Az Eb-döntő nagy taktikai kérdése: ki alkalmazkodik kihez?

Nehéz lenne amellett érvelni, hogy nem az Európa-bajnokság két legjobb, legmeggyőzőbb és legkiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtó csapata játssza egymás ellen a sorozat döntőjét a Wembley-ben.

A 2018-as világbajnokságra ki sem jutó olaszok

33 meccses veretlenségi sorozattal

a hátuk mögött érkeznek a fináléra. Ez a futballválogatott-történelem harmadik (!) leghosszabb vereség nélküli szériája: csak a brazil (1993–1996), illetve a spanyol (2007–2009) nemzeti csapat tudta felülmúlni a maga idejében – és mindkét csapat megnyerte azt a nagy tornát, amelyen eközben részt vett.

A másik oldalról az angolok

akciógólt sem kapva

meneteltek végig a mostani Eb-n. Nem túl meggyőzően, de nagyon fegyelmezett játékkal ütötték első meccsükön a horvátokat (1-0), hogy aztán egy Skócia elleni botlást (0-0) követően előbb a cseheket (1-0), a németeket (2-0), majd Ukrajnát (4-0), végül pedig a torna meglepetéscsapatát, Dániát (2-1, hosszabbítás után) eltakarítva jussanak be a döntőbe. Ugyanakkor nem lenne fair nem megemlíteni, hogy az angol csapat egy kivétellel minden meccsét hazai pályán játszotta a tornán, csak a legkönnyebbnek látszó rivális, Ukrajna ellen kellett Rómában vendégeskednie.

Bár az Eb összességében a támadófoci nem várt reneszánszát hozta (a meccsenkénti 2,8-as gólátlag a legjobb, amióta bevezették a kontinenstornákon a csoportkör intézményét), a két döntős csapat mégis leginkább szívós védekezésének köszönheti sikereit. Míg a kialakított helyzetek minőségének 90 percre vetített mutatóját tekintve sem Olaszország (1,33 xG), sem Anglia (1,05 xG) nincs ott a torna legjobb hat csapata között, addig a védekezés legfontosabb csapatszintű mutatóit vizsgálva szinte mindenben kimagaslik e két együttes.

Az engedett helyzetek minősége, 90 percre vetítve:

A kaput találó bekapott lövések 90 percre vetített átlaga:

Az ellenük kialakított gólszerzési lehetőségek 90 percre vetített átlaga:

Az engedett lövőhelyzetek 90 percre vetített átlaga:

Mindebből kiválóan látszik: nincs az a csapatszintű haladó védőstatisztika, amelyben az angol és az olasz csapat ne lenne ott a legjobb három válogatott között a tornán. A dolog érdekességét az adja, hogy eközben a tradicionális védekező statisztikák (szerelés, labdaszerzés) összesítése nemhogy a legjobbak, de éppen, hogy a legrosszabbak között dobja ki a két finalistát:

Adódik a következtetés, miszerint mindkét csapat a megelőzésre fektette a hangsúlyt védekezésben. A területeket kontrollálva uralták a meccseiket – az angoloknak például még a labdajáratása is úgy volt kitalálva, hogy abból labdavesztés esetén se következhessen be gyors átmenet, lerohanás. Az olaszok ennél picit több kockázatot vállaltak – időnként kifejezetten magasan is kezdték meg a védekezést –, de alapvetően az volt a céljuk, hogy a zenitjén már bőven túllévő Bonucci, Chiellini kettős, illetve a klasszikus védőerényekben nem túl acélos hatos, Jorginho se nagyon kerüljön nyomás alá. Láttuk a spanyolok elleni elődöntőben, hogy mennyire szenvedtek, amikor nem jártak sikerrel a tervük megvalósítását illetően.

Ami az olaszoknál a szituatíve feltekert letámadás volt – mindössze négy csapat gyakorolt többször nyomást az ellenfelére annak védőharmadában –, az az angoloknál az egy-egy elleni védekezés. Southgate csapatának védői kifejezetten jók a párharcokban, kutyakemény dolog mellettük elvinni a labdát (khm, Walker, khm), ebben pedig akkor is bízhatott az angol kapitány, amikor esetleg homokszem került a mintaszerűen összerakott „rest defence”-be.

Átcselezett játékosok 90 percre vetített átlaga:

Ha végigtekintünk a két csapat menetelésén, nagyon eltérő kép rajzolódik ki. Az angoloknál Southgate előszeretettel alkalmazkodott az ellenfeleihez, volt, hogy még formációt is váltott, ily módon hatékonyan eltüntetve az aktuális rivális erősségeit a mágnestáblán. Mancini ehhez képest bevállalósabb volt, és akkor is az olaszok alapjátékát erőltette, amikor az ellenfél minősége (Belgium, Spanyolország) okot adhatott volna némi kompromisszumkeresésre.

Ez alapján a döntő nagy taktikai kérdése az,

vajon marad-e a trend,

és az angolok alkalmazkodnak az ellenfél alapjátékához, vagy Mancini igazít valamit a csapata stílusán, mintegy elismerve ezzel, hogy az angolok helyből esélyesebbek az olasz válogatottnál.

A dolog már csak azért is rendkívül érdekes, mert a két csapat játéka szinte egymás tükörképeként rímel egymásra. Nézzük csak meg, honnan kapták eddigi lövéseiket például az angolok!

Saját védelmük baloldaláról – ami ugye az ellenfél jobbszárnyát jelenti. Ehhez képest lássuk, honnan voltak képesek úgynevezett nagy helyzeteket kialakítani az eddigi meccseiken az olaszok!

Bingó: vagy a saját baloldalukról induló passzokból, vagy az oda küldött átadások révén. Ráadásul ezek nagy része annak a Spinazzolának volt köszönhető, aki a belgák elleni negyeddöntő második félidejében elszakította az Achillesét, így biztosan nem játszik a döntőn. Már a spanyolokkal vívott elődöntőben is látványos volt, mennyire nem képes őt ebben az értelemben pótolni Emerson, aki – bár hasonlóan támadó szellemű – teljesen más stílusú játékos (többnyire lábra kéri a labdákat, míg Spinazzola területbe mozog).

Az angolok jobboldali védekezésének kulcsa Kyle Walker: ő az, aki keveset fut fel, sokszor nyújt passzopciót a védők vonalában, miközben fergeteges sebességének köszönhetően nagyon nehéz megverni egy az egyben, illetve képes betömködni a labdavesztés esetén keletkező lyukakat is az angol védelemben. Nem lehet véletlen (nem is az), hogy az angolok az ő oldaláról szinte egyáltalán nem engednek helyzeteket az ellenfeleknek.

Walker előtt ráadásul várhatóan Saka lesz a jobbszélső, aki olyannyira nem suta a védekezéshez, hogy klubjában, az Arsenalban sokszor szárnyvédőt játszattak vele az elmúlt szezonban. Ehhez vegyük hozzá, hogy közöttük Kalvin Phillips takarít, és máris kevésbé látszik reálisnak a Verratti, Insigne, Emerson hármas csillogása az olaszok baloldali félterületében.

Az igaz viszont, hogy az angolok is tűntek már sebezhetőknek ezen a tornán: mégpedig a németek ellen. Igaz, hogy csak pillanatokra, és hogy mindez csupán két (azaz KETTŐ) darab nagy helyzetben kulminálódott, de talán jelzésértékű, hogy mindkettőt az a Kai Havertz „csinálta meg”, akit Jogi Löw kifejezetten azzal a céllal küldött pályára: mozogjon vissza minél többet a középső harmadba, és Thomas Müllerrel párban ossza meg a Rice, Phillips kettős figyelmét.

Ez olyan remekül sikerült, hogy mindkét nagy német helyzetnél (Werner, illetve a hajrában Müller) Havertz visszalépése volt a kulcs, illetve az, hogy Phillips kirontott a duplaszűrőből, Rice pedig nem tudta eldönteni, mit csináljon Havertz és Müller között őrlődve. Ehhez persze szükség volt Goretzka intelligens megindulásaira is, amivel a németek lényegében három a kettő elleni helyzetet alakítottak ki az angolok középpályája ellen.

Azon a meccsen ugyanakkor hiányzott az angol kezdőből Mount, aki remekül mozog labda nélkül, letámadásban is erős, és helyezkedésétől függően Southgate csapata akár szituatíve is képes váltani a 4-3-3-as és a 4-2-3-1-es hadrend között. Mount feladata az olaszok ellen elsősorban Jorginho abajgatása lehet, aki a spanyolok elleni elődöntőben kifejezetten ramatyul nézett ki nyomás alatt.

Látszólag a helyzet az, hogy

az olaszok a középpályán komoly minőségi fölényben vannak

(Verratti, Jorginho, Barella vs. Rice, Phillips, Mount), ám nagy kérdés, tudnak-e ebből tényleges előnyt kisakkozni a meccsen. Hogy így legyen, ahhoz nem ártana egy Immobilénél mozgékonyabb, akár a visszalépésekben is hatékony center, aki pont úgy alakíthatna ki permanens középpályás emberfölényt az olaszoknak, ahogyan azt ellenük tette előbb Dani Olmo, majd Morata a spanyolokkal vívott elődöntőben.

Ehhez képest visszalépő centere inkább az angoloknak van Kane személyében, miközben a Mount, Sterling, Shaw hármas a baloldalon nem csupán nyomásgyakorlásban elit, de felállt fal ellen is könnyen zavarba tudja hozni az ellenfeleket. Barellára ebből a szempontból kulcsszerep hárulhat majd, hiszen őt eddig elsősorban előretörései miatt lehetett dicsérni – most ugyanakkor visszafelé is lesz dolga bőséggel. Miközben az is igaz, hogy a dánok kevés lehetősége az elődöntőben szinte kivétel nélkül Shaw oldaláról érkezett az első félidőben.

A meccset vasárnap este kilenctől a londoni Wembley Stadionban rendezik majd, a játékvezető a holland Björn Kuipers lesz. Magyarországon az M4 Sport közvetíti a finálét, stúdiós felvezetéssel.