelent meg, a többinek dolga van; egy srác oltás utáni fáradtságra hivatkozva kér, s kap felmentést Gömöri mestertől, három kör futás, aztán mehet zuhanyozni.

A tréner a kispadra huppan. „Beszélgethetünk, itt mindenki tudja a dolgát”.

*

Ottó egri fiú, 1962-es. „Apám, anyám melós, három műszakban robotoltak a finomszerelvénygyárban, gép mellett, hadiüzemben. Fater fiatalon lerobbant, érszűkülettel műtötték, operáció közben leállt a szíve, újraélesztették, így járt rosszabbul, még egy évig húzta. Anyám viszont mindent kibír, összetartotta a családot, tisztességgel fölnevelte a bratyómat meg engem, ma is él, hála Istennek.”

Csibész volt Ottó. „Állandóan szöktem otthonról, és irány a grund. Befogadtak a nagyfiúk, pedig kis idegzsába voltam, ha vesztésre álltunk, rúgtam, akit értem, aztán rendre kaptam egy taslit, attól lehiggadtam.”

Igazi meccsre először 1970-ben keveredett ki. „Eger-Fradi, faterral. Kilencéves voltam és felhőtlenül boldog, noha kikapott a városom csapata, Branikovits lőtte az egyetlen gólt. Anyám pár héttel később levitt az Egri Dózsába, másnap már egyedül érkeztem edzésre, ragaszkodtam az önállósághoz.”

Tizennégy évesen, elsős autószerelő szakmunkásképzősként döntötte el, hogy hivatásos futballista lesz. „Végtelenül szorgalmas voltam, edzésen kívül is rengeteget gyakoroltam.”

Tizenhét múlt, amikor egy nemzetközi ifjúság torna döntőjében kettőt lőtt az Újpestnek. „Mint utóbb megtudtam, a lilák edzője, Varga Pista megjegyzett magának, és amikor pár hónappal később Törőcsik András autóbalesetet szenvedett, buliból hazafelé karambolozott, és eltört a csípőcsontja, megkeresték az egyesületemet, hogy vinnének. Sajnos az egriek azt gondolták, bármennyit kérhetnek értem, nem sikerült megegyezniük, viszont legalább fölvittek az akkor NB II-es Eger felnőttkeretébe. Megálltam a helyem, lőttem a gólokat, de mivel nem jöttem ki az edzővel, a következő idényre kölcsönadtak ide, Hatvanba, NB III-ba. Ez lett, ma is ez a város az igazi otthonom.”

Sportállást kapott a hatvani konzervgyár garázsában.

A kollégák imádták a játékomat. A munkám abból állt, hogy megjelentem műszakkezdésre, szépen megcsináltam a szakik reggelijét, amit kilenckor közösen elfogyasztottunk, aztán összepakoltam, és szóltak, hogy Ottó, mára lejárt a mandátumod, és már mehettem. Megháláltam: én lettem a bajnokság gólkirálya, lőttem úgy harmincat.

Már szezon közben vitte volna vissza az Eger. „Csank Jani lett az edző, nagyon akart, de a vezetőség a tárgyaláson úgy állt hozzám, mintha még mindig serdülő lennék, örüljek, hogy hozzám szólnak, értsd, egyetlen fillért sem akartak adni, nyilván az járt a fejükben, hogy úgyis hazahúz a szívem. Én meg csak azért is nemet mondtam. Többre tartottam magam, maradtam Hatvanban.”

Aztán behívták katonának, persze nem Kalasnyikovval, hanem labdával védte a hazát a Honvéd Szabó Lajos SE NB ­II-es csapatában. Leszerelés után visszatért Hatvanba, ismét sportállásba. Sorra keresték meg első osztályú egyesületek. „A Videotonból fekete Volgával jöttek értem, rózsaszínre festették az eget, oda azért nem mentem, mert munkásszállóra akartak költöztetni, mondván, Májer és Csongrádi is ott lakik. A Fraditól a futballisták technikai vezetője, Havasi Mihály érkezett, annyit kértem, hogy játszhassak, megígérte, utóbb kiderült, hogy a posztomra igazolták Debrecenből a válogatott Kerekes Györgyöt, és nyilván inkább küldték volna pályára őt, mint engem. Ráadásul épp nősülni készültem, de az apósjelölt kikötötte, csak akkor adja a lányt, ha lesz lakásom, azt meg Pesten sem ígértek. A lényeg, hogy visszamondtam az aláírt szerződést.”

Bátor tettek ezek egy huszonegy éves, NB III-ban játszó kölöktől, pláne 1983-ban.

Ezekben a napokban írt Ottóról a Népsport, azzal a címmel, hogy: Nyilasi utóda lehetne… Mestersége: gólgyártás.

Idézzünk a cikkből: Ami igaz, az igaz, kifejezetten jól érzem magam Hatvanban, a játékosok között is sok a jó barát. A Lenin Tsz árueladója vagyok, jövedelmem 5 ezer forint. Nem hinném, hogy sokan kikövetkeztetnék, hogy miért maradtam. Rém egyszerű, egy kislánnyal járok, nem akarom őt elhagyni, komoly az ügy, s amíg a mi kettőnk sorsa nem jut révbe, nem megyek. Akik szeretnek itt, azt mondják, hibát követek el, hogy nem vállalom azonnal az NB I-et. Nagy lehetőség lenne, de még várok. Legszebb álmom: a Népstadionban játszani, és gólt lőni.

*

Ottó húzódozása szerencsére nem vette el a fehérváriak igazolási kedvét, és pár hónappal később az edző, Kovács Ferenc unszolására végül igent mondott a Videotonnak.

Két teljes évet húzott le a csapatnál, ez idő alatt összesen tizenegy magyar bajnokin lépett pályára, kétszer fért be a kezdőbe, egy gólt lőtt. „Megbékéltem a helyzettel, örültem annyinak, amennyi jutott. Az első meccsem az ETO ellen volt, idegenben, csereként álltam be a hatvannyolcadik percben, kettő-egyre kikaptunk. Az egyetlen gólomat a Fradinak rúgtam az Üllői úton 1984. október hatodikán. A megsérülő Disztl Lacit váltottam a harmincnegyedik percben. Edzői utasításra tartottuk a null-nullt, de a nyolcvanegyedik percben egy szögletünket a fradista Rab Tibi pont elém fejelte, én meg Zsiborás mellett eltettem a jobb sarokba a labdát, ezzel nyertünk. A gólom miatt annyira a szívébe zárt a kettes szektor, ahogy elsétáltam előttük, hirtelen mindenhol tele lettem csulával.”

Mázli, hogy Ottó pont elcsípte a Videoton történetének legcsodálatosabb időszakát: az 1984-85-ös menetelést az UEFA Kupában.

Ebben az időben a magyar csapatok a nemzetközi kupákban rendre nem élték meg a tavaszt; 1984-ben is így történt ez, már az első fordulóban kiesett a Honvéd, a Siófok és a Rába ETO is. A Videotontól se vártunk mást, különösen, hogy a Dukla Prahát kapta ellenfélül. Itthon kezdett a Vidi, a csehek rögtön lőttek egy kapufát, utólag úgy tűnik, ha az bement volna, elmarad a nagy menetelés, de hát nem ment, s egy-nullra győztek a fehérváriak. Odakint a sérült Disztl Péter helyén játéklehetőséget kapó Koszta János mindent fogott, null-null, továbbment a Vidi. „A focit mindkét meccsen a Prága játszotta, de mi akartunk jobban, plusz szerencsénk volt. Én itt is, ott is padoztam.”

A következő ellenfél a Paris Saint-Germain. A Parc des Princes stadionban a második félidő közepén már négy-nullra vezetett a Vidi, ami még akkor is csoda, ha a végén kaptunk kettőt; így négy-kettő a vége. A visszavágón a Vidi kettő-nullra vezetett, amikor a 67. percben köd miatt félbeszakadt a meccs. Aztán az újrajátszott találkozón is Disztlék győztek, ezúttal egy-nullra. Sima továbbjutás, nem is két, hanem három győzelemmel.

„Kint úgy volt, csereként pályára léphetek, de annyira ment a csapat, hogy nem változtatott a mester. A ködös visszavágón szintén pad, szintén csak a remény. A harmadik mérkőzésen végre beállhattam az ötvenötödik percben, lett is egy hatalmas helyzetem, egy beadást elpörgettem a hosszúra, de Moutier bravúrral hárított. Jól játszottam, amit bizonyítani nem tudok, mert egyetlen archívumban sincs meg a mérkőzés, pedig tűvé tettem érte mindent.”

A harmadik ellenfél a Partizan Beograd. A Vidi hozta a párizsi formáját, idehaza ötöt lőtt a szerbeknek, kint viszont csak kettőt kapott, sima továbbjutás a legjobb nyolc közé. „Nekem pad és megint csak pad.”

*

A negyedik körben érkeztünk el a Manchester United elleni, sok szempontból legendás párharcig. Odakint kezdtünk, a Vidi szegény beásta magát a kapuja elé, mást nem is tehetett; az angolok három gólt lőttek, ebből kettőt érvénytelenített a bíró, de egy azért maradt: szóval egy-null. A brit sportsajtó rögzítette, hogy a magyarok gyilkolták a focit, az egyik tudósító megjegyezte, hogy a puszta védekezés nem úriemberhez méltó viselkedés.

És jött a visszavágó.

A manchesteriek fejében egyetlen pillanatra sem fordult meg, hogy kieshetnek. A mi városunkban nem találtak az ízlésüknek megfelelő hotelt, az Alba Regiát rangon alulinak ítélték, ezért Pesten szálltak meg, és a meccs előtt negyven perccel gördült a buszuk a Sóstói Stadionhoz, amikor mi már javában melegítettünk. Olyan világsztárokkal álltak fel, mint az angol válogatott játékmestere, Robson, és érezhetően lenéztek, lekezeltek bennünket. Pedig azt talán nem is tudták, vagy ha tudták is, nem érdekelte őket, hogy, nálunk sérülés és sárga lapok miatt hiányzott a fél kezdő, köztük Csongrádi, Csuhay, Májer, Novath. Kovács Feri bácsi azzal engedett ki bennünket az öltözőből, hogy noha nekik jobb a csapatuk, ez az este akkor is a miénk, egy-nullra nyerünk, és tizenegyesekkel mi megyünk tovább. Elhittük neki. És ha már elhittük, meg is csináltuk.

A Videoton ismét gyilkolta a focit, a MU nyomott. A huszadik percben valahogy mégis átkeveredett a félpályán a Fehérvár, sőt, szabadrúgást harcolt ki az ellenfél tizenhatosánál. Szabó József átlépte a labdát, a normál napokon csak csere Wittmann pedig a sorfalba lőtt. Csakhogy Albiston lábán megpattant a labda, és a jobb alsóban kötött ki. Hetven perc maradt a rendes játékidőből, ma sem értjük, hogyan, de kihúzta a Vidi, a hosszabbítás kétszer tizenöt percét szintén. Kovács Ferenc kettőt cserélt: beküldte a tizenéves Faddi Mátét, aki korábban még az NB I-ben sem kapott lehetőséget, és a huszonhárom éves Gömöri Ottót.

„A kinti mérkőzésen a kispadra sem kerültem, mert bedurrant az Achillesem, amivel hónapok óta kínlódtam. Összeszorított foggal edzettem, hiszen a fiatal csak akkor sérült, ha eltörték a lábát, közben minden gyógymódot kipróbáltam a jegeléstől az egynapos gipszen és a cinkcsizmán át az akupunktúráig és a szteroidinjekcióig, mégsem javultam érdemben. Úgy volt, az itthoni Manchester-meccsen sem számít rám a mester. Már készültem felülni a lelátóra, amikor megkérdezte, tíz percet tudnék-e vállalni. Naná, hogy vállaltam! A százhatodik percben küldött be, tudtam, hogy tizenegyest akar lövetni velem, merthogy edzéseken mindig bevarrtam a büntetőket. Annyit tettem hozzá a játékhoz, hogy két labdát megtartottam elöl, addig is kapott egy kis levegőt a védelmünk.”

Mivel a lefújásig maradt az egy-null, összesítésben az egy-egy, jöhettek a tizenegyesek.

„Kovács körbejárt kiválasztani az öt rúgót, illetve csak négyet, mert bennem biztos volt. Rögtön odalépett hozzám, hogy „Ottó?”. Ránéztem, hogy „Feri bácsi, nincs más?”, erre meglepetten otthagyott a francba, összeszedte gyorsan a többieket, Szabó, Burcsa, Végh, Wittmann… Vadászt akarta ötödiknek, de Vadi nem vállalta. S akkor megint odaért hozzám, nézett ismét, én meg így szóltam: „Az ötödiket majd én berúgom, Feri bácsi.” Bólintott, kezdhettük.”

Whiteside belőtte, Szabó is, Jasper Olsen és Burcsa is, aztán viszont Stapleton fölébombázta, míg Végh bevarrta, előny a Vidinél. Strachan és Wittmann nem hibázott, maradt a fehérvári fór, s jött az utolsó kör: Gidman betalált, következett Gömöri. Ismételjük Gulyás riporter helyzetértékelését: „Ha ezt belövi, továbbjutott a Videoton. Na, rajta a világ szeme.”

És Gömöri mellélőtte.

Hát, ez most addig folytatódik, amíg valaki ki nem hagyja. Jaj, hát ott volt a lábadban a továbbjutás a négy közé jutásért. Hajaj.

Mit mond Ottó?

Úgy terveztem, izomból bevágom a léc alá, a kapusnak arra se legyen ideje, hogy felemelje a kezét, de az utolsó pillanatban, nekifutás közben bevillant a gyerekkori reflex, hogy az a legbiztosabb, ha belsővel félmagasan, erővel becsavarom a kapu baloldalába, azt sem lehet elérni. Ezerből kilencszázkilencvenkilencszer odamegy, ahová szánom. Ez volt az ezredik. Elszúrtam. Túl biztosra akartam menni. Első pillanatban fel se fogtam, mi történt, csak akkor tudatosult bennem, hogy kihagytam, amikor a labdaszedő kissrác elkapta a labdát. Fogtam a fejem, de Fredriksson, a bíró már tessékelt is ki a tizenhatosról, én meg valami olyannal ráztam le, hogy hagyjál már sétálni, van nekem elég bajom nélküled is. Ballagtam az oldalvonal mellett, és csak azért nem nyílt meg a lábam alatt a föld, mert egyetlen rossz szót sem kaptam a nézőtérről… De az vesse rám az első követ, akinek huszonötezer néző és hétmillió magyar tévéző, meg a jóisten tudja, hány tízmillió tévéző brit előtt nem remeg meg a lába.

Aztán a sors megmentette Gömörit attól, hogy rajta ússzon el az egyesület történetének legnagyobb sikere. Illetve nem is a sors mentette meg, hanem Disztl Péter, aki kifogta a hatodik angol tizenegyest, és Vadász Imre, aki hatodikként csak odaállt a labda mögé, és belőtte a büntetőt.

A szó ismét Gulyás Lászlóé: Albiston következik… Megfogta Disztl Péter!… A következőt be kell lőni, fiúk, be kell lőni… Vadász az, aki odamegy… Belőtte! Megvan! A négy között van a Videoton! Bravó, fehérvári labdarúgók, bravó… Kedves nézők, hosszabbítás után, tizenegyesekkel, drámai küzdelemben a Videoton labdarúgó-együttese nem várt, hatalmas boldogságot okozott a magyar labdarúgó-kedvelőknek és óriás meglepetést Európa labdarúgópályáin, továbbjutott a Manchester Uniteddel szemben, gratulálunk, gondolom, az önök nevében is, kedves nézők.

S mit csinált eközben Gömöri? „Szóval megsemmisülve bandukolok az oldalvonal mellett, kihagyja az angol, bandukolok tovább, a felezővonalig se jutok el, amikor Vadi berúgja. Olyat sprinteltem! Bár én voltam tőle a legmesszebb, elsőként értem utol, és vittem le a földre. Aztán Disztl Petit ölelgettem. Nekik köszönhetem, hogy nem lettem negatív hős. Péter azzal vigasztalt, hogy nekem is van részem a sikerben, hiszen edzések után gyakran kint maradtunk ketten a pályán, és püföltem neki kapura mindenhonnan, úgy kellett becsalogasson minket a szertáros.

A MU hazakullogott, állítólag halasztani kellett a különgép indulását, mert már a hosszabbítást sem kalkulálták bele a magyarországi kiruccanásba.

*

A négy közé a Videoton mellett a jugó Zeljeznicar Sarajevo, az Internazionale és a Real Madrid jutott. És végre szerencsénk volt a sorsolással, ugyanis a kupaküzdelem során először verhetőnek tűnő ellenfelet, a Sarajevót kaptuk a döntőbe jutásért.

Első meccs itthon, a huszadik percben már kettő null ide, a vége három-egy. Odakint már a meccs elején gólt szereztek a jugók, aztán is nyomtak, a hajrában beverték a másodikat is, ezzel ők a továbbjutók. „Azt hitték, zsebben a továbbjutás, passzolgattak a saját ötösükön, szórakoztak és szórakoztatták a közönségüket.” Az utolsó percekre még a védő Csuhay is előrejött, labdát kapott a tizenhatoson belül, belespiccelt bikából, gól, kettő-egy, továbbment a Videoton. Amikor kérdezték Csuhayt a meccs után, hová akarta rúgni, valami olyasmit felel, hogy „bárhová”.

„Mesélték, a szarajevói edző egyetlen perc alatt negyven évet öregedett, neki is ez volt az élte nagy esélye, és elbukta. Én nem utaztam a csapattal, a meccs előtt megműtötték az Achillesemet, kiderült, az injekcióktól elfolyósodtak az izomrostok, pár szál tartotta. Berkes doki órákig matatott rajtam, a vádlimból hozott le egy szalagot. Hét hónap kényszerpihenő következett, így kimaradtam a kupa hátralévő szakaszából.”

A döntő akkor még oda-visszavágós volt, ellenfél a Real Madrid. Az első mérkőzés Fehérváron zajlott, és sima három-nullás spanyol sikert hozott, sebaj.

Megúszhattuk volna kevesebbel, de úgy éreztük, ha a fináléban otthon beállunk védekezni, az a szurkolóink becsapása lenne, inkább támadtunk, amit díjazott a közönség. Csak hát ilyen felfogásban, ennyivel jobb csapat ellen nyilván kapsz néhány gólt.

A Bernabéuban százezren láthatták élőben, ahogy a nyolcadik percben Disztl kivédte Valdanónak a Butragueno lerántásáért megítélt tizenegyesét. (Ugyanonnan, a jobb alsóból szedte ki, ahonnét a manchesteri Albistonét kihalászta, igaz, azt konkrétan megfogta, míg ezt „csak” szögletre ütötte.)

Aztán egy Santillana-lesgóltól eltekintve semmi izgalom, úgy tűnt, gól nélküli döntetlen a vége, ám a nyolcvanhatodik percben Májer egy kipattanót tizenhatról úgy vágott a léc alá, hogy arra aztán tényleg fel sem tudta emelni a kezét a kapus. A hátralévő pár percben kapott a Vidi még egy lesgólt, pontosabban egy gólt, amit a bíró lesnek ítélt, maradt az egy-null ide. A spanyol szurkolók egyszerre éltették csapatuk kupasikerét és a szerethető ellenfelet, a Vidit.

(Nyissunk itt egy zárójelet Májer Lajosnak. Szegényt 1998-ban autó gázolta el. A meccs után amúgy ezt nyilatkozta: „Mikor elrúgtam a labdát, már éreztem, hogy jól eltaláltam. Csak akkor hittem el, hogy valóban gól, amikor a teljes csapat a nyakamon csimpaszkodott. Olyan boldog voltam, hogy azt el sem tudom mondani. Gólt rúgni a Bernabéu-stadionban! Azt hittem, ilyen csak a mesében van!”)

Ottó pedig így értékel ma: „Nem csupán szerencsesorozat az az ezüstérem. Egyrészt fantasztikusan együtt volt a csapat, küzdöttünk egymásért, másrészt kirobbanó erőben voltunk, fizikálisan őröltük fel az ellenfeleket, szétfutottuk őket, mert Feri bácsi olyan kemény edzéseket vezényelt, mint tán senki más tréner szerte a világban. Harmadrészt pedig játszott nálunk néhány kiemelkedő tehetségű játékos. Ezért is fájó, hogy igazából csak a védő Disztl Laci futott be méltó karriert, őt a nyolcvanas évek végén kiengedték Bruges-be, ahol kétszer nyert belga bajnokságot, kétszer belga kupát. Pedig Májert és Szabó Józsit vitte volna a Porto, Disztl Petit pedig a Real Madrid, miután a döntőben kivédte a szemüket, de hát a politika nem engedte.”

*

Mire Ottó felgyógyult a műtétből, Kovács Ferenc a Kanári-szigetekre, Las Palmasba igazolt. „Az utódja, Tajti József a sokpasszos, sokmozgásos, sok kitámasztásos, kisiparos focit erőltette, azt meg a térdem nem bírta. Mondtam Tajtinak, hogy azokon a napokon, amikor két edzésünk van, a délelőtti tréninget térdizom-erősítéssel tölteném. Kapásból azt felelte, hogy oké, de akkor fél évre elfelejt. Rosszulesett, elkezdtem másik csapatot keresni. A szintén NB I-es Siófok vitt volna, de oda valami sérelem miatt nem engedtek a fehérvári vezetők. Aztán jött a másodosztályú Diósgyőr, megegyeztünk, de azt is megtorpedózta a Videoton, úgy hallottam, rákértek az eredetileg kialkudott lelépési pénzre. Nagyon szerettem volna játszani, és amikor feldobták, hogy kölcsönadnak Hatvanba, harmadosztályba, kicsit dacból is igent mondtam, úgy voltam vele, hamarosan úgyis visszahív a Vidi. Aztán sose hívott vissza.”

Ottó 1986-tól 1992-ig játszott régi csapatában, a Hatvani Kinizsiben. „Hat év alatt háromszor nyertünk bajnokságot, aztán mindháromszor kiestünk. Végig csapatkapitány voltam, az én vezetésemmel helyeztük profi alapokra a város labdarúgását, olyannyira, hogy a csapat aztán még tíz évig megmaradt a másodosztályban.”

Az aktív pályafutásba még egy átigazolás fért bele: ’92-ben Gyöngyösre költözött, miután a város NB II-be igyekvő csapata Ottóban látta a megváltót. „Kis híján elértük a célt, de végül egy pont hátránnyal másodikok lettünk, maradt a harmadosztály, én meg inkább visszavonultam. Amúgy amatőrök voltunk, rendes állást kellett vállalnia mindenkinek, én hétfőtől péntekig, reggel héttől délig villáscsapokat fúrtam a KTSZ-ben.”

*

Lépjünk vissza az időben: a „kislányt”, akit a népsportos cikkben említett, azon nyomban feleségül vette, ahogy a Videotonhoz került.

„Röplabdás! Ő tizenhat éves volt, én tizennyolc, amikor kinéztem magamnak. Először kaptam egy jókora kosarat, de nem adtam fel, bő két év múlva ismét próbálkoztam, ekkor már sikerrel.” Két gyerekük született, Ottó ’85-ben, Nóri ’89-ben; mindketten tanárképzőn végeztek tesi szakot. Nóri aerobikozott, világkupára is kijutott, Ottóból focista lett, kapus, az Egerrel bajnokságot nyert az NB III-ban. „Vihette volna többre, ha hamarabb elkezdem ajánlgatni, de nem vagyok én olyan ajánlgatós. Ma tanár a Hatvani 5. Számú Általános Iskolában, plusz kapusedző a Vasas akadémiáján. Unoka is van! A lányomtól Bende, a fiamtól pedig a harmadik generációs Gömöri Ottó.”

A gyöngyösi visszavonulás után, 1993-ban, harmincegy évesen Ottó edző lett az akkor már Hatvan FC néven futó Kinizsinél. Kisebb megszakításokkal a közelmúltig segítette hol az utánpótlást, hol a felnőtt csapatot, jobbára pályaedzőként. „Szerény volt a fizetés, de kiegészítettem azzal, ami épp beesett, egy ideig bozsikos gyerekeket edzettem valamelyik közeli községben.”

Úgy tűnt, nincs az a vihar, ami kisodorná őt a Kinizsiből, de fél éve mégis összecsomagolt. „Negyven évig szolgáltam a csapatot, eztán is szolgálom, csak kívülről, az egyesületi tagságomat megtartottam. Van mire büszkének lennem, nagy csatákat nyertünk, kétszer is osztályozót játszhattunk az első osztályba kerülésért, plusz rengeteg fiatalt neveltem, többen közülük NB I-es karriert futottak be.”

Közel hatvanévesen fogott álláskeresésbe. „Hamar ment. Szóltak az ötös iskolából, hogy üresedés van kapus poszton, rögtön odaigazoltam, már csak azért is, mert a fiam is ott dolgozik. Kapusnak mondom, de hivatalosan iskolai kisegítő a titulus, valójában portás. Felelős munka, én segítem, hogy szülő és gyerek megtalálja egymást. Rájöttem, hogy ez az egész élet egy végtelen túlélési gyakorlat.”

*

Ugye úgy indult a napunk, hogy áthaladtunk a Hatvani Lokomotív rozsdaette táblája alatt, be a sporttelepre. Ez a város kisebbik csapata, megye kettes. 2018-ban keveredett ide Ottó, vezetőedzőnek hívták, ő pedig jött ingyen, szívjóságból, boldogan. Mára ez maradt neki a fociból. „Mondják, ezen a szinten már nem kell komolyan venni a futballt, de az nekem nem megy, hiába ülök le úgy a kispadra, hogy nyugodt maradok, a harmadik eladott labda után elszakad a cérna.”

A Loki amatőr, olyannyira, hogy tavaly júliusban, a Zagyvaszántó elleni felkészülési meccsen „sérülés, nyaralások és egyéb hétvégi elfoglaltságok miatt” nem volt meg a tizenegy ember, és a veterán Ottó állt be a kapuba. Mi több, tizenegyest hárított. „Járni alig tudtam, úgy fájt a lábam. A büntetőt kicomboztam. Sasszéztam hozzá hármat balra. Nem nagy kunszt, leolvastam a gyerek lábtartásából, hová akarja rúgni.”

Az a méta a Loki négy-kettes vereségével zárult, aztán a bajnokikon is sorra kapták a zakókat. „De tán nem esünk ki, mostanában mintha megmozdult volna valami, összehoztunk pár ikszet, a minap két vállra fektettük Tarnamérát.”

Ritkán ugyan, de manapság is előkerül olykor a gömörimicsináltálmicsináltálgömöri. „Ez már végigkísér az életemen. Nem szégyellem, nem bánom, sőt mondhatni, megszerettem. Komoly munka volt eljutnom addig a kihagyott büntetőig. Szinte kölökként fél év alatt Hatvanból, a magyar harmadosztályból nemzetközi kupába verekedtem magam, és játszhattam a világ akkori legjobb csapatainak egyike ellen. Az más kérdés, de már azon sem szomorkodom, hogy ha nem jönnek a sérülések, komolyabb karriert is befuthattam volna. De hát ilyen a foci. Meg az élet is ilyen.

Tizi az élet.