Honvéd, Csuhay és a kiesők, akik továbbjutottak: elbúcsúztatjuk az idegenben szerzett gólokat

„Bárhogyan is volt, a Bp. Honvéd, amely Prágában több gólt lőtt, mint a Dukla a Népstadionban – hála az új kupaszabálynak – a 4-4-es összesítés ellenére is továbbjutott, s bekerült a KEK legjobb 8 csapata közé” – írta a Népsport 1965. november 12-én.

„A mérkőzést a bajorok nyerték meg 1-0-ra, de összesítésben 3-3-mal a Paris Saint-Germain jutott tovább az idegenben szerzett több góljának köszönhetően” – így a Nemzeti Sport Online 2021. április 13-án.

Előbbi volt az első eset, amikor az idegenben szerzett gólok szabályát alkalmazták az UEFA égisze alatt megszervezett kupasorozatban, utóbbi (most úgy tűnik) az utolsó. Közte megannyi emlékezetes mérkőzés és dráma, amelyet a szabály alkalmazása okozott.

A nyűg neve: harmadik meccs

Az idegenben szerzett góloké viszonylag „fiatal” szabály, legalábbis sokáig nem jutott eszébe egyetlen testületnek sem, hogy alkalmazza. A hagyományos megoldás az oda-visszavágós rendszerű, összesítésben döntetlen záruló párharcok esetében a harmadik találkozó volt. Így volt ez már az 1920-as években, a Közép Európai Kupa (KK) kiírásában is.

Amikor az Európai Labdarúgó Szövetség létrehozta a BEK-et, majd a KEK-et, átvette a harmadik mérkőzésre vonatkozó szabályt – és ugyanezt alkalmazták a VVK-ban is, amely nem az UEFA égisze alatt működött –, de egy évtizeden belül nyilvánvalóvá váltak annak hátrányai. Az 1955 és 1965 között lejátszott európai kupasorozatokban 56 alkalommal volt szükség harmadik találkozóra. Ennek helyszíne vagy semleges pálya volt (kijelölés, illetve a két csapat megegyezése alapján), vagy sorsolással dőlt el a házigazda kiléte. A Ferencváros VVK-győzelemmel végződő menetelése során így játszották Budapesten a Manchester United elleni harmadik mérkőzést –

rögtön a visszavágó után, az öltözőben sorsoltak.

Ezzel több baj is volt. Egyrészt egyre zsúfoltabb lett a versenynaptár, és egyetlen csapatnak sem hiányzott a plusz mérkőzés, az újabb utazás, no meg annak magas költségei. Nem volt könnyű helyszínt találni, el kellett osztani a bevételt, a sorsolás előnyhöz juttatta a szerencsésebb csapatot, ráadásul a harmadik meccseket időnként teljes érdektelenség kísérte. Egy példa 1963-ból: a svájci Zürich és a korábban a Ferencvárost elbúcsúztató török Galatasaray párharca nem hozott döntést, így harmadik mérkőzésre rendeztek Rómában. A harmincezres Stadio Flaminióban 602 néző lézengett, rendes játékidő és hosszabbítás után 2-2 lett a végeredmény, tehát még ekkor sem született döntés… Negyedik találkozó helyett pénzfeldobás döntött, és bár a török Turgay Seren a beszámolók alapján át akarta verni a bírót (gyorsan lehajolt, hogy felkapja az érmét), a trükk nem jött be, a zürichiek tippeltek jól. Az MTK 1964-ben a török Fenerbahce ellen vívott meg sikerrel harmadik mérkőzést Rómában, amelyet 700 (más források szerint 2000) szurkoló látott. A magyar kupagyőztes különgéppel utazott oda-vissza az olasz fővárosba.

Az UEFA nem volt elragadtatva sem a helyszínválasztási mizériáktól, sem az érdektelenségtől (ez persze nem minden harmadik mérkőzésre volt igaz, de egy sorozat presztízsének nem használ, ha a negyeddöntő egyik meccsén pár százan vannak), a csapatok pedig szívesen megtakarították volna a pluszkiadásokat.

Az európai szövetség így javaslatot tett 1965 tavaszán:

„Az UEFA KEK-bizottsága egyévi próbaidőre szeretné bevezetni, hogy pont- és gólarány-azonosság esetén az a csapat kerüljön tovább, amely idegenben több gólt lőtt” – szólt a korabeli híradás.

Az ekkor benyújtott javaslatok közül több is életképesnek bizonyult: az idegenben szerzett gólok szabálya mellett a tizenegyespárbajról és a gólarány helyett a gólkülönbség alkalmazásáról szóló ötletből is valóság lett a későbbiekben. Az idegenben szerzett gólok szabályát pedig pár éven belül az összes kupasorozatban alkalmazni kezdték.

Először a Honvéd örülhetett

A „próbaidő” alatt – ez az 1965-1966-os KEK-sorozatot jelölte – először éppen Budapesten kellett eljárni e szabály szerint. A második fordulóban a Bp. Honvéd 3-2-re legyőzte Prágában a Duklát, ám jöttek a csehszlovákok, és november 10-én 2-1-re nyertek az esőáztatta Népstadionban. Nem volt elég: az új szabályok alapján nem következett harmadik mérkőzés, Tichy Lajos idegenben elért mesterhármasának köszönhetően a kispestiek jutottak tovább. (A Honvéd egyébként az „első, idegenben elért gólokkal továbbjutó európai kupacsapat” címe mellett az „első, tizenegyesekkel továbbjutó európai kupacsapat” címét is megkaphatná, hiszen 1970-ben a skót Aberdeen ellen nyert meg „történelmi” párbajt a KEK-ben.)

Az UEFA az idegenben játszó együtteseket szerette volna bátorítani az új szabállyal: mivel a vendégként elért gól sokat ért, nem volt érdemes csak bekkelni. A vendégcsapatok a szabály bevezetése előtti évtizedben csak a mérkőzések 19 százalékát tudták megnyerni. Az utazások nehézkesebb volta, az ellenfél feltérképezésének gyakori elmaradása, a sokszor nagyon „lejtős” hazai pálya egyaránt a fogadó fél malmára hajtotta a vizet.

Az új „találmányt” hamar elfogadták, bár az átállás nem volt zökkenőmentes. A Rangers 1971-1972-es, KEK-győzelemmel végződő diadalútját például majdnem bírói műhiba zárta rövidre. A skót kupagyőztes hazai pályán 3-2-re legyőzte a portugál Sporting CP-t, Lisszabonban hosszabbítás után kikapott 4-3-ra (a rendes játékidő 3-2 volt). Az idegenben szerzett több gól szabálya a hosszabbításban is él (sőt ott különös jelentőséget kap), emiatt a Rangersnek kellett volna továbbjutnia, ám Laurens van Ravens holland játékvezető nem így gondolta.

„A hosszabbításban mindkét csapat 1-1 gólt ért el, s ezzel a Rangers már továbbjutott. Van Ravens, a holland játékvezető azonban nem ismerte az új szabályt, s tizenegyeseket kezdett rúgatni. Ebben a portugálok már 3-0-ra, tehát behozhatatlanul vezettek, s az 50 ezer főnyi nézősereg nagy ünneplésbe kezdett.

Később, az öltözőben a szabálykönyvből kiderítették, hogy semmi szükség sem volt a 11-esekre, mert a vendégcsapat hosszabbításban elért góljai is kétszeresen számítanak, ha a küzdelem döntetlenre áll.

Van Ravens súlyos hibát követett el. A Rangers ment tovább” – olvashatjuk a Népsport beszámolójában. A Rangers menedzsere, Willie Waddell egy skót újságíró, John Fairgrieve „súgására” kerítette elő az UEFA delegációját, hogy ugyan, nézzék már meg a szabálykönyvet. Hajnali fél kettőkor született meg a döntés.

„A tizenegyesrúgások után bementem az öltözőbe, ott voltak az UEFA képviselői. Azt mondták, van egy jó hírük, meg egy rossz. A jó, hogy kitűnően kézben tartottam egy remek mérkőzést. A rossz, hogy a Rangersnek kellett volna nyernie” – emlékezett vissza Van Ravens. Nem csak őt zavarta össze a még meglehetősen friss szabály, ugyanis volt olyan brit újság, amely a Sportingot hirdette ki továbbjutónak. A lisszaboniak diadalittas szurkolóinak meg „szép másnapjuk” lehetett, amikor rájöttek: előző este vadul ünnepeltek – egy kiesést.

Anakronisztikus báj

Évtizedekig nem volt komolyan vehető kezdeményezés a szabály eltörlésére, hiszen az viszonylag simán bekerült a futballkánonba és nem is volt népszerűtlen – számos párharcot tett különösen izgalmassá az idegenben szerzett gól vagy gólok jelentősége. Ám ahogy telt-múlt az idő, mindinkább úgy tűnt, csökken a hazai pálya jelentősége. Könnyebb és gyorsabb lett az utazás, egyre kevesebb az ismeretlen tényező, a játékvezetőket is nehezebben lehetett nyomás alá helyezni a stadionokban uralkodó hangulattal. Az idegenben játszó csapatok eredményesebbek lettek, az UEFA számításai szerint közel 30 százalékra emelkedett a vendéggyőzelmek száma az európai kupamérkőzéseken. Ráadásul a hazai csapatok ráébredtek: a 0-0 tulajdonképpen jó eredmény… A 2010-es években a hazai csapatok kevesebb gólt szereztek európai kupamérkőzéseken, mint bármelyik korábbi évtizedben. Arsene Wenger már 2008-ban a szabály eltörléséért lobbizott.

Azt hiszem, az idegenbeli gól taktikai súlya túl nagy lett.

Ha egy csapat 0-0-t játszik otthon, elégedett. Ahelyett, hogy pozitív hatást keltene, már az ellenkező hatást éri el: a jó védekezést jutalmazza hazai pályán” – vélte. Az idén az UEFA tulajdonképpen ugyanezzel érvelt a szabály megszüntetése mellett.

Ráadásul egyre több eset mutatott rá a rendelkezés gyenge pontjaira. A legtöbb kritikát az kapta, hogy a hosszabbításban aránytalanul nagy az idegenbeli gól súlya, hiszen minden, a vendégcsapat szerezte találatra kettővel kellett (volna) felelni igencsak korlátozott időkeretben. A „hazai pálya” abszurd helyzeteket is előidézett időnként, a leghíresebb példa a Bajnokok Ligája 2002-2003-as kiírásának elődöntője: a Milan és az Internazionale mindkét mérkőzést a San Siróban játszotta, az első mérkőzésen a Milan „pályaválasztása” mellett 0-0 lett, a visszavágón ugyanott 1-1, idegenben lőtt góllal Sevcsenkóék jutottak a döntőbe. A 2010-es világbajnokság selejtezősorozatában a Brit Virgin-szigetek úgy „hasalt el” a Bahamák ellen, hogy mindkét mérkőzést a Bahamákon játszották, és a mindkétszer otthon játszó csapat 3-3-as összesítést követően „idegenben” szerzett gólokkal ment tovább.

A szabálynak talán végül a koronavírus-világjárvány és annak hatásai tettek be. Hirtelen „edzéskörülmények” közé kerültek a csapatok, nem voltak nézők, így tovább csökkent a hazai pálya előnye. Nem volt hangorkán, amely nyomást helyezhetett volna a játékvezetői stábra, az ellenfélre, zavarhatta volna a vendégcsapat kommunikációját. A CIES futballkutató intézet 63 bajnokságban vizsgálta meg a hazai pálya előnyét, és kiderült: 41 sorozatban visszaesett a hazai győzelmek száma. Az idegenben szerzett gólok szabálya egyre anakronisztikusabbnak tűnt.

„Már nincs értelme, hogy az idegenben szerzett gólnak nagyobb súlya legyen.

Eredetileg a szabály a vendégként játszó csapatokat sarkallta volna a gólszerzésre, ehelyett mára elbátortalanította a hazai gárdákat a támadásoktól, főleg a párharcok első mérkőzésein,

hiszen félnek attól, hogy gólt kapnak, és az ellenfelük kulcsfontosságú előnyt szerez. Ha a vendégcsapat betalál a hosszabbításban, a hazainak már kettőt kell szereznie; ez is sok kritikát kapott. Kimondhatjuk, hogy a hazai pálya előnye ma már nem annyira fontos, mint korábban volt” – hangzott a hivatalos indoklás Aleksander Ceferin UEFA-elnöktől.

A szót tett követte, a 2021-2022-es UEFA-rendezvényeken már nem kell attól tartaniuk a csapatoknak, hogy az idegenben szerzett gólok szabálya miatt búcsúznak. Ha összesítésben döntetlen az állás, jöhet a 2×15 perc hosszabbítás, majd a tizenegyespárbaj. Lehetséges, hogy a szabály eltörlésével a vendégcsapatoknak még kevesebb motivációjuk lesz a támadásokra, ha hosszabbításba torkollik egy párharc, és végtelenül unalmas ráadások sorát kell majd végignéznünk… No meg persze egy különös (bár lehet, tényleg anakronisztikus) báj is eltűnik. Például mennyire más lett volna a következő néhány párharc!

Kedvenc párharcaink, főszerepben: az idegenben szerzett gólok

Zseljeznicsar–Videoton (1984-1985, UEFA Kupa). A csodálatos menetelést bemutató Vidi a Dukla Praha, a PSG, a Partizan Belgrád és a Manchester United kiejtése után hajszál híján fennakadt a jugoszláv Zseljeznicsaron. A szarajevói Grbavica őrjöngő közönsége előtt 2-0-ra vezetett a Fehérváron 3–1-re alulmaradó Zseljeznicsar, azaz az idegenben szerzett gól miatt továbbjutásra állt. A Vidinek kétségbeesetten kellett hajtania a szépítésért, és – ahogyan a meccs utáni tudósítások fogalmaznak, a semmiből – sikerült is magához ragadnia a kezdeményezést, Csuhay József a 88. percben pedig döntőbe lőtte a magyar csapatot. A kommentátor Gulyás László alighanem élete gólüvöltését „követte el”, Csuhay bukfenccel ünnepelt, a Grbavica pedig döbbent csendbe burkolózott. Ez az eset mutatja, mit veszíthetünk a változtatással: ha a most életbe lépő szabályok szerint játszották volna a mérkőzést, a Videoton egyszerűen beállhatott volna kibekkelni a hosszabbítást, semmi sem kényszerítette volna a hajrábeli rohamokra, így Csuhay gólja sem jelentett volna villámcsapásszerű átmenetet a teljes kétségbeesés és az eksztázis között.

Internazionale–AC Milan (2002-2003, Bajnokok Ligája). Erről a találkozóról már esett szó: „idegenben” az Inter 0-0-t ért el, de „otthon” (azaz ugyanott, a San Siróban) hátrányba került Andrij Sevcsenko gólja után, és már kettő kellett volna a döntőbe jutásához. Obafemi Martins a hajrában egyenlített, és aki látta, aligha feledi az ezt követő eszeveszett, ámde hiábavaló Inter-támadásokat. Lehet, hogy ma ebből szalonremi lenne, majd jönnének tizenegyesek…

Barcelona–PSG (2016-2017, Bajnokok Ligája). Ha nincs idegenben lőtt gól, nincs minden idők legnagyobb fordítása sem, legalábbis olyan formában, ahogyan azt láttuk. A párizsi 4-0-s zakó után a Barcelona még a 87. percben is csak 3-1-re vezetett, azaz még három gólt kellett szereznie. Ez már megvan – gondolhatta a PSG. Nem volt meg: Neymar kétszer betalált, de a 91. percben hiába állt 5-1 az eredményjelzőn, az idegenben elért gól még mindig franciák továbbjutását jelentette. Aztán jött Sergi Roberto a 95. percben, és elszabadult az őrület.

Ajax–Tottenham (2018-2019, Bajnokok Ligája). A bravúrosan szereplő Ajax 1-0-ra győzött Londonban, hazai pályán meg valósággal félresöpörte angol ellenfelét, és összesítésben már 3-0-ra is vezetett a BL-elődöntőben. A Spursnek vége – gondolta mindenki, kivéve a vendégcsapatot, amely Lucas Moura triplájával megfordította a meccset, a 96. percben megszerezve a döntőbe jutást eredményező gólt.

Chelsea–Barcelona (2008–2009, Bajnokok Ligája). A Camp Nouban a két csapat eredménytelenül gyilkolta egymást (0-0), a Stamford Bridge-en Michael Essien óriási góljával a Chelsea szerezte meg a vezetést. Az emberhátrányba került Barcelona sikertelenül űzte az egyenlítő gólt, a hazaiak meg azért háborogtak, mert Tom Henning Övrebö játékvezető semmire sem adott tizenegyest – a norvég bíró a párharc után halálos fenyegetéseket kapott, a londoniak három-négy büntetőt kértek számon rajta. A vendégeknek a 93. percben volt még egy utolsó dobásuk, illetve rúgásuk: Lionel Messi Andrés Iniesta elé gurított, aki csodaszép lövést küldött a bal fölső sarokba.

A Barcelona idegenben szerzett góllal továbbment, a következő napokban pedig a BL-történet egyik legnagyobb botránya tombolt.