Kinek hiányoznak a nagy sztárok az Eb-elődöntőből?

Az elődöntőkhöz érve is el lehet mondani, hogy minden előjel ellenére kellemes meglepetés ez az Európa-bajnokság: hiába a maratoni hosszúságú szezon, a rendhagyó lebonyolítás és a pandémia összes zavaró mellékhatása, a kontinenstorna eddig maximálisan szórakoztató és színvonalas meccsekkel szolgált. A negyeddöntők sem okoztak csalódást, még ha az összesen tizennégy gólt hozó június 28-i őrületet nem is sikerült megismételni. Az elődöntő mezőnyén végigtekintve azonban feltűnhet, hogy a legismertebb nevek, a legnagyobb sztároknak tartott futballisták már nincsenek velünk:

elbúcsúzott Cristiano Ronaldo, Kylian Mbappé, Robert Lewandowski, csakúgy, mint Kevin De Bruyne vagy Karim Benzema.

Bár tavaly az Aranylabdát a járvány miatt nem osztották ki, érdemes megnézni az egyéb nemzetközi listákat: a FIFA 2020-as szavazásán az első tizenegy helyezettből egyedül Thiago Alcantara áll még (pedig nem is kezdőember a spanyoloknál). A Guardian tavaly év végi hasonló szavazásán az első tizenöt helyezettből nincs itt senki, sőt az első húszból is csak ketten, a már említett Thiago és Harry Kane. A spanyol Marca év végi listájából is az első jelenlévő a tizennegyedik, Ciro Immobile, míg a Goal.com listáján a tizenkettedik Thiago az első, aki még talpon maradt.

Rosszabb lett ettől a torna? Naná, hogy nem! Most tekintsünk el attól, hogy így is fantasztikus játékosok vannak a még érdekelt csapatokban (ráadásul az idei Bajnokok Ligája-döntőben látott futballisták közül is velünk maradt még tíz), mert a labdarúgásnak is megvannak a valódi húzónevei, és Andreas Christensen vagy Phil Foden – egyelőre – nem tartozik közéjük. Ez az Eb viszont elsősorban a csapategység és a szövetségi kapitányok tornája eddig, ami nem jelenti azt, hogy ne lettek volna parádés egyéni teljesítmények. De összehasonlítva például a legutóbbi világbajnoksággal, az sokkal inkább a sztárokról szólt: Modricról, De Bruynéről, Hazard-ról, meg persze Mbappéról, Griezmannról és a majdnem minden poszton világklasszisokból álló francia csapatról. Az idén viszont változott a helyzet, de a sztárok hiánya egyelőre nem ment a minőség rovására.

Pedig ez utóbbi egyáltalán nem magától értetődő, hiszen reggelig tudnánk sorolni a biztonsági játékos, halálosan unalmas nulla-nullákat vagy egy-nullákat az elmúlt jó harminc év nagy tornáiról – ha nem mentek volna ki a fejünkből már a lefújás pillanatában. A válogatott futball ugyanis nagy vesztese volt a klubfoci fejlődésének: míg egészen a nyolcvanas évekig a vb-k és Eb-k voltak a futball valódi ünnepei, amelyeken különféle játékstílusok és -felfogások feszültek egymásnak, sőt a nagy taktikai újítások is gyakran a nemzeti csapatokhoz kapcsolódtak, a válogatott foci szerepe átalakult. Az 1990-es olaszországi vb volt az első, amelyen már hasonlóan pragmatikus futballt játszott a braziloktól az olaszokig mindenki, és a helyzet később csak fokozódott: a legjobb edzők inkább a klubcsapatokat választották, a szövetségi kapitányoknak pedig egyre kevesebb idő áll a rendelkezésükre, hogy valami csapatszerűséget formáljanak a játékosaikból. Ahogyan azt ebben a cikkében Marosi Gergely is megfogalmazta korunk tornafocijáról:

Minden arra ösztökél, hogy a válogatottak minél egyszerűbben, minél pragmatikusabban játsszanak. Lehet, hogy ez nem szép, de ha hasznos, az már épp elég jó.

Mindebből annak kellett volna következnie, hogy az ez az Európa-bajnokság holtfáradt, kizsigerelt játékosok kötelességszerű, kockázatkerülő poroszkálása legyen, pláne mostanra már ugye a nagy sztárok villanásaiban se bízhatunk. Ehhez képest egy dán–cseh meccs semmivel sem volt rosszabb élmény, mint bármelyik BL-párbaj az utóbbi évekből, és nagyjából a teljes kieséses szakaszra igaz lehet ez. Ami különösen azért érdekes, mert az európai Szuperliga mellett is az az egyik visszatérő érv, hogy hétről hétre láthatnánk a legjobb játékosokat egymás ellen, miközben most újra bebizonyosodott, hogy a legjobb focit nem feltétlenül a legnagyobb nevek játsszák. Kellenek ők is hozzá, de már a BL-ben is ritkaság, hogy Seferovicokból és Zuberekből álló csapatok búcsúztassanak egy PSG-t vagy egy Barcelonát. Miközben az egyre elkerülhetetlenebbnek tűnő Szuperligában nem is találkozhatnának egymással. A válogatott fociban viszont ezek a különbségek sokkal inkább eltüntethetők.

Kapcsolódó

Találkozzon személyesen a Sport24 csapatával!

Nagy örömmel hívjuk meg önöket az új magyar futballújság első közönségtalálkozójára, amelyre kizárólag a lap előfizetőit invitáljuk.

Nyilván a sorsolás nagymértékben befolyásolja egy-egy torna alakulását, de kevés vita lehet arról, hogy az elődöntőbe jutók végső soron megérdemelten kerültek a legjobb négy közé. Mind a négy szövetségi kapitányról elmondható, hogy markáns elképzelése van a futballról, és ennek sikerült alárendelni mindent, míg a kiesett csapatok között több is inkább a sztárok egójához igazította a játékát. Ez utóbbira az egyik legjobb példa Portugália. Ez az együttes nem úgy viselkedett, mint egy futballcsapat, amelyben tizenegy játékos küzd a győzelemért, hanem mintha a legfontosabb célja Cristiano Ronaldo gólkirályi címe és egyén dicsősége lenne, minden más csak az után következett. A portugál keret az egyik legerősebb volt ezen az Eb-n, mégis olyan játékosok kerültek a kispadra, akik bombaformában játszották végig az idényt, és láthatóan senki nem mert szólni Ronaldónak, hogy tisztelünk, becsülünk, de nem te vagy a legjobb szabadrúgáslövő a csapatban. Ha pedig egy csapat ennyire egy ember egójának rendel alá mindent, abból hosszú távon nem sok jó származik. Főleg, hogy a többiek sem akárkik ebben a társaságban, amely ma már – és ezt csak halkan jegyezzük meg –

nem biztos, hogy Ronaldo nélkül annyival gyengébb lenne…

Vagy vegyük a világbajnoki címvédő franciákat, akiket előzetesen a torna toronymagas esélyesének tartottak a szakértők. Didier Deschamps együttese már a magyarok elleni mérkőzésen sem keltette egységes válogatott benyomását, de így is megnyerte a csoportot, hogy aztán kiessen a jóval szerényebb játékerőt képviselő svájciak ellen. A francia táborból már korábban is széthúzásról jöttek hírek, a kiesés után pedig fél Európa Mbappé egójáról és Rabiot édesanyjáról beszélt. Kevesebb szó esett viszont arról, hogy Deschamps sutba dobott egy addig jól működő játékrendszert Karim Benzema kedvéért, akinek minimum necces ügyei voltak korábban, és közismerten rossz a viszonya Olivier Giroud-val. Benzema visszahívása persze első ránézésre jó húzásnak tűnhet, hiszen lőtt négy gólt, de ebben az esetben is felvetődhet a kérdés, hogy lehet: többre ment volna a csapat a jelenlétéből eredő mérgező légkör nélkül. Deschamps ráadásul a vb-vel ellentétben képtelen volt megbirkózni az egókkal: mintha nem is csapatot akart volna csinálni, hanem minél több sztárt a pályára küldeni, akik leginkább csak saját magukért küzdöttek, és semmi esetre sem egymásért.

Deschamps meg portugál kollégája, Fernando Santos azonban a korábbi eredményeinek köszönhetően maradhat a helyén, és a jelek szerint tovább dolgozhat Roberto Martinez is, noha ő még semmit sem nyert a sokra hivatott belga válogatottal. Martinez most mindent egy lapra, Kevin De Bruyne szakadt bokaszalagjára tett fel: ez abból a szempontból érthető, hogy a Manchester City futballistája messze a legjobb és legfontosabb játékosa ennek a belga válogatottnak. Az olaszok ellen azonban tisztán látszott, hogy sérülten vállalta a játékot, és a második félidőben már gyakorlatilag nem volt jó megoldása, mégis a pályán maradhatott. És naná, hogy maradt, hiszen Martinez taktikája leginkább abból állt, hogy majd De Bruyne megoldja valahogy. Olyan apróságokra, hogy, mondjuk, a védőit figyelmeztesse, ne hagyják lőni Insignét, a jelek szerint már nem maradt energiája.

Pedig volt az Eb-n más csapat is, amely a legjobbja nélkül maradt: Dánia egészen drámai körülmények között veszítette el Christian Eriksent, ám a kényszerűségből átszervezett együttes jobban játszik, mint a közelmúlt bármelyik dán válogatottja. Sokat számított persze, hogy Eriksen esete soha nem látott módon kovácsolta össze a csapategységet, de ez önmagában még nem magyarázza meg, hogyan alakította át Kasper Hjulmand a finnek ellen még a legkevésbé sem meggyőző támadójátékot. A spanyolok pedig még ezt is überelni tudták, hiszen Luis Enrique is nélkülözi a messze legnevesebb játékosát. Noha az idén sokat kihagyó Sergio Ramos játékra jelentkezett, és a saját bevallása szerint egészséges, a kapitány úgy döntött, a jelenlegi állapotában nem jelentene erősítést a csapatnak. A döntés természetesen megosztotta a spanyol közvéleményt – ahogyan Jesus Navas, Canales vagy a Real Madrid-játékosok mellőzése is –, Enrique csapata mégis ott van a legjobb négy között. És ugyan kétszer is majdnem elszórakozták a továbbjutást, az pontosan látszik rajtuk, hogy a kapitányuk mit szeretne tőlük. Enrique nem is titkolta:

csak azokat hívta be, akik vevők az ő elképzeléseire.

A spanyolok ellenfele az az olasz válogatott lesz, amely – összehasonlítva a korábbi évek csapataival – talán most vonultatja fel a legkevesebb nagy nevet. Ott van ugyan a veterán Bonucci, Chiellini kettős, vagy a friss BL-győztes Jorginho, ám ennek a garnitúrának nincs Pirlo vagy Totti szintű klasszisa. De még olyan ütőkártyája sem, mint Balotelli volt 2012-ben. Mégis jobb futballt játszik, mint a ‘82-es világbajnok olasz válogatott óta bármelyik (most a belgák elleni utolsó negyedórát hagyjuk). Ez pedig nyilván nem független attól, hogy Roberto Mancini személyében itt dolgozik az egész mezőny legsikeresebb edzője, aki képes rá, hogy a rendelkezésére álló játékosanyagból kihozza a maximumot. Akkor is, ha azok sztárcsapatok helyett a Sassuolóban játszanak. Az pedig, hogy mindez akkor történik, amikor az olasz csapatok súlya minden korábbinál kisebb az európai klubtornákon, pláne Mancini szerepét mutatja.

A legnagyobb szemléletbeli kontraszt viszont alighanem Anglia csapatánál érzékelhető. Az utóbbi húsz évben a válogatott többször is esélyesként érkezett a tornákra, de még egy elődöntőt sem tudtak összehozni Gareth Southgate rutinos elődei. Sven-Göran Eriksson vagy Fabio Capello csak arra fordított energiát, hogy minél több nagy nevet zsúfoljon a kezdőcsapatba, akár azon az áron is, hogy, mondjuk, Scholes vagy Gerrard a bal szélre kerül. Oda, ahol életében nem játszott korábban. Vagy emlékezhetünk Roy Hodgsonra, akinek – úgy tűnt – volt egy csapata a legutóbbi Eb előtt, ám ő mindenáron helyet akart szorítani a leszálló ágban lévő Wayne Rooneynak, még középpályásként is. A kísérlet nem járt eredménnyel, Anglia búcsúzott Izland ellen. Most viszont itt van Southgate, aki éppen az ellenkezőjét csinálja: az előre kitalált játékrendhez válogatja a játékosokat, nem pedig a gombhoz varrja a kabátot. Hiába követeli őrjöngve az egész közvélemény a kezdőbe Jack Grealisht, ő gondolkodás nélkül a padon hagyja, ha úgy kívánja a csapatérdek, és simán lecserélte Kane-t is a csoportmeccseken. Ehhez tegyük hozzá azt is: bár lehet, hogy nincsenek még Gerrard, Lampard vagy Beckham kaliberű klasszisok ebben az angol csapatban, ez a mostani keret is félelmetesen erős. És Southgate megteheti azt is, hogy csak az ötödik meccsén teszi a kezdőbe Jadon Sanchót.

Ebben a négy kapitányban tehát közös, hogy láthatóan nem nyugdíjkiegészítésnek és levezetésnek fogja fel a válogatottnál folytatott munkát.

Ők nem hagyják magukat befolyásolni a médiától és a közvéleménytől, miközben határozott az elképzelésük arról, mit akarnak látni a pályán. Nem ők az egyedüliek, hiszen Jaroslav Silhavytól kezdve Andrij Sevcsenkón és Vladimir Petkovicon át egészen Marco Rossiig számos kapitány hozta ki a maximumot a fiaiból, s még az is lehet: ez az Eb egy állomás lesz azon az úton, amely a válogatott foci újbóli megbecsüléséhez vezet.

Pláne, ha még néhány további, Hansi Flick szintű edző vállalna kapitányságot, még azt az előre elátkozott, jövő év végi katari vb-t is lehetne miért várni.